Vénusz

VÉNUSZ

Egy darabig hallgatta még a szél zúgását. Aznap nem járt kint. Fázott, nem volt kedve hozzá. Egész nap bent tartotta a hideg, apró szemű novemberi eső ködös szitálása. Már leszállt az est és még mindig dermedten ült. Ült a sötétben.

A padlón gubbasztott egy párnán és nyitott szemmel álmodott. A képzeletébe burkolózott. Emlékezett.

Csillaghullás borította el a mennyezetet, úgy, ahogyan az idei nyáron az éjszakai égboltot, kint a tengerparton. Csodás augusztusi csillaghullás.

Ott ült a szobában, feje fölött a Perseidák meteorrajjal, lélegzetelállítóan gyönyörűen és mérhetetlenül szomorúan.  A hirtelen ellobbanó létezések, a semmibe foszló szétesett égitestek fényesen cikázva elhamvadó maradványai, mindig telecsempészték szívét érzékenységgel és bús melankóliával. A hulló csillagok, Szent Lőrinc fájdalmas könnyei az ő szemeit is gyengéden kifacsarták.

Feje fölött keringett a finoman remegő, sejtelmesen pislákoló, kék, narancs és fehér színeket árasztó végtelen csillag-milliárd. A széles Tejút, amelyből előbb a picit megmozduló, majd fel-felvillanó bolygódarabkákból hangtalanul szakadt ki szemei előtt, a kihunyó fénycsóvák sötét űrjéből aláhulló halál.

Ilyen a teljesség, gondolta. Így szép.

Egyben, egy időben a kezdet és a vég, fény és sötét, egyszerre lét és nemlét egymással összefonódva ugyanabban a pillanatban. Becsukta a szemét, semmire sem gondolt. Tagjai teljesen elzsibbadtak, lassan már azt sem érzékelte, él-e vagy sem.

Hirtelen algás, sós illat lengte be szobájának minden szegletét. Feleszmélt. Vett egy mély levegőt. Egész lénye egy hosszúra nyúlt lélegzetté változott. Már tudta mi hiányzik.

Tengerillat és csillaghullás, suttogta magában és eszébe jutott, hogy kívánni szeretne valamit. Csak lenni, kiterjedni, létezni, másképp…, áhította.

Vágyta a tengert. A sodródását, a kékségét, a megindító szépségét, az erejét, a látványától túlcsorduló érzelmei végeláthatatlan peremét.  Vágyta a tenger teljes lényét, testét, lelkét, szellemét. Újjászületni kívánt benne és visszavágyott.

Minden idegen volt, ami körülvette. Az ország, a város, az utca, a szobája, a jelenlegi gépies élete, és már azt sem értette, hogyan kerülhetett ki ide, erre a létre, ki a szárazföldre.

Az idő sűrűjéből, mint régi emlék sejlett fel előtte a kép: Botticelli születő Vénusza.

Az óriáskagylóból kilépő fiatal nőalak tökéletessége mindig megigézte. Csodálta az istennőt, aki meztelensége ellenére nem sugallt csábítást. Szemérmes volt, szűzies és mennyeien tiszta. Elragadták a tengeri szélben lebegő hosszú mézszőke hajfürtök, arcának és szemeinek makulátlan szépségétől szinte elállt a lélegzete. Távolba révedő tekintetéből látta: nem sejti milyen a világ, amelyre megtestesült.

Magát látta benne. Ilyen volt ő is, szépséges Aphrodité. Egy mai Vénusz.

A homokóra megfordult. Most nem megszületni kívánt, kiemelkedni a habokból, hanem visszatérni oda, beolvadni, ahonnan vétetett.

A nyaralás emléke színültig töltötte minden porcikáját. Szelíd szellőt érzett hajában, napmeleget arcában, forró homokot talpában, szárnycsapkodást karjában.

Képzelete a partközelből a nyílt tengerbe vitte. Újból átélte a csodálatos százméteres mélységet, amelyben a vízfelszín alatt úgy káprázott a nap, mintha alulról sütne fölfelé. Sejtjei mohón itták magukba a mámorító habfodros hullámokat, a szemvidító türkizt és szédítő mélykéket.

Agya delfinkacajban fürdött. Szeme tengerzöldbe hajlott. Fülében bálnaének dalolt. Orra sóillatot szagolt.  Hosszú haja hínárként lengett. Csontjaiból korallzátonyok nőttek. Ereiben tonhalrajok úsztak. Tüdejében algaerdők ringtak. Szíve hatalmas hullámok morajára dobbant. Átadta magát. A Világtengeré lett. Amikor a vég a léttel összeért, átlényegült testének végtelen óceánját átmosta a Mindenség.

Author: Adorján L. Zoé

Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…