Jutkának
17.10, Balatonfenyves, vonatra várva, hazafelé
beteg is vagyok. mar a felejtés betegsége,
hogy hiába volt minden, hiába: mert elmúlt.
őrjítő fájdalommal szoktatom magam:
ha valamit gondolok, második személyből harmadikba kell áttennem.
most utoljára gondolkodom úgy, hogy szemtől szembe veled beszélek, neked.
de ezt is most magamnak írom.
téged csak felkavarna – talán.
nem tudjuk most meg, hogy mit és hogy gondoltunk,
nem tudjuk elmondani, megmagyarázni egymásnak,
és ez nekem a belémfojtott gondolatok
kegyetlen feszítését jelenti.
hát most a lelkemmel ma szturbálok. (sic!)
de ez sem megy. nem tudom leírni, elmondani, mert
mindenkinek legfeljebb terhes lehet csak a megértés.
úgy írom le, hogy nem leszünk többet együtt,
hogy titokban azt érzem, látsz a betűk mögé,
tudod, hogy úgysem ezt érzem,
– de ez csalás, önámítás, hiába reménykedem.
ez a szakítás most években mérhető időt jelent,
tudomásul kell vennem.
csókol: Gábor
17.45, vonaton
beborult világom viharos borúval,
féltemben farkas-mezőre tévedek,
két lelkem hogy lábol ki onnan?
vasevő méreg, kegyetlen sav erejével tör rám múltad emléke,
a volt szerelem kígyómarása altatja
felejtő szendergésbe szederjes ajkam meleg leheletét.
Félek.
félek elveszteni kedves emléked
meleg puhaságát, utólag érzett értéked
óriási hiányát.
földrengésként szakad ki belőlem a sóhaj:
te szakadsz ki, magad alá temetve
tenmagad gyilkos érveit.
Félek.
félek elmenni végleg, pedig
eldobott konzervdoboz ürességével érzem,
nem rám van szükséged,
és a konzervdoboz önféltékeny iróniájával
kiabálom fűnek – fának:
nincs rád szükségem!
18.05, vonaton
miért mentél el kedvesem,
elvesztettem mindenem,
szíved nélkül kedvesem,
oly üres most életem,
nem látlak hát szerelmem,
nincs kit élvezzen kedvem,
borús mosoly homlokom,
tenger bánat otthonom,
szép szerelmem megszakad,
szép életem elapad,
tűt-cérnát a kezedből
másnak nyújtod felejtőn,
kirekesztesz lelkedből,
mező színű kebledről,
fáradt lábam elakad,
síró szájam elaltat,
más világon ébredek,
fák, virágok szeretnek,
látlak téged kedvesem,
más oldalán, betegen…
21.10, otthon
karikás ostor vagyok,
és a mereven pattogó csattanó vég.
elhagytuk már egymást.
a kanyon két oldalának örök fájdalma éget,
másik felemet egyre mélyebb és
áthidalhatatlanabb mélység választja el tőlem.
tudod, mit érezhet a metszőn hideg hegyi patak
sodrában kétségbeesetten morzsolódó kő?
talán semmi különöset, mindenesetre
közel áll most hozzám.
nem mondhatom már senkinek – magamnak sem, – hogy
szerelmes vagyok, szeretlek, és ez
a lágyan ringató borzalom tölti ki perceimet.
a nehezén, a legnehezén már túl vagyok
– az első nap volt az –
most már csak az egyedüllét kínoz.
ez az, ami különbség most köztünk, mert
te nem vagy egyedül.
1975.08.29. (19 évesen)
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
3 Responses
Ha két ember nem érti meg egymást, annak szakítás a vége, mely az egyiknek többnyire jobban fáj, annak, aki igazán szeretett. Elmúlik ez is, mint minden más.
Szeretettel: Rita
„beborult világom viharos borúval, féltemben farkas-mezőre tévedek,” sokszor járunk ott, ahol „nem lehet”, de eljött az e „világon ébredek, fák, virágok”, emberek „szeretnek” és „a világnak közepe(i)” 🙂
„It’s been a hard day’s night” – az egy nehéz nap nehéz éjszakája volt. igen, csak az ismeri a fentet, aki járt már lent is… köszönettel: Gábor