Boléro*

zenei illusztráció (ha van kedved, olvasás előtt indítsd el):   

(1) Maurice Ravel – Bolero – YouTube

szoba-konyhás lakás, körfolyosón, harmadikon, a kilencedikben.

már nyár van, vibrál a meleg, levegő sincs, ami van, az dermedten éget. minden ablak nyitva. ilyenkor a ház egyetlen egy lakás, aki nappal otthon van, az is alig él.

„Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről…” ** a proli bérházra…

szinte mindenki nyugdíjas. itt nincs HTB („háztartásbeli”), hogy is lenne, hisz háztartás is alig. a földszinten egy kismama és egy gyerek, én vagyok csak lógós („AZ” egyetemista), a többiek (a szüleim is) itt – ott dolgoznak.

tizenkilenc lehettem. nem sok lemezem volt, „komoly” zene pláne nem. aztán mégis, valahogy mégis hazakerült. Supraphon LP Stereo, made in Czechoslovakia. „Boleró”. halottam róla, a gimnáziumban, ének-zene órán, hallottam is egyszer. meg talán a rádióban is.

délután van, valami vizsgára készülök. bekapcsolom a lemezjátszót (TESLA), halkra állítom a rádiót (Telefongyár, T422, hisz ez volt az erősítő is), felteszem a lemezt.

halljuk, milyen?

kicsit serceg. halkan induló dobpergés, mellette lágy motívum indul. alig hallani. hát kicsit rátekerem.

budi hátul, a folyosó végén, ideje kimenni. ott legalább kicsit hűvösebb van (nem süt be a nap), és némi légmozgás is akad (mondjuk, itt el is kél…). időzök egy kicsit.

csak hallom, hogy valami zaj van. halkulóból egyre erősödik. zene. ismerős.

igyekszem vissza a lakásba.

már a folyosó, az udvar is egyre hangosabban zeng. dobpergés, motívum másként, dobpergés, motívum másik hangszerrel, és egyre erősebben, egyre hangosabban, újra és újra, kicsit másképp és másképp.

dermedten állok a szobában. vonz és vonz a hangerőgomb, ahogy gyorsul az ütem, ahogy gyorsul a hangerő, magától indul a kéz, már a legnagyobb hangerőnél tartok. világ kikapcsolva, minden kikapcsolva, csak ütem van, szólam van, dallam van, ütem van, szólam van, dallam van, ütem és ütem és hang és hangerő és hang és hangerő. egy nehéztüzérség menetel, közeledik felém, egyre közeledik, a zaj elviselhetetlen, minden egyszerre szól, itt van, ideér, már a fejemben dübörög, zúz, tör, rombol, – és dübörög, dübörög, dübörög,

és egyszercsak, hirtelen: vége! süketítő csönd.

vége!

vége.

háború lefújva. megnyerve. elveszítve.

pár pillanat, perc, és hirtelen béke van.

csönd van. süketítő csönd.

térek magamhoz.

kicsit serceg, kattog még a tű, majd elemelkedik, és visszaáll a helyére.

vibrál a meleg. levegő nincs. ami van, az dermedten éget. minden ablak nyitva. ilyenkor a ház egyetlen egy lakás, aki nappal otthon van, alig él.

és csönd van.

senki sem kiabál, ordít, hogy legyen már vége!, hogy itt emberek laknak!, hogy húzzál el a .aszba!, lerúgom a pofádat a harmadikról te ..arházi szemét!

csönd van. senki sem dühöng. senki se ordít. lehet, hogy nincsenek is itt?

kilesek az ablakon. a földszinten a sofőrné épp viszi be a drótról a ruhákat, a kismama fiatalasszony zárja az ajtót maguk után, Walter néni megy ki a klotyóra, a férje, Walter úr (nem az a „miújságos” Wágner, hanem a nyugdíjazott BESZKÁRT pályamunkás) diót tör a cselédlépcső padlásfeljárójának fordulójában, „huhu” bácsi (idős malommérnök, a szüleié volt a ház, hát kaptak „cserébe” a Tanácstól egy társbérletből leválasztott hetyke kis utcai bérlakást a harmadikon, át szoktunk egymásnak integetni a gang túloldalára) valamit cipel…

mindenki teszi a dolgát. úgy ahogy szokta.

Boleró. tökéletes volt.

2024.10.14., 68 évesen

*Maurice Ravel: Boléro 

**Petőfi Sándor: János vitéz

illusztráció: Bolero a Győri Balett előadásában (youtube.com) Füred TV, 2018. febr. 12.

további írásaim: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...