(a Bence-hegy nevének eredete helyi monda nyomán)
Velence város központjától kb. 5 km-re északra, a Velencei-tótól pedig északkeletre található a Bence-hegy. Tetején különleges formájú kilátó magasodik az ég felé páratlan körpanorámát nyújtva a tájról az arra járóknak. A kilátó a hegyről kapta a nevét, a hegyet pedig egy helyi legenda szerint Bencze István szőlősgazdáról nevezték el, aki hajdanán az első tőkéket ültette a hegyoldalra…
Valamikor réges-régen, amikor még Velence városa is csak egy kis falu volt a tó partján, élt egy fiatal parasztlegény, Bencze István. Daliás termete, sötét, hullámos haja, acélkék szeme és dolgos két keze ugyancsak kapóssá tette őt a falubeli lányok körében. Boldogan hozzá is mentek volna a szorgalmas és becsületes legényhez, aki még a legnehezebb munkáktól sem riadt vissza: aratásban, szénagyűjtésben, tengeritörésben is mindig az élen járt. Így aztán Pistát gyakran hívták napszámba a módosabb parasztok, de még maga a bíró, a falu első embere is. Tudták, hogy amit elvállal, azt el is végzi!
A legény azonban nem csak dolgozni, de mulatni is nagyon szeretett. Télvíz idején, amikor a bálokat tartották a faluban, önfeledten ropta a táncot a cimboráival, és ha a bortól magas kedve kerekedett bizony rázendített egy-egy vidám nótára is.
Történt egyszer, hogy a bíró lánya, Róza is megjelent álruhában egy ilyen mulatságon. Hiába próbált elvegyülni a parasztlányok között, Pista mégiscsak felismerte a szolgálónak öltözött kisasszonyt, és fel is kérte egy táncra. Úgy megpörgette-forgatta, hogy a leány teljesen elszédült. A tánc végeztével a legény átható tekintettel fürkészte az arcát:
– Mi keresnivalója van a kisasszonynak egy ilyen parasztbálban? –kérdezte, miközben kivezette őt a forgatagból.
Róza zavartan fordította el a fejét, majd visszabújtatta rakoncátlan, szőke hajtincseit a félrecsúszott kendő alá. Csak aztán vallotta meg a fiúnak, hogy már évek óta vágyik egy kis vidámságra, szórakozásra.
De édesanyja halála óta a házuknál nincs zeneszó, nincs mulatság, lassan már nevetni is elfelejt. Pista, aki a bíró házánál már többször is találkozott vele, most jobban szemügyre vette a leányt. Sudár, karcsú alakján még a kopott cselédruha is jól festett, kendő alól lelógó dús, szőke hajfonata a derekáig ért. Nagy, sötét szemében könny csillogott, és Pista minél tovább nézte, annál inkább érezte, hogy sorsa menthetetlenül megpecsételődött. A szívét örökre rabul ejtette ez a ragyogó fekete szempár! Róza sem maradt közömbös a legény iránt, és ahányszor csak tehette, annyiszor találkozott Pistával a bál után is. Persze mindez a legnagyobb titokban történt, mert mindketten jól tudták, hogy a bíró sohasem adná áldását rájuk.
Így aztán be kellett érniük a titkos találkákkal egészen addig, amíg egyszer Róza apja elérkezettnek nem látta az időt, hogy leánya végre férjhez menjen. Már a kérőt is kiszemelte számára, a szomszéd falubeli földbirtokos fiának ígérte a kezét.
Hej, sírt-zokogott a leány, amikor megtudta, hogy apjának mi a szándéka vele! Kétségbeesésében azt mondta, hogy ő inkább megöli magát, mintsem hogy hozzámenjen apja választottjához. A bíró megdöbbent, mert biztosra vette, hogy lánya örülni fog majd a jómódú kérőnek. De akkor csodálkozott el igazán, amikor Róza kijelentette, hogy ő bizony senki más felesége nem lesz, csakis a Bencze Pistáé. A falu első embere éktelen haragra gerjedt. Úgy érezte, becsapták, meglopták, megcsalták. Szobájába küldte sírdogáló lányát, majd dühösen járkálni kezdett fel-alá. Közben próbálta kitalálni, hogyan s miért történt mindez a háta mögött. Pistát, rendes, jóravaló legénynek tartotta, mindig elégedett volt a munkájával, de mégiscsak egy paraszt! Hogy adhatná hozzá a lányát? Milyen nyomorúságos élete lenne mellette Rózának? Vagy talán a hozományára pályázik? Abból ugyan nem eszik! Előbb bizonyítsa be, hogy méltó a kezére!
Nehezen, de végül elült a haragja, különösen miután kifundálta, hogyan válassza szét a szerelmeseket.
Másnap magához hívatta Pistát:
- Hallgass ide! Tudok a lányomról és rólad. Róza tegnap este elmondott mindent. Nagyot csalódtam benned! Nem is értem, hogy volt bátorságod szemet vetni rá! Elzavarhatnálak a faluból, de félek, akkor Róza is megszökne veled. Pedig a feleségem halála után nekem már csak ő maradt az egyetlen örömöm. Ha igazán szereted, bizonyítsd be, hogy méltó vagy hozzá!
- Bíró uram, én a lányát halálosan szeretem, és bármit megteszek érte! – fogadkozott Pista, miközben azt várta, hogy milyen büntetésre ítélik majd.
- Ismered a hegyet a falu északi végén, a birtokaim szélén? – A legény bólintott, és a bíró így folytatta: – Elátkozottnak tartják a földjét, mert évszázadok óta nem terem ott semmi, csak fák sínylődnek rajta. Azt akarom, hogy ültess a hegyoldalra olyan növényt, ami majd sok éven át megmarad, és bőséges termést hoz. Ha ez sikerül, elnyered a lányom kezét és hozományát. Ha nem, lemondasz róla, és ráveszed, hogy a földbirtokos fiának felesége legyen.
Pista szó nélkül belement az alkuba, amit Rózával is tudattak. A leány kétségbeesett, mert reménytelennek tartotta a kietlen hegyoldal beültetését, de kedvese megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baj. Pedig maga is úgy gondolta, hogy lehetetlen feladatra vállalkozott.
Ráadásul a bíró azt is kikötötte, hogy addig nem találkozhatnak, amíg Pista eredményt nem ér el. Bízott benne, hogy a több éven át tartó próbatétel alatt Róza majd kigyógyul ebből a méltatlan szerelemből, és a végén mégiscsak hozzá illő férjet fog választani.
A könnyes búcsú után Pista nyakába kanyarította a tarisznyáját, vállára vette a kaszáját, és bánatosan elindult fel a hegyre. Mielőbb szerette volna közelebbről is megszemlélni, hiszen eddig még sohasem járt odafent. Menet közben betért egy ütött-kopott csárdába, vásárolt egy üveg bort, amit aztán útközben szépen elkortyolgatott. Nem is annyira a szomját akarta vele oltani, inkább vigasztalást, erőt és bátorságot szeretett volna nyerni általa, mert bizony a hegyre nem volt egyszerű a feljutás.
Mivel emberemlékezet óta lakatlan és műveletlen volt, mindenhol a természet vette át az uralmat. Pista órákon át törte az utat az embermagasságú fűben, a bokrok és fák sűrűjében. Teljesen kimerült, amire felért a hegy tetejére, ahol csak egy terebélyes diófa árválkodott. A legény ennek árnyékából tekintett le a tájra. Háta mögött, az északi oldalt mindenütt erdő borította, előtte délen csenevész, elvadult gyümölcsfák sorakoztak, balról pedig a nádassal szegélyezett tó vize csillogott a napsütésben. A hegy lábánál a falu aprócska házai fehérlettek.
Pista fáradtan és a bortól kótyagos fejjel dőlt le a fa alá, gondolta, pihen egy keveset. Lehunyta szemét, és szomorúan felsóhajtott:
- Mit kezdjek én ezzel a földdel, ahol az egyetlen termő növény ez a szegény diófa?!
Bár a kérdésére nem várt választ, hirtelen mégis különös zajra lett figyelmes a hegy északi oldala felől. Amint hátrapillantott, a fák rejtekéből sötét ködalak bukkant elő és lassan közeledett. Pista már tisztán hallotta a szavait is, a különös lény a nevén szólította:
- Cseppet se aggódj Pista! Én a hegy szelleme vagyok, és már hosszú évek óta magányosan élek itt a fák között. Tudok az alkudról, és segíteni szeretnék, ezért most elárulok neked egy titkot. Tudd meg, hogy sok száz évvel ezelőtt, még a rómaiak idejében itt pezsgő élet folyt. Déli oldalamon szőlőlugasok sorakoztak, amelyeknek terméséből bor készült. Az emberek vidámak voltak, és mulatságokat rendeztek a hegyen, De egy napon aztán minden megváltozott. Egyre ritkábban jártak fel ide, és a szőlőültetvényeket is mind jobban elhanyagolták. A pincék összedőltek, és a szőlő, amit nem gondoztak, tönkrement. Lassan minden az enyészeté lett…de most talán…általad….újraéledhet minden. Szőlőt kell ültetned a hegyre….ültess szőlőt….ültess szőlőt….szőlőt…
- De fura egy álom volt!-riadt fel Pista, akinek fülében még ott csengtek az imént hallott szavak: – ültess szőlőt!
Hitte is meg nem is a szellem meséjét, de gondolta, egy próbát mégis csak megér a dolog, hiszen mi vesztenivalója lehet? A gabonának nem jó ez a talaj és a gyümölcsfák is csak sínylődnek itt a napsütötte hegyoldalban. De igen, talán a szőlővel lehetne kezdeni valamit…
Még aznap útra is kelt, és sokáig vissza sem tért. A faluban már mindenki azt hitte, hogy talán örökre nyoma veszett, de a bíró lánya továbbra is reménykedve várta haza szerelmét.
Három év elteltével aztán, egy szeles márciusi napon Pista visszatért. Roskadásig rakott lovasszekérrel hajtott végig a falun, és egyenesen a hegyre tartott. Ott aztán nyomban munkához is látott.
Kivágta az útban lévő bokrokat, fákat, majd szántani kezdett. Közben rendbe hozta az egyik romos pincét is, hogy éjszakánként legyen hol álomra hajtania a fejét.
Eleinte egyedül végzett mindent, de aztán egyre több segítője akadt. Először csak a családja – apja, anyja és a nővére – jöttek fel a hegyre, hogy lebeszéljék erről a lehetetlen vállalkozásról. De miután látták, hogy mennyire elszánt, megsajnálták, és inkább beálltak ők is mellé dolgozni. Aztán jöttek a cimborák is, akik csodálták akarat erejét, kitartását, szorgalmát. Munka közben Pista elmesélte nekik, hogy az elmúlt években egy híres szőlősgazdánál szolgált, ahol kitanulta a szőlőtermesztés és a borkészítés fortélyait.
Szolgálataiért cserébe kapta ezt a szekeret, a szerszámokat, és az értékes szőlőhajtásokat, amelyeket itt a hegyen szándékozik elültetni.
Vállalkozásának nem sok jövőt jósoltak a falubeliek, de Pista nem törődött a kételkedőkkel. Ő hitt a szellem meséjében, de még inkább abban, hogy a messzi hegyvidékről hozott tőkék majd itt is életre kelnek. Beültette tehát a keserves munkával megművelt földdarabot, aztán türelmesen várta az eredményt. Hej, micsoda boldogság volt, amikor a következő évben megjelentek az első hajtások! Aztán utána éven már metszeni is lehetett a vesszőket, amelyek évről évre erősebbek lettek. A legény szorgalmasan metszette, kötözte, kapálta, sőt, forró nyarakon még öntözte is a folyamatosan gyarapodó ültetvényt. Úgy gondoskodott imádott növényeiről, mint édesanya a gyermekeiről. Türelemmel, szeretettel óvta, becézte őket, és folyamatos aggodalommal figyelte növekedésüket.
Csak akkor nyugodott meg, amikor végre megjelentek az első virágok a levelek között. Ekkor már tudta, hogy nyert.
Hétévi várakozás és keserves munka után, egy szép őszi napon aztán újra felkereste a bírót, és boldog büszkeséggel nyújtotta át neki az első szőlőfürtöt, ami a hegyen termett. A bíró megkóstolta a mézédes gyümölcsöt, majd mosolyogva nyújtott kezet:
– Ember vagy a talpadon Pista! Teljesítetted a kérésem, ezzel elnyerted a lányom kezét, sőt, még a hozományát is. Neked adom az egész hegyet, használd a földet belátásod szerint!
A fiatalok rövidesen egybe is keltek, és a lakodalomban a vendégek már a hegyen termett szőlőből készült borral koccintottak. Gyorsan híre is ment a környéken a zamatos fehérbornak, és hamarosan annyi lett a megrendelő a gazdag földesurak körében, hogy a kicsi ültetvény már kevésnek bizonyult. A szőlőbirtok évről évre egyre terjedelmesebb Pista pedig egyre gazdagabb lett.
Munkájának, szorgalmának és kitartásának köszönhetően így vált az egyszerű parasztfiú módos szőlősgazdává. Neve lassan egybe forrt a hegy nevével, a falubeliek csak Bencze Pista hegyeként, később már csak egyszerűen Bencze-hegyként emlegették…
Nos, hogy mennyi a valóság ebből a legendából? Ma sem tudjuk.
Csak az a biztos, hogy a Bence-hegy most is ott áll Velence határában, és békésen őrzi nem csak a tájat, de neve eredetének évszázados titkát is.
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......
