A múlt visszhangja

Régen, a hetvenes években, volt egy pici zsákfalu az Alföldön, aminek a szélén a busz csak kétszer állt meg, kora hajnalban és délután. Ennek a falunak nem volt sok lakosa, éppen ezért mindenki ismerte a másikat. Messziről és hangosan köszöntek egymásnak, mindig volt egy-két kedves szó, amelyet egymáshoz intéztek. Valamennyien állatot tartottak és maguknak termelték meg az élelmet, ám ha mégis szükségük volt valamire, például ruhákra vagy lábbelire, akkor beutaztak a közeli nagyvárosba. Mivel saját óvodájuk és iskolájuk sem volt, így a gyerekek is az erre rendszeresített busszal utaztak egy városi tanító kíséretében.

Volt egy fiatal legény, aki minden egyes alkalommal ott ült a megállóban és várta haza a kisfiát. A húszas évei elején házasodott, de ez akkoriban teljesen megszokott volt. Amikor gyermeke megérkezett, megborzolta annak feje búbját, és kézen fogva sétáltak a hazáig, ami nem messze, az első ház volt a falu szélén. Útközben az apa érdeklődve hallgatta kisfia élménybeszámolóját, hogy mi történt vele aznap az iskolában. Ez így ment nap mint nap.

Történt egyszer aztán egy kora tavaszi napon, amikor a fiú nem volt a buszon. A tanító, csak egy pillanatra ugrott le, hogy közölje az apával, gyermekét beszállították a városi kórházba. A szünetben csínyből bent maradtak páran a tanteremben, hogy a padokon ugráljanak, ám amikor a pedellus belépett, a fiú megijedt és leesett. Csúnyán beverte a fejét a földre esve, olyannyira, hogy el is vesztette az eszméletét. Bent tartották éjszakára, mert miután magához tért, különös dolgokról számolt be, amiket látni vélt.

A busz gyorsan tovább is haladt, menetrendnek megfelelően, a következő megállóba, majd a végállomásra. Sajnos ez mind az ellenkező irányban volt. Az apa, aggodalomtól vezérelve pattant fel régi kerékpárjára, amivel azonnal elindult a város felé.

Az elszigeteltségnek hátránya is volt bőven, na és persze telefon sem volt még a háztartásokban, végképp nem ebben az isten háta mögötti falucskában. Akkoriban autója sem volt mindenkinek és akinek traktorja volt, az meg még javában dolgozott kint a földeken. A bicikli régi volt és rozsdás, nehezen lehetett tekerni, a láncot is sokszor ledobta. Ám az apa kitartóan hajtotta, amíg rá nem esteledett. A kerékpáron nem volt világítás sem és a dinamót is régen leszerelte. A sötétben világítás nélkül, könnyen megtörténhet a baj, ami hamarosan utol is érte őt egy teherautó képében. A város fényei hiába kecsegtették a horizonton, sohasem ért be a városba, a kórházba, ahol kisfia szörnyű álmot látott.

Teltek-múltak az évek és a kis falu kinőtte önmagát, előbb községgé majd várossá hízott. Az emberek ma már nem ismerik egymást, nem is nagyon köszönnek a másiknak. Telefonjuk bűvöletében merednek némán maguk elé. Minden megváltozott, a környezet, a mentalitás, a közösség, egymás tisztelete. Noha egyre kevesebben használták azt a menetrendszerinti járatot, az a buszmegálló még ott van, közel ötven éve, ahol várakozott az apa, várta kisfiát, hogy hazatérjen.

Az a fiú ma már nagypapa, de mindig visszatér ide, a régi házhoz. Mindent úgy hagyott ahogyan volt, hogy megmutassa unokáinak, milyen is volt az régen az élet. Amikor leszálltak a buszról, egy ismerős arc mosolygott rá. Amikor beütötte a fejét, azóta különös dolgokat látott, de tudta jól, senkisem értené meg ha elmondaná, rég elhunyt apja nézett vissza rá. Mindkét unokája kezét fogva sétáltak az öreg házhoz, miközben elmesélte, hogyan telt a napja. Édesapja követte őket, érdeklődve hallgatta és elismerően bólintott. Hangját hallatni képtelen volt, de mintha azt szerette volna mondani, hogy mennyire szereti őt, mennyire sajnálja, hogy nem lehetett vele, amíg felnőtt. Az apa semmit sem változott, ugyanolyan fiatal volt, mint azon a napon, amikor várt ott a megállóban, ahogyan ma is, és minden nap, várja, hogy hazatérjen egyszem kisfia.

Vége.

Author: Louis Holed

1981-ben születtem Karcagon, nem tudom, van e jelentősége, de ugyanebben az évben debütált a „The Evil Dead” is. Miért emelem ki a bemutatkozásomban? Mert számomra egy meghatározó mű, és ezzel el is árultam vonzalmam a műfaj iránt. Gyerekkoromban rengeteget olvastam, akkor alakult ki bennem az, hogy valami maradandót alkossak. Az, hogy majd valamikor a nevem visszaköszön egy könyvből, amit a kezemben tartok, az volt a legnagyobb álmom. Jó pár évvel ezelőtt kezdtem el pályázatokra küldeni novellákat, horror műfajában. Így az Irodalmi Rádió által hirdetett pályázat a „Hívatlanok” antológia számomra a 4. nyomtatásban megjelent sikerélmény. Mi a következő célom? Egy horror regény, ami csak az enyém.