Mese a szivárványos napernyőről
Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy óvoda, annak pedig Kikelet volt a neve, ahogyan az első és legszebb tavaszi napokat szokás nevezni arra felé, a világ peremén, ahol ez a csudaóvoda állt, egy Pocsaj nevű kis falucskában.
Bár nem forgott kacsalábon, mint a világszép királykisasszony palotája, de az odajáró sok-sok kis óvodás gyereknek ez a Kikelet Óvoda szebb és jobb volt, mint a legpompásabb palota. Minden reggel szélesre tárta a kapuját, mint édesanya az ölelő karjait és úgy várta a gyerekeket, hogy betérjenek rajta. De odabenn is ölelő karok várták őket, az óvó nénik és dadus nénik ölelő karja. No ezért szeretett odajárni minden kis ovis, hát még amikor játékra került a sor és óvó néniék mindenféle mesevilágba röpítették a gyerekeket, de nem ám akármilyenbe! A játék- és mesevilág olyan volt ebben az oviban, hogy nem csak szórakoztatott, hanem a gyerekek olyan csuda dolgokat is megtudtak közben, amitől nagyon de nagyon okosak és ügyesek lettek.
Történt egyszer, nem is olyan rég, egy tavaszi napon, hogy egy igen jeles nap, a „Föld napja” közeledett. Na itt volt az alkalom, hogy mindkét csoportban az óvó nénik ismét elővegyék a „varázspálcájukat” és számtalan játék segítségével megismertessék a gyerekekkel, hogyan vigyázhatnak ők is erre a csodálatos kék és zöld színben pompázó bolygóra, ahol élnek. Munkához is láttak az óvó nénik, hogy megkezdődjön a varázslat.
Az óvó nénik megkérdezték a gyerekeket, hogy szeretik-e a csillagocskákat az égen és meg szokták-e csodálni őket az esti égbolton. Minden kisgyerek ujjongva válaszolta, hogy igen. Akkor az óvó nénik elmesélték, hogy ha repülőre vagy űrhajóra szállnának, akkor bizony azt látnák, hogy a Földünk, ahol élünk, a magasból bizony épp egy olyan kis csillag, mint a többi, amit esténként láthatnak. Ha felnéznek este az égre, akkor látnak egy fehér, sok csillagból álló sávot, amit a felnőttek Tejútnak neveznek. Ebben a Tejútban van a mi napocskánk, ami süt ránk és a napocska egyik kicsinye a mi kedves Földünk, akinek van még hét bolygó-testvérkéje. No volt is ám csodálkozás és a gyerekek meg szerettek volna tudni mindent erről a varázslatos csillagvilágról. Így történt, hogy minden játék ezután a Naprendszerről, mert így nevezik ám, a napocskáról és a nyolc kicsinyéről szólt. A gyerekek a varázslatok segítségével nagyon jókat játszottak, mesét hallgattak, énekeltek és egyik nap festettek egy szép Világűrt, ugyanis itt lakott a Tejút, ahová a napocska és nyolc kicsinye is felkerült, mert az ügyes kis ovisok azt is odavarázsolták óvó néniékkel. Rajzoltak és színeztek csodálatos űrhajókat is. Egyik nap óvó néni azt mondta: – Csiribú-csiribá, hókusz-pókusz, bumm! És lássatok csodát, minden ovis űrhajós lett, fölrepültek a magasba, hogy megszemlélhessék föntről is a csillagokat, de legfőképp a napocskánkat és a nyolc bolygó-gyereket! Igen ám, de ezek az okos gyerekek a kezdeti ámélkodás után észrevették, hogy bizony a mi Földecskénk felső csúcsán, a felhőcskék között egy lyuk tátong, ahol nemcsak a napocska jótékony fénye és melege csordogál be reá, hanem rossz sugaracskák is, amelyektől bizony, megtudták az óvó néniktől, hogy megsérülhet a bőrük, ha nagyon süt a napocska! Elmondták, hogy ez azért történhetett így, mert sokan az emberek közül nem vigyáznak ám a Földre és a felhőcskékre, amit a nagyok ózonrétegnek hívnak, amely megóvhatja őket a perzselő sugaraktól. De azt is elújságolták, hogy sok néni és bácsi azon dolgozik, hogy begyógyítsák ezt a lyukat a felhőkön. Azt is elmondták, hogy a gyerekek is tudnak ezen segíteni, ha óvják és védik a Földön a természetet. A kis ovisok ennek igencsak megörültek, mesebeli űrhajójukkal visszatértek a szeretett kis kék bolygójukra, hogy mielőbb munkához lássanak. Ahogy hazafelé utaztak a Földre, szórta a meleg sugarait a napocska, a felhők közé érve pedig azt vették észre, hogy épp esik az eső egyik irányban, de másik felől a napocska úgy rásütött az esőcseppekre, hogy szivárványt varázsolt az égre, a legszebbet, amit valaha is láttak. Rájöttek, hogy ez azért történhetett így, mert a napocska és a Földecske ezzel ajándékozta meg őket azért, hogy minden óvodás, földet érve a mesebeli utazásból, elhatározta, hogy úgy fognak élni ezentúl minden nap, hogy elősegítsék, a környezetük óvásával, védelmével a Földön keletkezett sebek begyógyulását. Bizony sok feladat várt rájuk, sok volt a teendő!
Miután landoltak a Földön, a gyerekek meg is beszélték óvó néniékkel, hogyan kell óvni a természetet, a növényeket és az állatokat, vigyázni kell a Föld tisztaságára, nem szabad szemetelni, nem szabad pocsékolni és beszennyezni a vizeket, a tavakat, folyókat, tengereket, mert az egyik legfontosabb éltető elemünk a víz, persze a napocska és sok minden más mellett. Azt is kitalálták közösen, hogy amíg begyógyul a seb a Földecske feje búbján, amit ózonlyuknak neveznek a felnőttek, addig is megoldást kellene keresni, hogyan védekezzünk a káros sugarak ellen. Így történt, hogy minden kisgyerek, szinte kórusban kiáltotta, hogy napernyővel! Húúhh ez bizony nagyon jó és hatékony ötletnek bizonyult, no de milyen legyen az a napernyő? Szép is és hasznos is, hogy legyen kedvünk használni őket, amíg védekezni kell az erős napsugaraktól! Gondolkodtak is erősen az ovisok, mígnem az egyik kislány, akit Zsanikának hívtak, hangosan és vidáman felkacagott, majd odaszólt óvó néniéknek és a gyerekeknek, hogy ő már tudja is! Mindenki kíváncsian hallgatta, így elmesélte az ötletét: – Tudjátok ugye gyerekek, hogy az én jelem a szivárvány és amikor hazaérkeztünk a világűrben való utazásból, akkor szivárványt kaptunk ajándékba az új barátainktól, a Napocskától és a Földecskétől, így hát mi is lehetne más a megoldás, mint az, hogy készítsünk olyan napernyőt, amelyen a szivárvány minden színe megtalálható! Vidám és szép, meg aztán hasznos is, így mindig szívesen fogjuk ezeket a varázslatos napernyőket a kezünkbe venni, mert arra fog emlékeztetni, hogy milyen mesebeli utazáson jártunk, mit láttunk és tudtunk meg, de legfőképp arra emlékeztet majd bennünket, hogy mi a küldetésünk most és ha nagyok leszünk, hogy megőrizzük egészségben a mi kedves kis bolygónkat, a Földet! No nem is kellet több a gyerekeknek, mindenki ujjongva tapsolta meg Zsanikát és azután óvó néniékkel együtt, rögtön munkához is láttak, hogy elkészítsék a sok-sok szivárványos napernyőt!
Így történt hát, hogy az Óperencián túl, az Üveghegyen inneni kis faluban, a pocsaji Kikelet Óvodában, egy maréknyi kisóvodás elkezdte megmenteni a Földet, meg aztán küszöbön volt a nyár is, és a csodásra sikerült szivárványos napernyőkkel immár biztonságban és boldogan várhatták a nyári vakációt, a Napocska pedig így már nyugodtan és boldogan tekintett le a legkedvesebb kicsinyére, a Földre!
Itt a vége, fuss el véle, tedd a jégre, csússz el véle, kis mese, nagy mese, utoljára semmi se, aki nem hiszi járjon utána!
Author: Vajna-Kánagy Rozi
A nevem Vajna Tamásné. Írásaim alkotójaként Vajna-Kánagy Rozi, az Irodalmi Rádió szerzője vagyok. A Hajdú-Bihar vármegyei Pocsajban élek, egy felnőtt fiú és leány boldog édesanyja, egy csöpp tündérkislánynak pedig a nagymamája vagyok. A mesékből is ismert Hencidáról származom, ahol valóban egy mesevilágként éltem meg a gyermek- és ifjúkorom, ugyanis csodás természeti környezet vett körül és olyan kivételes emberek, akikről számtalan verset lehet írni, vagy meséket szőni. Hosszú évek óta óvodapedagógusként dolgozom a település Kikelet Óvodájában, ahol a legkisebbek között töretlen szeretettel gyakorlom a hivatásom! A családom és a hivatásom mellett a legtöbb művészet lelkes rajongója voltam mindig, legyen szó irodalomról, festészetről, szobrászatról, építészetről, színházról, zenéről, de bármi másról. Mivel vidéken élek, ezer meg ezer szállal kötődöm a természethez, így szűkebb és tágabb környezetemhez, a vármegye ilyen és fentebb említett értékeihez is. Régóta írok mindarról, ami belülről megérint, megindít, de eddig csak a fiókban porosodtak az írásaim. Úgy gondoltam, most bátorkodom a fiók mélyéről kilépni és az első bizonytalan lépéseket megtenni írásaimmal a külvilág felé.
