Tündérvilág

Még most is sokszor visszahúz a szívem áldott emlékű nagyszüleim kertjébe, gyermekkorom paradicsomába. Orromba kúszik a rózsák illata, fülembe cseng papucsom sarkának koppanása, ahogy végigszaladok a keskeny betonösvényen a terasztól a hintaágyig. Oly sokszor üldögéltem ott a földöntúli békében és nyugalomban, melyet csupán egy-egy madárcsicsergés vagy a virágok kelyhében rejtőző méhecskék döngicsélése zavart meg.

A kora nyári langymelegben, ha már nagyon csiklandozta ízlelőbimbóimat a hátsó kertben pirosló málna illata, csak felpattantam és szedtem egy marékkal. Faltam a számban édesen omló gyümölcsöt, sütkéreztem a napon, és közben eszembe jutottak a mesék, amiket anyukámtól hallottam, vagy később, iskolás koromban könyvekből olvastam.

Egy idő után már nem csak hallgattam vagy olvastam a meséket, hanem ki is találtam őket, tündérekről, boszorkányokról, sárkányokról, törpékről, óriásokról és más furcsa lényekről. Kedvenc történetem egy kislányról szólt – merő véletlenségből pont annyi idős volt, és hajszálra úgy is nézett ki, mint én –, aki nagyon szerette a virágokat. Tavasszal tulipánhagymákat ültetett a kertben, rendszeresen öntözte az apró növénykéket, napról napra figyelte szárba szökkenésüket, és dalolva örvendezett a pompázatos virágokká kibomló bimbóknak. Három tündérleány, akik a nyíló virágokon hintáztak és röpködtek, de emberi szem nem láthatta őket, figyelemmel kísérte a kislány kertészkedését. Elhatározták, hogy hálából, amiért ennyire szereti és védi a természetet, felfedik magukat előtte, és megjutalmazzák.

A mese ihletésére még tavasszal megkértem Nagymamát, jelöljön ki nekem egy aprócska parcellát a kertben, és ha tulipánhagymákat nem is kaphattam, hiszen a tulipánok akkorra már teljes pompájukban kivirágzottak, néhány maréknyi szárazbab azért akadt a kamrában, amit elültethettem a jóféle feketeföldbe. A babok nyár elejére szépen felnövekedtek, hála a májusi esőnek és annak, hogy olyan kitartóan gondoztam az egyre több levelet hajtó palántákat. Karókra futtattam fel a szárukat, és féltőn vigyáztam fejlődő termésüket. Néha felmerült bennem a gondolat, hogy ha léteznek tündérek, akkor egyszer majd engem is megjutalmaznak, mint a mesebeli kislányt.

Egy üde harmattól csillogó hajnalon kiosontam a hálóból a kertbe, és ledőltem a hintaágyra. A mesében hajnaltájt mutatták meg magukat a tündérek a kislánynak, azon a korai órán, amikor lágyan borzolja a fűszálakat a szellő, és rózsás fénnyel világítja meg az égalját a kelő nap. Elmondtam magamban a történetet, elejétől a végéig, és közben kértem a tündéreket – mivel meg voltam róla győződve, hogy láthatatlanul röpködnek körülöttem, és kacagnak csilingelő, emberi fül számára nem hallható hangjukon –, hogy jelenjenek meg végre teljes valójukban. Annyira elmerültem a mesében, hogy szinte észrevétlenül ütötte meg a fülemet a sejtelmes, halk zümmögés.

Első gondolatom az volt, hogy egy méhecskének támadhatott kedve beporozni nyári köntösöm kékes-narancssárgás virágmintáit. Óvatosan felültem, nem akartam hirtelen mozdulatot tenni, nehogy a méhecske bemérgesedjen, és belém eressze a fullánkját. A zümmögés hirtelen elhalt, csak a hajnali pacsirta trillázott a diófa ágai között. Aztán éppolyan halkan, mint az imént, ezüstös hangú kacagás csengett a fülembe egészen közelről. A hintaágy előtti pázsiton mintha átsuhant volna egy aprócska fénypont. A kis mesterséges tóhoz tartott, amit a nagyapám egész nyáron át feltöltött vízzel, és mi, unokák gyönyörködhettünk a partján viruló tölcsér alakú, fehér virágokban és élénkzöld leveleikben. Az első fényjelenséget követte egy második, majd egy harmadik. Pillantásommal kísértem őket a tópartig, mikor odaértek, elbújtak egy-egy virágkehelyben. Csalódottan legyintettem, és már éppen visszafeküdtem volna a hintaágyra, amikor újra meghallottam a kacagást, de ezúttal erősebben, mintha egyenesen a fülembe csilingeltek volna a földöntúli hangok. A virágok mozgolódni kezdtek, majd előbújt rejtekükből a három fénylő pontocska. Egyre határozottabb alakot öltöttek, leányforma testet, vékony karokat, lábakat növesztettek, s a hátukra csillámló, folyton verdeső szárnyakat, de még így is alig voltak nagyobbak, mint egy szitakötő.

– Nem is üdvözölsz bennünket? – szólt rám sértődötten egy vékony hangocska. Tulajdonosa fátyolszerű, rózsaszín ruhácskát viselt, mézszínű haján megcsillant a kelő nap fénye. Odarepült hozzám, és körözni kezdett a fejem fölött.

– Szervusztok! – leheltem megilletődötten.

– Az én nevem Csilla – hajolt meg a rózsaszín ruhás lány, és incselkedő mosollyal arcán az orrom hegyére ült.

– Az enyém Lilla. – Az égszínkék ruhába öltözött második lány leszállt a hintaágy szélére. Haja szőkén ragyogott, mint a napfényben hullámzó érett búzakalászok.

– Irma vagyok – mutatott be egy csodás piruettet a levegőben a harmadik lány. Napsárga ruhájának színe kiemelte tűzvörös hajának csillogását. Megállt, és meghajolt előttem, felcsippentve ruhája szélét, majd visszarepült a tó fölé, és illegette magát a víztükörben.

– Boldogsággal tölti el a lelkünket, ha látunk egy gyermeket, aki ilyen nagy szeretettel gondoskodik a növényekről, mint te – kezdte Csilla –, sajnos az emberek többsége nem tiszteli Természet anyánkat úgy, ahogy kellene.

– Ezért úgy döntöttünk, hogy jutalmul egy napra beállhatsz közénk – fejezte be a gondolatmenetet Lilla.

– Jó móka lesz, meglásd! – rebbentette meg szárnyát a napsárga ruhás Irma.

– Alig várom, hogy játszhassak veletek! – mosolyogtam rájuk örömtől csillogó szemmel. – Csak az a baj, hogy hozzátok képest elég nagyra nőttem – komorodtam el kissé. – Félek, hogy kárt teszek bennetek.

– Ezen könnyen segíthetünk – kapott elő a ruhája rejtett, belső zsebéből egy még a zsenge babnövénykék száránál is vékonyabb, csillámló pálcikát Csilla. A másik két lány követte a példáját. Mire észbe kaptam, körbe is röpködtek, egyre gyorsabban köröztek a fejem körül a szárnyaikkal. Felém mutattak a pálcájukkal, és egy hosszú varázsigét mormoltak számomra érthetetlen nyelven, ami egyszer úgy hangzott, mint a szellő susogása, máskor meg, mint a tenger morajlása. Furcsa bizsergés futott át minden egyes porcikámon, a szívem kétszer olyan gyorsan dobogott, mint rendesen. A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy összementem a tündérlányok méretére, és szárnyak nőttek ki a lapockám tájékáról. Boldogan kacagtam fel, tudtam, hogy mindez csak egyetlen napra szól, igyekeztem hát kiélvezni pünkösdi királyleányságom – helyesebben szólva, tündérleányságom – minden percét. Arról teljesen megfeledkeztem, hogy Nagymama és Nagypapa, mikor felébrednek, el sem tudják majd képzelni, hová lettem és mi történt velem.

Körbe szárnyaltuk a kertet, megmutattam minden zegzugát a tündérlányoknak. Elidőztünk kedvenc helyemnél, a málnabokroknál – különös módon ebben az átalakult állapotban nemigen kívántam az ínycsiklandó gyümölcsöt –, a nyíló rózsák szirmai közt bújócskázva beszívtuk bódító illatukat. A pitypangok sorfala előtt alacsonyan szállva jót nevettünk, ahogy egy-egy bolyhos, hófehér fejecske sértődötten szipogni kezdett, valahányszor a szél felkapta és magával ragadta apró pelyhecskéiket. A tündérlányok hamar felfedezték a nagypapám készítette szökőkutat, a felfelé ívelő vízsugárra ülve emelkedtek a magasba. Én is követtem példájukat, nagyokat sikongatva a hűs víz érintésétől a bőrömön. A vén diófa levelei közt kergetőztünk, röptünkben daloltunk és összekapaszkodva táncoltunk. Mikor megéheztünk, a rózsák kelyhéből szippantottunk mennyei nektárt.

Alkonyatkor eljött a búcsú perce. A lányok megöleltek, megpusziltak, és szomorú arccal integettek. Mielőtt felrepültek volna a magasba, Irma így szólt nővéreihez:

– Van egy ötletem! Mi volna, ha alkalmaznánk az öröktündér-varázslatot, és akkor nem kellene elbúcsúznunk kedves földi barátnőnktől?

– Szó sem lehet róla! – toppantott apró lábacskájával Csilla. – Ha megtesszük, akkor száz éven át nem varázsolhatunk újra.

– Ti nem mondanátok le akár ezer évre is a varázslatról, ha cserébe lehetne egy újabb testvéretek? – nézett Lillára, majd ismét Csillára Irma.

– Én könnyűszerrel le tudok mondani róla – szállt le mellém Lilla. – Olyan jó lenne, ha velünk jöhetnél a tündérbirodalomba! – karolta át a vállamat. – Apánk, a király téged is a leányává fogadna. Örökké fiatal maradnál, játékkal és kacagással telne minden napod.

– Ám legyen – adta be a derekát Csilla –, semmi jónak nem vagyok az elrontója. Akarsz a testvérünk lenni, és örökké a tündérbirodalomban lakni? – bízta rám a döntést.

– Ott is kell iskolába járni? – tekintettem kíváncsian a lányokra.

– Hírből sem ismerjük az iskolát – rázták a fejüket –, egész nap csak játszunk és remekül érezzük magunkat.

– Nincs betegség és bánat, és nem is hal meg senki, mint a dédimamám legutóbb? – tapogatóztam tovább.

– A tündérbirodalomban nincs halál, nincs betegség, és nincs miért szomorkodnunk – felelte Irma.

– Akkor hát szívesen veletek megyek, ha ti is úgy akarjátok.

A lányok kecses tündértáncot lejtettek örömükben. Felemelték pálcáikat, körbeálltak, és belefogtak az öröktündér-varázslatba. Egy arra szálló madár éles csiripelése túlharsogta lágy duruzsolásukat.

– Ne, várjatok! – Eszembe jutottak a szüleim, Nagymama és Nagypapa, mi lesz velem, ha többé nem láthatom a szeretteimet, és arra gondoltam, ők mit éreznek majd, ha ráébrednek, hogy soha többé nem láthatnak viszont.

– Hát te jól elaludtál, kicsikém! – hallottam meg Nagymama hangját a következő pillanatban. Éreztem bőrének tiszta, friss illatát, ahogy fölém hajolt. – Már mindenütt kerestelek!

– Csak… nagyon meleg volt a szobámban – dadogtam.

– Legalább szépet álmodtál?

– Nincs szebb álom annál, mint itt lenni veled ebben a csodálatos kertben, Nagymama.

A nap sugarai megcsillantak a tó vizén, méhek döngicséltek, rózsaillat szállt felénk. A tölcsér formájú fehér virágok szirmain három apró fénypont villant fel, majd rögtön el is tűnt a semmibe.

Author: Bora Ildikó

Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...