Egy hóvirág három élete

Egyszer volt, hol nem volt, a szőlőhegyen innen, de a kis patakon túl, volt egyszer egy rengeteg erdő. Ennek az erdőnek a legmélyén, a vén tölgyfa tövében élt egy kis hóvirág. Minden évben ő köszöntötte elsőként tavaszt az erdő virágai közül.

Ha unatkozott, gyakran beszélgetett, öreg barátjával, a tölggyel is, így aztán mindent tudott a legfontosabb eseményekről. Néha a szellő is felkereste a völgyet, és érdekes történeteket mesélt az erdőn kívüli világról. Ilyenkor a kis hóvirág ábrándozva sóhajtott fel:

-De megnézném egyszer, hogy milyen lehet odakint, az erdőn túl az élet! Itt nálunk sajnos, elég egyhangú!

Így teltek aztán az évek folytonos elégedetlenségben. Hiába intette a bölcs, öreg tölgy a kis virágot, hogy örüljön a békés otthonának, a nyugalmas kis életének, ő mégsem tudott maradéktalanul boldog lenni. Többre vágyott! Egy szebb, színesebb világról álmodozott. Addig-addig sóhajtozott éveken át egy új élet után, míg a végén aztán álma többszörösen is valóra vált!

Történt, hogy egy hideg decemberi napon, amikor a kis hóvirág még javában pihent a hó alatt, emberek jöttek az erdőbe, és kivágták az elöregedett fákat. Erre a sorsra jutott a hóvirág legjobb barátja, az öreg tölgy is.

Amikor aztán a kis virág tél végén előbújt a földből, ugyancsak rácsodálkozott a megváltozott világra. Hirtelen alig látott a tavaszi ragyogásban, és először nem is értette, hogy miért süt a napocska közvetlenül a feje fölött. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy a kedves barát, az öreg tölgy már nincs mellette. De eltűnt a többi fa is, amelyeknek biztonságos árnyékában oly sok éven át éldegélt. Vajon mi történhetett velük? Kérdésére a szellő adta meg a választ, aki elmesélte, hogy ő bizony látta, amikor télen a fákat mind kivágták, és szekereken elhurcolták.

Ki tudja, mi lett a további sorsuk? Az is lehet, hogy téli tüzelőként végezték egy kandallóban, de az is lehet, hogy bútor vagy egyéb használati tárgy készült belőlük.

• Ezt már soha nem fogjuk megtudni! – sóhajtotta a kis hóvirág, aki bánatosan hajtotta le fejét, mert fájt neki, hogy még csak el sem búcsúzhatott öreg barátjától.

De nem sok ideje maradt a búslakodásra, mert egyszer csak szokatlan zaj verte fel a csendes erdő nyugalmát. Egy csapat tizenéves fiú tévedt arra, akik kirándulni indultak a hirtelen beköszöntött tavaszban. Gondolták, ha már ott járnak, szednek néhány csokor hóvirágot is.

Legalább nem lesz gondjuk másnap arra, hogy mit adjanak a suliban a lányoknak nőnapra.

• Nézzétek csak, ennek milyen szép nagy virága van! – bukkant rá egy tízéves, tejföl szőke fiúcska a mi kis növényünkre, és már le is hajolt hozzá, hogy leszakítsa.

A kis hóvirág már ezerszer megbánta, hogy nem becsülte meg régi otthonát, ahol eddig unalomban, de biztonságban élhetett. Szomorúan vett búcsút tehát az erdőtől, a növényektől, az egyhangú, de mégis boldog kis életétől.

Szerencséjére azonban a kisfiú, aki rálelt, váratlanul meggondolta magát, és így szólt társaihoz:  – Ez annyira szép, hogy kár lenne letépni. Inkább hazaviszem gyökerestől édesanyámnak, biztosan örülni fog neki, úgyis imádja a virágokat.

Könnyedén kiemelte a kis növényt a nedves talajból, és óvatosan a zsebébe dugta, hogy csak a feje látszott ki. Közben társai is végeztek a virágszedéssel, és a kis csapat nemsokára már vidáman tartott hazafelé.

Jókedvük azonban hamar alábbhagyott, mert hirtelen sötét felhők takarták el a napot, feltámadt a szél, és a levegő is egyre hidegebb lett. Amire a kis patakhoz értek, amelyen egy kidőlt fa vezetett át, már az eső is eleredt.

-Siessünk, mert megázunk! – kiáltotta a legidősebb fiú, és gyorsan át is kelt a patakon. Egymás után követték a többiek is, de jaj! A szőke fiú, aki utolsó volt a sorban, megcsúszott a vizes fatörzsön, és belepottyant a patakba, ami szerencsére nem volt mély. De sajnos, a kezében tartott hóvirágcsokor messzire repült. Hiába kapott utána, már nem érte el.

Az esést hallva társai ijedten álltak meg. Látva, hogy nem komoly a baj, nevetve segítették ki a partra. Vigasztalásul, mindannyian fel is ajánlottak neki egy-egy csokrot a sajátjukból, de a fiú nem fogadta el. A szerencsétlen baleset után aztán szaporán szedték a lábukat, hogy mielőbb száraz helyre kerüljenek, mert az eső is egyre jobban verte őket.

Amikor odahaza édesanyja meglátta csuromvizes gyermekét, kétségbeesetten csapta össze a kezét: – No, fiam, ha most nem leszel beteg, akkor már soha! És hol van a hóvirág, amiért az erdőre mentél?

– Az sajnos, velem együtt beleesett a patakba, és a víz mind elvitte – válaszolta a duplán elázott kis ürge szomorúan, de aztán hirtelen felderült az arca: – Ez az egy azonban megmenekült! Nézd csak, ennek még gyökere is van, el tudod ültetni a kertben! Boldog nőnapot, anya!

Azzal óvatosan előhúzta a zsebébe rejtett kis virágot, és ragyogó mosollyal nyújtotta át édesanyjának.

Így került tehát a kis hóvirág az erdőből egy vidéki ház virágos kertjébe. A bejárathoz közel, a  járdaszegély mellé ültették. A kis virág boldog volt új otthonában, annak ellenére, hogy itt a helyét meg kellett osztania más virághagymákkal is: jácintok, tulipánok, liliomok laktak még mellette. Azonban hiába voltak szebbek, illatosabbak, színesebbek nála, a legtöbb dicséretet mégiscsak ő kapta minden évben, amikor elsőként köszöntötte a tavaszt.

Szerette is a ház úrnője a kis virágot, mindig rendben tartotta a földjét, és minden évben büszkén mutogatta az arra járóknak kedvencét, amit a fiától kapott nőnapi ajándékként.

Sok év telt el azóta már, hogy a hóvirág az erdőből mami kiskertjébe került.

Ez idő alatt a kisfiú is felnőtt, majd megházasodott, gyermekei, unokái születtek. Először tanulmányai majd később munkája és mindennapi élete is messzire vetette a szülői háztól. De tavasszal, valahányszor hazatért anyját meglátogatni, mindig örömmel állapította meg, hogy a virág, amiért annak idején még a patakban is megfürdött, milyen nagy becsben van tartva.

Így ment ez évtizedeken át. Ám egyszer sajnos, a mama megbetegedett, és nem sokkal később örökre eltávozott ebből a világból itt hagyva a kiskertet és kedvenc virágait.

Hamarosan új család vette birtokba a házat: a kertet felásták , befüvesítették, és eltűntek a virágok is. Vajon mi történhetett velük?

Eljött a következő tavasz. A férfi egyik hétvégén látogatóba ment a lányához a közeli faluba. Háromévi keserves munka és várakozás után elkészült végre az új házuk, már be is költöztek a fiatalok. Most már látni szerette volna, hogyan rendezkedtek be. Szép, napsütéses idő volt, fogadására még az unokák is kiszaladtak a ház elé.

Amint üdvözlés után a kapuból a ház felé haladtak, a férfinek hirtelen földbe gyökerezett a lába. Nem akart hinni a szemének! Az új járda mellett, a bejáratnál ott virított a régi kedvenc hóvirága! Vagy csak annak a hasonmása? Ezt még maga sem tudta eldönteni:

• Jól látok? Vagy csak a szemem káprázik? De hát hogyan? Az lehetetlen! – nézett kérdőn a lányára, aki nevetve nyugtatta meg:
• Igen, apa, nem képzelődsz! Ez valóban a te hóvirágod! Amikor ősszel megtudtam, hogy a házat eladtátok, megkértem az új tulajdonost, hogy a virágos kertből hadd hozzak el néhány virághagymát, többek között a mami kedvencét is.  Úgy látszik, ez a kis hóvirág egy igazi túlélő! Látod, nálunk is kiválóan érzi magát, és pár nappal ezelőtt ki is nyílott.

A férfi meghatottan ölelte át lányát, és halkan megköszönte neki, hogy gyermekkori emlékeinek őrzőjét megmentette a pusztulástól.

A kis hóvirág pedig harmadik otthonában is minden tavasszal elsőként üdvözli a ház vendégeit. Ha arra jártok, feltétlenül kukkantsatok be hozzá!

Author: Bencze Margit

Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......