Csak le akarok ide feküdni,
És soha többé már fel nem kelni.
Mert nem bírok tovább így érezni.
És nem bírok mást csak sírni,sírni.
Ha nem tudok rajta változtatni,
Se azt -mi így kínoz- elfogadni,
Miért kéne a holtomig sírrni?
Nem maradt más, mint itt lefeküdni.
Megadom hát magamat sorsomnak.
Elfogadom, nem változtathatok.
Bántó földi poklomat elhagyom.
Bentről marcangol szét e fájdalom.
Most lefekszem s nem kelek fel többet.
Az élet túl nagy árat kért tőlem.
S bár nem látok több felkelő napot,
A síron túl … nem fájhat ily nagyon.
Author: Szilágyi Tünde
Szabóné-Szilagyi Tünde vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem. Gyermekkoromban családommal többször költöztünk. Tinédzser korom óta írok. Eleinte lelki késztetés, egyfajta kényszer vezérelt a versek irányába, majd időközebn mindinkább önkifejező-és örömforrássá váltak számomra. Örömmel tölt el, hogy megoszthatom érzéseimet és gondolataimat más emberekkel. Könnyen tudok azonosulni mások érzelmeivel, például fájdalmával. Amikor leírom ezekeket, "kiírom magamból" letisztul az "érzelmi vihar" a lelkemben,. Fontos számomra, hogy verseim egyszerűek legyenek, mindenki számára érthetők, és hogy írásaimmal képes legyek megérinteni az egyszerű embereket is. Hiszem, hogy bár mindannyian egyediek, és különlegesek vagyunk, az érzelmek, melyekkel nap, mint nap szembesülünk, nagyon is hasonlóak. Egy megfelelő vers segítségével az az ember is képes lehet "kiönteni" a lelkét és elmondani az érzelmeit, akinek nehezebb a saját gondolatait versbe szedve önmagát kifejeznie. Remélem, hogy segíthetek neki ebben a megtisztelő feladatban.
Egy válasz
Ha ez ilyen egyszerű lenne! Igen, van úgy, hogy nem szeretnénk felébredni, de aztán mégis megy tovább az élet.
Szeretettel: Rita