Ha valaki Nagykanizsán jár, és szeretné jobban megismerni a város történelmét és nevezetességeit, okvetlenül látogasson el a Thury György Múzeumba is!
Nem csak azért, mert a múzeum állandó kiállítása bepillantást enged a város múltjába, hanem azért is, mert itt kapható a híres kanizsai szerencsepatkó. Ebbe bárki beleírhatja vagy beleírathatja a nevét, és eldöntheti, hogy magával viszi-e a patkót, vagy felszögeli a Patkófalra, amely az országban egyedülálló látványosság.
A Patkófal a belváros egyik terén áll, és egy újjáélesztett helyi legendának, és egy lokálpatriótának, az ötletadó Tarnóczky Attilának köszönheti létrejöttét. Közel tíz éve mit sem vesztett népszerűségéből. Szerelmes párok, ifjú házasok és turisták hagyták már ott nevükkel vagy monogramjukkal ellátott páros vagy egyedi patkóikat a falon.
Néhányan ezzel örökítették meg, hogy Nagykanizsán jártak, míg mások azzal a reménnyel, hogy a falra szegezett patkó majd szerencsét hoz nekik.
Akik hisznek a babonákban, azoknak a kanizsai patkó igazán kuriózum lehet, hiszen szerencsehozó ereje több száz évvel korábbról ered…
De ugorjunk vissza az időben egészen 1690 tavaszáig, amikor is hatvanezer főnyi keresztény csapat érkezett Kanizsa alá, hogy a várat kilencvenévnyi török uralom után végre felszabadítsa. A magyar csapatok által szorosan körbezárt török sereg kénytelen volt megadni magát, miután éhínség pusztított a vár falain belül.
Hetekig folytak a tárgyalások a feladásról, de végül sikerült megállapodni. Ibrahim Musztafa beglerbég, Kanizsa várának utolsó török kapitánya maga adta át a vár kulcsait Gróf Batthyány Ádámnak és Gróf Csáky tábornoknak. Sorsdöntő pillanat volt ez, melyet fényes lakoma követett egy kiskanizsai, rácvárosi kertben.
A lakoma után Musztafa és tisztjei visszatértek a várba, hogy az ott maradóknak megadják a jelet az indulásra. Előtte a beglerbég még szólította Zulejkát, legkedvesebb háremhölgyét:
- Jer, velem a rózsakertbe!- hívta magával.
A rózsakertet még Musztafa kívánságára ültették, a tövek törökországi várából származtak, és sok időbe telt, amíg gyökeret eresztettek itt, idegen földön. A szigorú, kemény harcos, akinek parancsait katonák és szolgák hada leste, a rózsakertben, kedvenc virágai és Zulejka társaságában maradéktalanul boldog tudott lenni. Most szomorúan nézett végig a kerten, ahol közel száz rózsa ontotta bódító illatát, majd Zulejkához fordult:
- A vár kulcsait ma hivatalosan átadtam a magyaroknak. Hat óránk maradt az elvonulásra. Arra már nincs időm, hogy a virágaimat kiássam és magammal vigyem, ezért téged kérlek meg, hogy maradj itt, és gondoskodj róluk. Abban biztos vagyok, hogyha a magyarok visszatérnek, sem neked, sem a rózsáknak nem esik bántódása.
Zulejka nem ellenkezett, bár szívesebben útra kelt volna ő maga is.
Musztafa ezek után engedélyt adott a kivonulásra, és a délutáni órákban mintegy négyszáz török hagyta el Kanizsa várát roskadásig megrakott málhás szekerekkel. Nyolcszáz magyar lovas felügyelte az elvonulást. A tarka menet Légrád felé tartott. Ketten hiányoztak a kígyózó sokaságból: Zulejka, és Musztafa, aki az évek során összeharácsolt kincseit szerette volna titokban kijuttatni a várból. Elrejtett hatalmas kincses ládáját azonban egyedül megmozdítani sem bírta.
- Zulejka, segíts! – hívta ismét a rabnőt, de a ládával ketten se boldogultak.
- Hozz gyorsan zsákokat!- parancsolta Musztafa: – Rakd át az ékszereket az egyikbe, addig én megtöltöm arannyal és ezüsttel a másikat!
Már alkonyodott, amire a zsákok megteltek. Vészesen közeledett az este, és haragos viharfelhők gyülekeztek az égen. Musztafa egyre türelmetlenebb lett, szeretett volna már a várfalon kívülre kerülni, mert sejtette, hamarosan lejár a magyarok által kiszabott határidő.
Elővezették a bég legkedvesebb lovát, egy gyönyörű, hófehér mént. A paripa örömében két lábra ágaskodott, majd megadóan tűrte, hogy hátára emeljék az aranyakkal töltött zsákot. A tehertől azonban megrogyott, és ezt látva Zulejka könyörögni kezdett:
- Uram, a másik zsákot, ne tedd fel, hiszen már így is alig áll a lábán! Nem hátasló ez, nincs hozzászokva a teherhez. Hadd menjek veled én is, elviszem neked a másik zsákot egy darabon. Aztán ha szeretnéd, visszatérek a várba.
- Nem bánom, velem jöhetsz! Hozz gyorsan egy erős lovat magadnak is!
Mire a két lóval végig poroszkáltak a vár hídján már vak sötétség vette körül őket. Amint kiértek a mezőre, a vihar teljes erővel lecsapott rájuk. A fekete égbolton félelmetes villámok cikáztak, a szabadon száguldó szél éppen a szemükbe fújta az út porát. A mennydörgés elnyomta a lovak patáinak dobogását, aztán megnyíltak az égi csatornák, és özönvíz zúdult rájuk.
Közben Musztafa lovának utolsó ereje is elfogyott, és a súlyos terhek alatt kimerülten rogyott össze.
- Uram! Nincs más választásod, a zsákokat itt kell hagynod! Túl a dombon már a szabadság vár, de így soha nem jutsz el odáig! – kiáltotta Zulejka a bégnek, aki kétségbeesetten próbálta lovát talpra állítani.
- Nem hagyom, hogy ez a rengeteg kincs a gyaur kutyák kezébe kerüljön! – válaszolta Musztafa, majd hirtelen haragjában puszta kézzel kaparni kezdte az esőáztatta földet.
Zulejka látta, hogy gazdája milyen elszánt, hogy a kincseit elrejtse, ezért ő is segített, hogy minél előbb végezzenek.
Mire a zsákok földbe kerültek, a vihar is kitombolta magát, szétnyíltak a felhők, és a telihold fénye ezüst takarót borított a mezőre. Musztafa elkeseredetten nézett körül. A közelben sehol egy fa, egy kő, de még egy darabka kavics se volt, amivel az elásott kincs helyét megjelölhette volna. Hogy fog majd ide visszatalálni, amikor eljön az aranyért?
Ismét Zulejka adta meg a választ a ki nem mondott kérdésre:
- Uram, ne hagyd szenvedni tovább a lovadat! Vágd le a fejét, és a kiömlő vérrel jelöld meg ezt a helyet, így könnyebben rálelhetsz majd!
Musztafa örült, hogy Zulejka vele tartott, hiszen a lány eddig mindenben segítségére volt, és tudta, hogy soha nem árulná el őt. Nem is késlekedett, kirántotta kardját, egy hirtelen mozdulattal lefejezte a lovát, és a fejjel háromszor körbejárta a területet.
A kiömlő vér sötétre festette a földet. Musztafa most már biztonságban tudva kincsét Zulejkával együtt vágtatott el a holdvilágos éjszakában nyugat felé, miközben szerencsétlenül járt fehér ménjének tetemét széthordták a közeli nádasban rejtőző éhes farkasok…
Néhány nap múlva a kanizsai parasztok ugyancsak elcsodálkoztak, amikor a határban dolgoztak. Az egyik kaszásember nem csak egy patkót talált a földön, de maréknyi aranyat is.
Két nap múlva ismét előkerült egy patkó. Megtalálója hamarosan hatalmas vagyont örökölt egy távoli rokonától, és egyik napról a másikra gazdag ember vált belőle. Eltelt néhány hét, majd egy arra járó vándordiák újabb patkóra lelt. Igaz, ő nem gazdagodott meg, de az a megtiszteltetés érte, hogy a kanizsai vár kapitányának írnoka lett belőle.
Innentől kezdve aztán életre is kelt a legenda. Szárnyra kapott a hír a határban található különös patkókról és megtalálóik szerencséjéről. Az emberek egyre jobban hinni kezdtek a talált lópatkók szerencsehozó erejében.
Arról persze nem szól a fáma, hogy Musztafa visszament –e az elásott kincseiért, vagy valaha is előkerült volna a mesés vagyon, de a kanizsai patkóval mi is tehetünk egy próbát.
Ki tudja? Talán nekünk is szerencsét hoz…
(Aki nem hiszi, ásson utána!
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......