Gábor és a hamis emlék

 

­ Ugye ma is korábban jössz majd haza? Kellene a piacon pár dolgot venni ­ szólt a reggelinél a feleségem. Csütörtökönként csak délig voltak óráim és általában utána én mentem a piacra vásárolni. De azon a napon ez nem így volt.

­ Sajnos ma nem fogok tudni hamarabb eljönni, mivel Marika, tudod a magyar tanárnőnk a suliban, valami kiadványt szeretne készíteni az iskola múltjáról és e miatt akar velem is beszélgetni. Nem tudom, hogy ez meddig fog tartani? Tudod, milyen szószátyár?

­ Semmi baj. Akkor vásárolok én. Szerencsére nem kell sok dolgot venni ­ válaszolt a feleségem, majd elköszöntem tőle és elindultam az iskolába.

Valójában semmi kedvem nem volt Marikával beszélgetni, de annyira erősködött. Valami olyasmit is mondott, hogy még egyéb dolgokról is akar kérdezgetni. Fogalmam sem volt akkor, hogy miről. Ez addig nem is igazából érdekelt. Elengedtem a fülem mellett, de útközben eszembe jutott. És az is, mintha egy kicsit titokzatos lett volna, ahogy ezt mondta. Marika nagy pletykafészek. Ő az, aki mindig mindent tudni akar. Közel egy időben érkeztünk az iskolába, több, mint húsz évvel ezelőtt. Nem voltunk ugyan barátok, de azért jó viszonyt ápoltunk. Kölcsönösen tiszteltük egymást. Sokszor tanítottunk ugyanabban az osztályban. Ő magyart én pedig földrajzot. Az osztályozó értekezleteken mindig sokat beszélt, szerette hallani a saját hangját, de ezt mindannyian megszoktuk tőle. Ahogy közeledtem az iskola felé, egyre kíváncsibb lettem, miről is akar még velem beszélgetni.

Az óráim rendben lementek. A diákok szépen dolgoztak az általam kiadott feladatokon. Jól haladtak azzal a projekttel is, amelyből a következő héten volt a beszámoló és a kiállítás. Megebédeltem, majd eljött a beszélgetés ideje. Amikor bementem a tanáriba Marika már várt rám és kérte, hogy menjünk át a kis tárgyalóba. Ott leültünk egymással szemben, majd elkezdett kérdezősködni. Először valóban csak az iskola elmúlt két évtizede volt a téma, amikor egyszer csak egy közel húsz évvel ezelőtti kirándulás felől kezdett el érdeklődni.

­ Gábor! Te mindig szívesen vitted kirándulni a diákokat. Az egyik konkrét kiránduláson történtekre szeretnék rákérdezni. Amikor úgy húsz éve a Mátrában voltatok, akkor ott két srác elég csúnyán összeverekedett. Emlékszel erre? ­ kérdezte Marika, miközben nagyon érdeklődő arckifejezést láttam rajta. ­ Azért ilyen nem történik túl gyakran, ugye?

­ Igen, valóban nem volt gyakori a verekedés a kirándulásokon. Sőt, én csak erre az egyre emlékszem. A túrák után mindig elég fáradtak voltak már a gyerekek. Rövidebb beszélgetés után általában el is aludtak ­ válaszoltam gyanútlanul. Bár furcsának tartottam, hogy miért érdekli egyáltalán Marikát egy ilyen régi kirándulás. Vissza is kérdeztem.

­ De miért érdekel téged ez a kirándulás? Esetleg keressek képeket a kirándulásokról, amiket kitehetsz az iskolatörténeti kiállításhoz?

­ Igen, tényleg, ez jó ötlet. Nem csak az ünnepélyekről, hanem a kiránduláskról is érdemes képeket gyűjteni ­ lelkendezett Marika.

­ Akkor ezt meg is beszéltük ­ mondtam és kezdtem volna felállni.

­ Várj Gábor! ­ szólalt meg hirtelen. ­ Még szeretnék veled beszélgetni erről a kirándulásról.

Erre visszaültem. Mi a csudád akarhat? ­ morfondíroztam magamban, mire kibökte.

­ Te Gábor! Azon a verekedésen az egyik fiú orra elkezdett vérezni, ugye? ­ kérdezte Marika.

­ Hát, megpróbálok visszaemlékezni ­ mondtam zavartan. ­ Tudod, annyira régen volt már. De igen, tényleg vérzett az egyikük orra. Ha jól emlékszem, Andrásnak hívták a fiút.

­ És mitől kezdett el vérezni? Arra is emlékszel?

­ Nem. Arra nem emlékszem. Annyi rémlik, hogy szerencsére hamar elállt a vérzés. És utána a másik fiú cipelte András csomagját, hogy ne erőltesse meg magát. Erre én utasítottam.

­ Gondolom, nagyon mérges voltál rájuk a verekedés miatt?

­ Igen, persze. Miért, te nem lennél mérges? ­ kérdeztem vissza.

­ De igen, én is mérges lennék. De azt mond meg nekem, hogy te mit csináltál, amikor láttad, hogy ők verekednek?

­ Marika, fogalmam sincs. De majd gondolkodom rajta, ha ennyire érdekel. Csak nem erről is akarsz írni az iskolatörténeti kiadványba? ­ kérdeztem tőle kicsit ingerülten. El nem tudtam képzelni, hogy mire akart kilyukadni.

­ Nem, dehogy akarok erről az esetről írni. Csak az érdekelne, hogy te mit csináltál a fiúkkal. Esetleg mérgedben megpofoztad Andrást és attól kezdett el vérezni az orra?

­ Kedves Marika, hogy mérges lettem az biztos, de pofonra, mármint, hogy én adtam volna, arra nem emlékszem. Nem vagyok pofozkodós típus ­ mondtam mérgesen.

­ Jó, de miért vérzett András orra?

­ Marika! Majd gondolkodom ezen. De most már elmennék ­ mondtam határozottan, majd felálltam és eljöttem.

Otthon elmondtam a feleségemnek, hogy Marika miről kérdezősködött és ő is teljesen el volt hűlve a dologtól. De akkor még nem vettük különösebben komolyan. Megállapítottuk, hogy Marika kicsit túlbuzgó. Azonban Marika kérdezősködései tovább folytatódtak. És már kicsit össze is zavart. Szinte már magam is kezdtem elhinni, hogy én pofoztam fel Andrást és attól vérzett az orra. Majd észrevettem, hogy amint belépek a tanári szobába mintha hirtelen megfagyna a levegő. Mindenki rám néz, majd páran összesúgnak. Nagyon fura érzés volt. Aztán egyik nap két órám közti szünetben odajött Joli, az igazgatónő és kérte, hogy menjek be hozzá egy pillanatra.

Bementem Joli után az igazgatói irodába. Ő is közel velem egykorú volt. Talán két évvel jött hamarabb, mint én. Marika már bent ült az irodában a tárgyalóasztal mellett az egyik széken. Előadta, hogy megalapozott gyanúja van arról, hogy én egy húsz évvel ezelőtti kiránduláson egy akkora pofont adtam az egyik gyereknek, hogy attól eleredt az orra vére. Erre Joli megkérdezte tőlem, hogy én is emlékszem-e erre az esetre. Én eléggé haboztam. Csak azt ismertem el, hogy a fiúnak vérzett az orra. A pofonról nem tudtam nyilatkozni. Illetve bizonytalan voltam. Ezt persze Marika másképp értette. Szerinte én beismertem azt, hogy felpofoztam a fiút. Majd megszólalt a jelzőcsöngetés és mondtam, hogy nekem mennem kell az órámra. Ők még bent maradtak.

Kijöttem az igazgatói irodából, gyorsan be a tanáriba az órához szükséges dolgaimért, majd megtartottam az órát. A diákok azonban észrevették, hogy valami nem volt rendben velem. Egyikük meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Én azt válaszoltam, hogy minden rendben, de valójában zúgott a fejem az idegességtől. A diákok szerencsére nagyon jók voltak. A házi feladat ellenőrzése után Itália földrajza volt a tananyag és egészen belefeledkeztem a magyarázatba. A nyáron a családdal voltunk egy kisebb olasz körúton és arról meséltem. Ez valamennyire megnyugtatott. Utána aznap nem volt több órám.

Hazafelé azonban eszembe jutottak az utóbbi pár hét történései, Marika faggatózásai és hogy képes volt szinte raportra hívatni az igazgatónőhöz. ­ Mire megy ki a játék? Mi ez az egész? Mindenáron rám akar valamit bizonyítani, amiért esetleg elveszthetem az állásomat? ­ Már azon gondolkodtam, hogy elmegyek a körzeti orvoshoz és megpróbálom kiíratni magamat, biztosan magas a vérnyomásom, vagy bármilyen indokkal. De végül letettem róla, mivel már csak néhány nap volt hátra a húsvéti szünetig. Majd a szünetben pihenek ­ gondoltam.

A szünet előtti utolsó napon Joli kérte, hogy másnap úgy 9-re menjek be hozzá. De hozzátette, hogy ne idegeskedjek, nincs semmi gond, de szeretne beszélni velem nyugodt körülmények között. Hát, ettől nem lettem sokkal nyugodtabb. Már nyugtató teákat ittam esténként, hogy valamennyire tudjak aludni. Feleségem keresett estére egy érdekes filmet, melyen jókat derültünk. És fogta a kezemet, mint amikor a még kicsi gyerekeinket vigasztalta, amikor elestek, vagy valami kellemetlen történt velük. Nagyon hálás vagyok neki, hogy ennyire mellettem állt és bíztatott, hogy minden rendbe fog jönni.

Másnap bementem Jolihoz. Nagyon kedves volt és rögtön a lényegre tért. Elmondta, hogy óriási szerencsénk van, ugyanis András két napja bent járt nála, hogy elveszett a bizonyítványa a legutóbbi költözése során és szüksége volt egy hiteles másolatra. És akkor megkérdezte tőle, hogy mi is történt azon az ominózus kiránduláson. Elmondta, hogy szó sem volt semmiféle pofonról. Te már csak akkor érkeztél oda, amikor ők már abbahagyták a verekedést, mert elkezdett vérezni az orra.

Óriási nagy kő esett le ekkor a szívemről. Nem tudom leírni, hogy mennyire megkönnyebbültem a hetek óta tartó feszültség után. Már szinte ezzel álmodtam. De azért csak motoszkált bennem, hogy vajon Marika miért csinálta ezt velem. Erre rá is kérdeztem.

­ Kedves Joli! Nagyon örülök, hogy kiderült az ártatlanságom ebben az ügyben. De van fogalmad arról, hogy Marikának miért jutott eszébe vádaskodni?

­ Igen, sejtettem, hogy rá fogsz kérdezni. Amikor pár hete bent voltatok mind a ketten és te hamarabb elmentél órára, ő még itt maradt. Akkor megkérdeztem tőle. Réka, a pár éve nálunk lévő kolleganő osztályából az egyik szülő kezdett el ilyeneket mesélni, aki húsz éve ebbe az iskolába járt és hallott a verekedésről. Réka Marika patronáltja, ezért fordult hozzá.

­ És a szülő miért most kezdett csak mesélni?

­ A szülő szerint túl szigorú vagy a gyerekekkel.

­ És így próbált kikezdeni?

­ Igen, ilyesmi. Réka elmondta Marikának, aki viszont készpénznek vette.

­ Marika tudja már, hogy András itt járt és beszélgetettetek az esetről?

­ Nem. Ő is ma jön hozzám, de később.

­ Szerinted hogyan zárjuk le az ügyet? Engem ő igaztalanul megvádolt. Szinte be akarta beszélni nekem, hogy biztosan erőszakos, pofozkodó voltam. A kollegák felé is rossz színben tüntetett föl. Összesúgtak a hátam mögött. Szörnyű heteket okozott nekem ezzel.

­ Igen, erről is kell beszélnünk. Én a legközelebbi tantestületi értekezletre gondoltam. Hívni szeretnék egy pszichológust, aki a hamis emlékről fog nekünk beszélni. Majd miután elment, rátérünk ennek az ügynek a tisztázására. Ugye elfogadod a bocsánatkérésüket?

­ Marika és Réka?

­ Igen, mindkettőjükre gondolok.

­ Ezt majd még pontosítsuk.

­ Rendben Gábor. Most pedig menj haza és pihend ki magad!

Végül Marika és Réka valóban bocsánatot kértek. Én előtte elmentem egy pszichológushoz. Ki kellett magamból beszélni azt a rengeteg feszültséget, amely felhalmozódott bennem. Először még az is eszembe jutott, hogy elmenjek az iskolából. Hiszen hogyan nézzek ezen túl a kollegák szemébe? De a beszélgetések során rájöttem, hogy ennek semmi értelme, hiszen szerettem ezt az iskolát. Nagyon hozzám nőttek a gyerekek, de ténylegesen az épület, a többi kollega, minden. Miért kellene feladnom és egy új, idegen helyen ismét elölről kezdeni? Hiszen itt már bizonyítottam.

Marikának sem volt könnyű. Nagyon meghatott, hogy milyen önkritikát gyakorolt saját magával szemben az értekezleten. Gyakorlatilag nem csak tőlem, hanem a többi kollegától is elnézést kért. Úgy tudom, ő is járt pszichológusnál. Neki sem lehetett könnyű. Réka hamarosan veszélyeztetett terhes lett és a baba születése után másik iskolába ment.