Szolidan kopogott az újesztendő Irma asszony ajtaján. Az éjszaka nyugalmasra sikeredett, csupán a kutyavonításokkal kísért petárdák zaja törte meg a csendet. Az embere felriadt rá, ő viszont észre sem vette, hiszen ha egyszer párnára hajtja a fejét, még az iszonyúan hangos mennydörgés sem képes felébreszteni.
Frissen pattant ki hajnalban az ágyból, majd a szokásos kávé elfogyasztása után a spájzba igyekezett.
- Hova tehettem a lencsét?
Buzgón keresgélt, bujkáltatta fejét a polcok között, ahol a félhomályban alig látott valamit. Tapogatózott. Egyik helyről a másikra kerültek az ott tárolt tartós élelmiszerek, befőttek, s a ritkán használt edények is, hátha azok mögött rejtőzködött el az a fránya lencse.
- Legalább rend lesz! – gondolta, bár igazából soha nem volt rendetlenség.
- Ó, nem lelem sehol! – állapította meg csalódottan.
Gondolataiban egyre inkább szertefoszlott a szerencsehozó étel-alapanyag megtalálásának reménye. Bab és sárgaborsó akadt a kezébe, jobb híján talán azok közül kellene megfőzni valamelyiket.
A lányának és családjának viszont lencsefőzeléket ígért, ha eljönnek ebédre.
- Biztos, hogy megvettem. De hol lehet? Vagy csak akartam? Vagy ott felejthettem a boltban? – töprengett egyre elmélyültebben, mígnem egy okos gondolata támadt.
- Jolinak mindig mindenből van tartalék, hátha tud adni nekem!
Hamarjában elővette a telefonját, s felhívta a két utcával lejjebb lakó húgát.
- Szia Joli! Nincs véletlenül egy kis felesleges lencséd?
- Most éppen eszek, lassan befejezem – válaszolta a gyomrának kedveskedő asszony – aztán megnézem. Szerintem van. Ha találok, beáztassam neked?
- Igen.
- Melegbe vagy hidegbe áztassam?
- Mindegy.
Joli szerencsével járt. Megtalált egy nagyzacskónyit, amit menten megitatott a tetejét jól ellepő vízzel. Ez az eledel már legalább öt-hat éve állt a kamrájában, akkor hozott belőle minden testvérének egy ukrajnai bevásárlás alkalmával Emma húguk a partnerével.
- Megleltem! Ez még az az ukrán!
- Ó, az már annyira régi, hogy nem fog megpuhulni. Nekem az nem kell! Szórd ki a madaraknak!
- Na, én nem! Dehogy szórom én azoknak! Áztatom neked máris!
Eltelt vagy három óra, mire Irma férje érte mehetett.
Közben az asszonyka Ica nevű nővérével telefonos beszédbe elegyedett, melynek során a két nő megtárgyalta a lencse hiányának súlyos esetét.
- Van nekem! – szólt Ica. Nemrég vettem. Nálunk más lesz az ebéd, vendégek meg nem jönnek ma, úgyhogy elküldöm neked Józsival.
Megérkezett. A sógor alig ment el tőlük, útnak indult Pista, s percek alatt meghozta Jolitól az immár megduzzadt termést.
- Na, már két helyről is van! – örvendezett Irma, egészen addig, míg meg nem látta közelebbről amiket kapott.
Az egyik ajándék olyannyira idejétmúlt, hogy többórás áztatás után sem volt képes megfelelőre puhulni. Nézegette, kavargatta, még a körmét is belevájta időközönként egy-egy szembe, hátha jó lesz már. A másik meg annyira apró, annyira sötétszínű volt, hogy nem érezte túl bizalomgerjesztőnek, de azért vizet öntött rá, gondolta, amelyik jobbnak látszik pár óra múlva, az győz, az kerülhet a fazékba, és hozhatja a szerencsét a család örömére. Összekeverni a kettőt nem lehetett.
Az igen apró és sötét szemek makacsul ragaszkodtak keménységükhöz, pár óra múlva is megőrizték eredeti állapotukat.
- Legalább a madarak járjanak jól! – mondta Irma, s szétszórta a kert hátulján a pici szemeket.
Az idő egyre gyorsabban telt az aránytalanul magas főzési órák során. Nemsokára megjönnek a fiatalok, addigra készen kellene lenni a főzéssel. Végül a lencse is megunhatta az egyhelyben történő rotyogást, mert csodák csodájára kicsit még keménykésre, de már ehetőre puhult. Ízre nem lett volna rossz, de nem főtt ki belőle az a tartalom, ami az egészet sűrűbbé teszi. Sok lé maradt rajta.
Éppen csak bejeződött a cseppet sem tehermentes munka, megérkezett a másik sógor, a férj sógora, aki egy nagy edény finomra sikerült lencsefőzelékkel állított be, azzal, amit az ő felesége kissé túlméretezett adagban készített és a vendégeik nem bírtak vele a szilveszteri éjszaka folyamán. Ezzel háromfélére emelkedett a kapott lencsék száma.
Utóbbi már ránézésre is sokkal szebb, kívánatosabb és étvágygerjesztőbb volt. Az asszony rögtön a hűtőbe tette, hogy az ő meghívottjai ne is lássák. Nem azért, mintha sajnálta volna tőlük, inkább csak nem akarta, hogy a laktózérzékeny lánya az igazi tejföllel dúsított ételtől az illemhelyre szaladgáljon. Nem merte megkínálni vele.
Miután az ifjak megérkeztek, az anya eléjük rakta a főztjét, amire a gyerekek már otthon előre felkészítették a hasukat.
- Egyetek! – szólította meg őket, miközben sandán figyelte arcukon a változást.
A lány ímmel-ámmal evett belőle. Látszott rajta, hogy valami furcsa érzés önti el az ízlelőbimbóit, de nem hagyta el kritika az ajkát. A reggeli óta már jócskán megéhezett vő bekanalazta mind egy szálig az adagját, s odasúgta feleségének:
- Ez inkább leves volt, mint főzelék!
Az anyós meghallotta s jámboran hajtotta le fejét. Semmit nem szólt. Ha marad étel, abból általában csomagolni szokott nekik. Most is kínálta őket.
- Vigyetek! Teszek oda nektek.
- Nem, nem, most nem viszünk! – tiltakoztak.
Irma nem erőltette, amúgy sem szokott erőltetni semmit.
A sok lencse rá és férjére maradt. Irmuska alaposan összekeverte sajátját a sógoráéval, hogy a kétféle étel kevesebb helyet foglalva egy edényben várja végzetét. Ízre így sem lett rossz. Csak ették, ették, hogy ne vesszen kárba, miközben hol a puha, hol a kemény szemekre haraptak rá. Majdnem egy héten át. A kutyát is azzal etették, de már az is csak szagolgatta, annak sem kellett.
A férj orcáján és testtartásán szemmel látható volt a kínlódás. Könyörgő szemet vetett élete párjára.
- Én már nem kérek belőle! Valami mást ehetnék! Otthon anyáméknál sosem kellett ilyet ennem! – közölte félénken.
- Jól van, akkor majd én eszem! Amit meg én sem bírok, ismét a madaraknak adom. Így legalább azok is főtt ételt kapnak.
Végül nagy nehezen a sok lencse elfogyott. Ennyi már biztos, hogy egész évre szerencsét hoz. A családnak, a kutyának és a madaraknak is.
2024.01.05.
Author: Szabó Veronika
Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken születtem, jelenleg Nyíregyházán élek. Korai irodalmi érdeklődésemre nagy hatást gyakoroltak a szüleimtől, a nagymamámtól és az első tanítómtól hallott mesék, valamint a Petőfi Rádió régi irodalmi műsorai. Az első verseimet 12 éves koromban írtam, azok sajnos már nincsenek meg. Hosszú ideig szabadidő hiányában nem nagyon foglalkoztam írással. Csak néha vetettem papírra gondolataimat prózák formájában, de azokat a fiókom mélyén őriztem. 2017-ben készítettem el mindkét szülőm ágán Családkönyv címmel őseim, rokonaim fotókkal, dokumentumokkal illusztrált történetét, eddig ez volt a legnagyobb munkám. Írásaim folyóiratokban, online felületeken, helyi -és megyei lapokban, illetve antológiákban is olvashatók. 2021-ben jelent meg A gyógyír című novellás kötetem, 2023 decemberében a Ha kimentesz a békaságból című gyermekverses kötetem,. 2025. februárban pedig a Szellők útján vándorolva című verseskötetem látott napvilágot. Jelenleg egy életrajzi könyvön dolgozom, s továbbra is írok novellákat, meséket,verseket. Terveim között szerepel egy újabb gyermekkönyv megjelentetése is. Irodalmi pályázatokon több alkalommal értem el helyezést: „Tavaszi szél” Irodalmi pályázat 1. díj (Irodalmi Rádió) „Rügybölcső” Irodalmi pályázat 2. helyezett (Irodalmi Rádió) „Az év pedagógus írója 2019” 1. helyezett (Irodalmi Rádió) Blogszerzők műsora 3. helyezett (Irodalmi Rádió) „Az év legjobb szerzője” 3. helyezett (Irodalmi Rádió) Élettörténetek „Meséld el nekem…” 2015 és 2016 ...
