Judithnak
az első temetés (csak romok maradtak…)
akkor mondd már el,
légy szíves, kérlek, nekem,
hogy szerinted mi volt, vagy mi most a fontos neked?
mi számított, vagy mi számít velem kapcsolatban?
mihez kezdhetnék, kezdjek most veled?
akkor, 1975 -ben megsemmisültem,
minden eszményem, reményem,
kamasznyi önbizalmam odaveszett,
kiürültem, teljesen kiégtem, mert
nem csak a múlt, de a jelen és jövő is ottveszett.
te voltál a kezdet, viszonyítási pont,
amelyhez minden gondolatom, érzékem odakötött,
gazdátlan lett a testem, a lelkem,
semmim sem maradt, hiányod megfojtott, megkötözött.
mindent leromboltál,
mindent, miben hittem.
csak romok maradtak,
felismerhetetlen, elpusztult romok,
tető nélküli, imbolygó falak,
onnan kellett felállnom, hogy újra kezdjem,
a romok alól kimászva,
a kiirtott nap alatt.
nagy volt a pusztítás. végül téged is eltemettelek,
akkor azt hittem, úgy tudtam, végleg bevégeztetett,
de a sejtek legmélyén mímelve szunnyadó képzet
most újra előbújt, idézve gyönyört, kínt, s kísért, mint a végzet.
a második temetés (virág a sírra…)
a második temetés könnyebb volt, mint az első.
húsz év telt el. ami elmúlt, az elmúlt,
ami elhalt, az meghalt,
az már úgy sincs jelen, az úgysem él.
levélben kerestél. írtad, hogy elmész,
külföldre költözöl, végleg, eldöntött a cél,
ha látni akarlak még, beszélni még egyszer,
vegyünk búcsút újból, legyen ez a cél.
leültünk. kellemes vacsora, közben beszélgetés:
bántanak, sértenek, karrier semmi,
külföldre költözöl, változtatni akarsz,
látszik a siker, ez a megoldás, konkrét a cél.
magamról annyit: megvagyok, nincs baj,
feleség, gyerek, munka is rendben,
engem nem sújt a menekülés vágya,
maradunk, haladunk, úgy, ahogy eddig. nekünk ez a cél.
aztán az utcán, búcsúzkodás közben kibökted:
ha mégsincs minden rendben, mi lenne,
ha együtt hagynánk itt mindent, örökre,
és költöznénk külföldre, mi, együtt, te és én?
azt mondtam erre, kedves a hívás, az ötlet is kedves,
de saját utamat járom, kedvemre való, el nem hagyom én.
se a családom, se múltam, se jövőm nincs okom eldobni,
búcsúzzunk el csendben, emlékemben ott élsz, nem felejtlek én.
csendes temetés volt. a régi emlékek feltámadtak kicsit,
jó volt emlékezni, s eltemetni újra azt, ami kincs,
csak kísért kicsit a múlt még, – gondoltam akkor.
könnyek a szemben, virág a sírra, újra eltemettük, azt, ami nincs.
a harmadik temetés (trauma nosztalgia…)
úgy mondják, az ember, minden ember
hagy maga után valamely lábnyomot,
úgy mondják, minden, amit elöltél, elpusztítottál,
az a hiány, az a rom marad utánad, az a lábnyomod.
egy nagyon mély nyomot hagytál bennem,
egy nagyon – nagyon mély „lábnyomot”,
sejtjeimig érő mélyen pusztítottál bennem,
az elhalt sejtekre még mindig emlékszik testem-lelkem,
keresi, kutatja őket, beazonosítva minden maradék nyomot.
kérdezted, miért foglalkoztat most engem a múltam?
mit keresek, mi ezzel a cél, mi az értelem?
„ne lássa az ember, hogy mit és hogy tett régen”,
a felejtés a módszer, „tiszta a lélek, ha nincs érzelem”.
lehet. de bennem minden érzés letisztult már régen,
érzem is, tudom is, kié az a lábnyom, ami belém taposott,
szöges bakanccsal utánam rúgva, üresre fosztva
egy magányos úton hagyott engem, érzem is, tudom is,
hogy ki is volt az, aki úgy becsapott, úgy megtaposott.
olvasom újra régi leveledben,
mennyire boldog társak voltunk valaha,
úsztunk az árban, lebegtünk az ágyban,
egymásnak éltünk, egymást reméltük,
voltunk az egymásban bízó szerelem otthona.
aztán, egy nap, az történt, mit sohase vártunk.
mondtad: nem, nem akartad…, mégis lefeküdtél mással,
nem, nem is érted, hogy hogy történhetett ez meg,
de én csak szeresselek, s ne törődjek mással,
megbirkózol azzal, hogy kit választasz végül,
bízzak újra benned, már érzed magadban,
a másik lesz a vesztes, várjak türelemmel,
enyém leszel újra, lelked erre készül…
többször megpróbáltuk anno. kár volt. nem ment.
minden elromlott akkor.
lemondtunk egymásról,
eltemettük egymást pár esztendő alatt.
és eltelt majd ötven év.
kerestelek és megtaláltalak.
úgy volt, találkozhatnák is, ha időnk engedi,
beszélgethetnénk is valahol majd azalatt.
tudtam, hogy itt vagy, össze is futhatunk, de
egy hónap, kettő, három, négy hónap is eltelt,
és nem jelentkeztél. nem történt semmi ennyi idő alatt.
de mégis történt. előkerültek régi leveleid, fotóink, verseim,
olvastam, olvastam őket, és előjött szinte minden emlék,
minden, amiről már rég nem tudtam, hogy él még.
az eredmény végül egy időutazás lett,
ám miközben lassan elmúlt az amnézia,
újra és újra éreztem, átéltem mindent,
így lett ez majdnem katarzis, nosztalgia.
aztán… rám tört válásunk elsöprő emléke,
a szenvedés, a bánat mardosó képe,
a feldolgozatlan, a kínzó, mély trauma.
hát ennyi… most sem sikerült… ennyi…
lehet hát most ismét újra temetni. úgy mondják,
nem más ez, csak egy trauma nosztalgia…
2023.09.21. (67 évesen)
publikálva: „Szerelmemnek Bálint-napra”, antológia, Irodalmi Rádió, 2024.02. hó
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
