Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidám óriás, aki birkákat legeltetett a vadregényes budai hegyek között. Amikor még kicsi, három méteres legényke volt, édesapja rábízta az állatok gondozását, és a körtefák magasan növő gyümölcsének leszedését is.
Később, ahogyan teltek az évek, az ifjú egészen megemberesedett. Ha kihúzta magát, a földtől a feje búbjáig elérte a hét métert! Már komolyabb feladatokat is kapott, de olyan igazi, nagy dolgot még nem bíztak rá.
-Komolytalan vagy még Palika, csak egy nagy gyerek! – mondták neki.
Az egyik napfényes délutánon két testvérével a közeli Pál-völgy zeg-zugos erdei útjain játszott és bizony nem figyelt eléggé a bárányokra, akik legelészés közben egyre távolabb kerültek tőle. A fiú ismét tréfás kedvében volt, nem vette komolyan a feladatát. Elbújt egy fa mögé és megviccelte a két öccsét. Kitűnően utánozta az állatok hangját. Éppen félelmetes farkas üvöltést adott elő, amikor föléje tornyosult egy hatalmas árnyék.
-Jaj, édesapám! Hát te vagy az? – mondta megnyugodva az öreg óriásnak.
Csak szórakoztunk egy kicsit itt a fák alatt ebben a nagy melegben. – folytatta. Egyet se félj, az állatok jól vannak, füvet és rügyeket rágnak itt a közelben valahol.
-A nemjóját! – csattant fel az apa. Itt a közelben? Mert én nem látok egyetlen birkát sem a hegyoldalban, csak téged! Palika! Rád bíztam őket a két öcséddel együtt. Haza ne gyere a bárányok nélkül, mert szíjat hasítok a hátadból! – dörögte tovább, majd megfordult és öles léptekkel elsietett.
Megszeppent erre a legény és kérte a testvéreit, hogy segítsenek neki megkeresni az elkódorgott bundás jószágokat. Addig mentek, mendegéltek, mígnem késő este lett, de az állatoknak hűlt helyét sem látták. Pál gondolt egyet és elkezdte utánozni a hívogató kolomp hangját. Majd a kutyájuk, Csahos zsörtölődését is, de bizony egy bárány sem termett elébe.
Két öccsét még a telihold fényénél hazaküldte megpihenni, ő pedig étlen-szomjan bejárta az egész hegyet, völgyet, – sikertelenül.
Épp egy sziklás területre tévedt, amikor óriási üres hasa hatalmasat kordult.
-Se ételem, se italom, bárány sincs az oldalamon! – mormogta úgy félhangosan és mérgében egy hatalmasat toppantott vasalt csizmás lábával. Félelmes dübörgést hallott, remegést érzett. Hirtelen megnyílt alatta a föld és elnyelte az ifjút a mély.
Amikor magához tért, a derekát fájlalta, de jó kedve egyből visszatért.
-Élek, virulok, csak nagyon éhes vagyok! – jelezte fennhangon, amikor valaki az ő hangján megszólalt a sötétből:
-Nagyon éhes vagyok!
-Ennek fele sem tréfa! – gondolta nyugtalanul. Jól kihúzta magát, felnyúlt az égre és levett egy fényes csillagot.
-Most legalább látok! – tette hozzá hangtalanul és bevilágította a föld alatti titkos rejteket.
Szeme-szája elállt a csodálkozástól! Hatalmas barlang vette körül. Jobbra-balra folyosók kanyarogtak, gyönyörű cseppkövek sorakoztak, óriási termek csillogtak a fényben. Amerre nézett, kis borsó formájú gyöngyök karimázták a járatokat. Másutt a falakat karcsú kagylók, recés tengeri sünök ősi lenyomatai díszítették.
-Elvarázsolt kastély! – mondta csodálkozva.
-Elvarázsolt kastély! – hallotta a szavakat.
Maga előtt mozgatta a csillagot és ettől a cseppkő oszlopok árnyai mókás táncba kezdtek a terem tetején. De láthatóan nem volt ott senki más, csak ő.
Toppantott egyet, toppantás volt a válasz. Tapsolt kettőt, két taps hallatszott vissza. Hármat tüsszentett, és csak kettő hang érkezett felé.
-Elfáradtál? – kérdezte vidáman és amint a szó a füléhez visszatért, huncut Pál már tudta, hogy a visszhang tréfálkozik vele.
Az ifjú óriás az első keskeny járat felé indult el, jobbkéz felé. Addig ment, mendegélt a szikrázó kövek között, míg egy apró, tiszta vízű tóhoz ért. Ivott egy jót, megpihent, majd aludni tért.
Kiabálásra ébredt. Nagyon messziről hallotta:
-Pali! Pál! Völgyi Pál!
Megismerte apja és a testvére hangját. Csak a bárányok hallgattak.
Pál, futott, szaladt, hogy megtalálja a kijáratot és végre hazatérjen.
Figyelt, kereste, hogy honnan hívják. Az egyik kis tölcsér formájú kürtő vezette hozzá a hangot. Az óriás letette a csillagot az egyik cseppkő tetejére és elindult vissza a nagyterem felé. A Huzatos-átjáróba ért, ahonnan csipkés cseppkövek vezették a Csipkerózsika-folyosó irányába. Huncut Pálnak korgott a gyomra, mégis megállt csodálkozni a föld alatti kincseken. Majd mélyült az út. Legalább száz métert ment lefelé és egyre lejjebb jutott a Feneketlen-folyosón, amikor egy labirintusba ért. Ide már nem fértek le a hangok, csak a fekete denevérek neszeztek valamilyen titkos nyelven a vörös színűekkel.
Az ifjú óriás megszédült. Nagy nehezen visszatalált a kis tóhoz és a felét is kiitta, hogy éhségét csillapítsa. A tó elvarázsolt vize hosszú, mély álomba merítette.
Évek múlva ébredt. Ahol addig járt valamikor, régen, most létrák simultak a falakhoz, fény csillant a folyosókon és kis híd ívelt a sziklákon át. Szokatlan zaj vette körül. Egy női hangot hallott hirtelen.
-Erre gyertek gyerekek! Nehogy eltévedjetek! Ismeretlen járatok mögött lehet, hogy rátok várakozik egy tréfás óriás!
Több sem kellett a huncut Pál-völgyi Pálnak. Ment, amerre a gyerekek jártak és a nagyterem közelébe érve elbújt a sarokba, a sötétbe.
-Csillog a fal! – kiáltotta az egyik kisfiú.
-Csillog a fal! – kiáltotta a hangot utánozva az óriás.
Lett ám nagy csodálkozás! A kirándulók egymás szavába vágva hangoskodtak:
-Óriás! Gyere elő! Pál-völgyi Pál megismételte. Óriás! Gyere elő!
Így telt az idő, amikor a visszhangot játszó huncut óriás elfáradt. Megéhezett. És gondolt egy vicceset. Amikor az egyik lány kiáltott, hogy
-Óriás bújj elő! Szomjas vagyok, vizet kérek! – akkor tökéletes hangon válaszolt:
-Óriás, bújj elő! Éhes vagyok, enni kérek!
A látogatók álmélkodtak, a gyerekek ujjongtak és izgatottan rohantak a tanárnővel a bejárat felé.
Egy kisfiú elejtette a csokipapírt, a szomjas lány a kulacsát, a tanárnő egy érett, édes almát.
Másnap az iskolából újabb csoportok jöttek a Pál-völgyi-barlangba egy-egy órás tárlatvezetésre. Velük jött a tegnapi tanárnő is, segítőnek. Meglepetten tapasztalta, hogy a csokipapír a szemetesben van, az elhagyott kulacs a polcon, csak az érett, édes alma tűnt el nyomtalanul.
A gyerekek boldogan siettek a nyári melegből a termek, folyosók, labirintusok hűvösébe.
Copfos, hosszú hajú lányok nevettek a Huzatos-átjáróba érve, hogy libben a hajuk a szokatlan szélben, majd a nagyterembe visszatérve az egyik barlangi kísérő és a tanárnő félig komolyan, cseppet somolyogva kérték őket:
-Ha csendben maradtok és türelmesen vártok, a visszhang megjelenik! Amint elül a zaj, néhányan mondjatok egy rövid mondatot!
Mély hangú, nagynövésű birkózó fiú szólalt meg:
-Vannak itt titkos folyosók?
A tréfás kedvű, játékos óriás tökéletes hangutánzással már ezt zengte vissza:
-Itt vannak titkos folyosók! – és elővette ezeréves, kézzel szőtt mellénye mögül a felfénylő csillagot.
Rejtekében maradva a háta mögé tette, majd a nagyterem felé fordult és egy ősi táncot járt az átjáró ismeretlen homályában. Hatalmas árnyékát még látták imbolyogni az emberek, amikor a fény hirtelen eltűnt a mélyben.
A látogatók, az iskola, a kerület, az egész város egy huncut, Pál-völgyi óriásról beszélt, aki a hegy rejtett gyomrában, ismeretlen, újra felfedezett járatokban él Magyarország legnagyobb barlangjában.
A kutatók először nem hittek a történetben, de néhányan, szinte szégyenlősen ételt hoztak és letették a Feneketlen-folyosó talajára egy tálcán. Este a barlangot lakattal lezárták és hazamentek.
Másnap reggel a lakat a helyén volt, a nagyteremben tisztaság, és a tálcáról eltűnt az összes étel! Azóta még lelkesebben keresik a járatokat, örömmel kutatnak az ismeretlen után a látogatók, és ha jól figyelnek, még láthatják az óriás árnyékát és hallhatják a huncut Pál-völgyi Pál vidám nevetését.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor
