A legtöbb ember nem szereti a hegyeket. Sőt vannak, akik tartanak tőlük. Csak irtózatos kőhalomnak látják, rajta sötét erdővel, meg felleggel, ami ráül az oromra. Tény, hogy idefent erősebben bömböl a vihar és zúg a szél, de a nap is előbb aranyozza be reggelente és később búcsúzik tőle esténként. Nem is beszélve arról, hogy a hegyről a völgyet könnyű belátni. Itt terül el alattam a falu és nincs egyetlen pontja sem, melyet ne ismernék. Lentről fölfelé ezzel szemben semmit sem észlelni. Én látom őket, de ők nem látnak engem. Nem is tudják, hogy itt vagyok. Ha tudnák, neheztelnének rám, amiért pontosan ismerem őket, amiért figyelem életük minden mozzanatát. Követem lépteiket az utcán, az udvaraikban, belátok az ablakukon, ismerem szobáikat. Semmi sem kerüli el tekintetem innen, a magasból. Az emberek pedig ki nem állhatják, ha valaki vagy valami ismeretlen áll felettük. Mert a hatalomtól, mely meghaladja erőnket, kevesebbnek, kicsinek, tanácstalannak érezzük magukat. Pedig távolról sem vagyunk azok. Mindannyiunknak megvan a maga élete, a maga titkos, belső harca, amelyet gondosan eltitkolunk, hét lakat alatt őrzünk, holott éppen ez a ki nem mondott csata teszi minket erőssé. Emberré.
Itt van például a közjegyző. Régimódi, szigorú, pedáns nő, aki egyedül él a település szélén álló apró, egyszobás otthonában, melyet mogorva apja hagyott rá. Férje sosem volt. A férfi, aki felnevelte, soha nem engedte sehova. Tárgyilagos, személytelen embert nevelt, aki mások közelében sosem dől hátra a széken, nem teszi keresztbe lábát. Helyette mereven, kényelmetlenül ül, hogy bármelyik pillanatban a lehető leggyorsabban felállhasson. Este aztán hazamegy az üres házba, vacsorázik, majd lefekszik. Magányos. Számtalan alkalommal láttam már, ahogyan a konyhaasztalnál a könnyeit törli. Magányos, de képtelen legyőzni az apja által gondosan felépített falakat. Már pedig ahol nincs választási lehetőség, ott nincs kifejezés sem.
Ha már kifejezés, a szomszédságában élő festő látszatra kényelmes, nyugodt életet él, ám valójában szakadatlan belső tűzben ég, hogy sikerüljön megvalósítani a lelki szemei előtt lebegő tökéletes képeket. Tulajdon elvárásai messze felülmúlják közönségének kritikáit. Ha ő maga nem elégedett a festménnyel, akkor hiába a pozitív visszajelzés, sértés neki minden mosoly, kihívás minden tekintet.
De vívódik a fiú is, aki szíve választottjának udvarol. Nem ő az egyetlen jelentkező a lány kegyeiért, s pechére vetélytársa határozottabb, nagyszájúbb nála, vele ellentétben nem küzd minden kimondott szóért. A lány fiatal, nem érzékeli (nem is értheti), hogy a csendesebb udvarló mennyivel nagyobb lánggal ég érte. Csak azt látja, hogy a harsányabb fél mennyire nyíltabban közelít felé, mennyire nem titkolja vonzalmát. Ha tudná, hogyan küzd a másik. Milyen emberfeletti erővel. Főképp önmagával szemben. A gátlásaival. Két falat is le kell bontania, a lányét és a sajátjait is. Nem könnyű munka, nagy akarat kell hozzá. Ha nem kap elég visszajelzést, nem lesz elég akarat sem. Egy idő után elfogy. S hosszú, rögös útján hiába szegődik társául a remény, végső soron az is csak a szenvedést nyújtja el.
Arról nem is beszélve, hogy sokszor hiába ér célt az ismerkedés, az utána következő időszak még emberpróbálóbb, még több akadályt tartogat. Vannak, akik egy kapcsolatot a szerelem és az öröm édes perceinek végeláthatatlan sorozatának látnak. De ez nem így van. A boldogság közel sem egy általános dolog. Egy kiváltság, ami keveseknek adatik meg és még kevesebben tudják kezelni. Vegyük például azt a házaspárt, akik már régen nem együtt, csupán egymás mellett élnek. A közös témákból túl hamar kifogytak, érdeklődési körük nem is lehetne eltérőbb. Korábban heves viszonyuk meghitt barátsággá szelídült, a forró érzelmek kihűltek. Már csak a megszokás tartja össze őket.
Máshol sem tökéletes az összhang, de a polgármester felesége sikeresen leplezi, hogy tulajdonképpen sosem értette férje gondolatait és tetteit. Nem kérdezősködik, úgy tesz, mintha pontosan tisztában lenne mindennel, ami urával összefügg. Ez a hallgatag álfölény, melyre a férfi azt hiszi, hogy a nők örökölt, ösztönös bölcsessége, ez a legerősebb eszköz a megtartására.
De még náluk is szórakoztatóbb az a páros, melynek férfitagja félszavakban beszél, mondandójában hosszú, megfontolt szüneteket tart, s ezzel kergeti őrületbe nagyszájú, türelmetlen feleségét, akinek az izgalmas dolgok iránti vágya kielégíthetetlen. Pechére, a környezetében egyedül csak ura részesül ezekben a kegyekben.
Hogy megmaradjak ennél a hírhajhász vonalnál, célszerű megemlítenem a rokkant matróna esetét, aki kora miatt ágyhoz kötött, ám kíváncsisága a falubeli történések iránt továbbra is féktelen. Jobb híján szófogadó unokaöccsét küldi a különböző hírek után, aki a nap végén lelkesen szállítja neki az aktuális pletykákat. Hegyet Mohamedhez…
Érdemes kiemelnem, hogy a fent említett pletykák jelentékeny részéért az a (munkájában egyébként kifogástalan) házvezetőnő a felelős, aki szereti a munkaadói otthonában zajló eseményeket saját ízlése szerint rendezni. Az a termékeny képzelőerővel, túlfejlett fantáziával rendelkező típus, aki nem is becsapni akarja a másikat, hanem inkább jó sztorit kerekíteni a rendelkezésre álló anyagból.
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem élvezem ezt a naponta lejátszódó, sokszínű matinét. Mintha leemelném a tetőt a babaházakról és benéznék. Szeretem távolról, objektíven szemlélni a dolgokat. Azok, akik mindent felnagyítanak, szűklátókörű emberek. Ők azok, akik a maguk korlátolt terepükön mozogva a legapróbb hajszálat is csodálattal tanulmányozzák. Nagyon keveset ismernek, de azt alaposan. Ezzel szemben én innen a magasból sokkal jobban, sokkal alaposabban látom a dolgokat.
Peremlétben élek: a hegyoldalon, a társadalom szélén, valóság és fantázia határán. Olyan vagyok, mint egy növény. Se nő, se barát, se testvér, se társ. Csak létezem ebben a szobában, egy szó nélkül, csendesen lélegzem, s közben a külvilágra figyelek. Ó, mennyi mindenről tudnék mesélni, ha lenne, aki meghallgat. Ha csupán a felét mondanám el annak, amit odalent láttam, azzal is egész napok telnének el.
Tekintetem ekkor megtalál egy hintázó kislányt, s megpihen annak bájos, merengő arcán. Hatalmába kerít a belőle áradó nyugalom, egyszerű meghittség, melynek hatására elnémulnak gondolataim. Ebben a korban az élet felhőtlen percek zavartalan ciklusa. Nem aggaszt a holnap, nem törődsz a saját avagy mások gondjaival. Nincs semmi más, csak az adott pillanat. A jelen perce, amely amint eltelik, máris a múlthoz tartozik. Akár csak a lépések egy séta során. Amit megtettél, az már elmúlt. De talán a múlthoz is kell tartoznia ahhoz, hogy értékelni tudjuk, mert a jelen túl gyorsan elmúlik, nehéz megfogni, felfogni. Annak tehetségét egyedül a gyerekek és az idősek birtokolják.
Végső soron ez a cél. Maradj magadnak, műveld saját kertedet, egyengesd tulajdon utadat, s mások titkait ne lesd, legkevésbé ne ítélj felettük, hisz csak ember vagy te is.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable