születtem? születek?
percekre szülessek?
elmúlok? múljak el?
percekért remegjek?
minden perc: idő, serc,
sercenő képzelet,
minden perc képkeret:
keret a perceknek.
minden csak képzelet,
elképzelt képeknek.
ez csak egy bűvölet!
rettegjek? mit tegyek?
minden mi közeleg:
pár percnyi szerepek,
időbe révedek:
mi lesz, ha tévedek?
minden perc üzenet:
életem elpereg,
egy idő, múlt idő,
perceim üresek…
elmúlok. múlok el?
pont, mikor ébredek?
születtem? éltem már?
„meséld el…”, kértelek!
születtél? éltél már?
meséld el! féltelek.
2024.11.12., 68 évesen
*ZLZ: „Egy-idő”
illusztráció: Question mark, Question mark png | PNGEgg
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Ivántsy Gábor „a jelen idő” című vers-gondolatsorozata mély meditáció az időről, az életről és a létezésről.
Már az első sorok: „születtem? születek? / percekre szülessek?” is két kérdés között lebegnek: a kozmikus kezdet és az ismétlődés dilemmája között. De a kérdések meditatív jellege mindvégig jellemző: nem egyértelmű válaszokat keres, hanem inkább a bizonytalanság állapotát veti fel és járja körbe.
A szerző érzelmi síkra helyezi olvasóját: a „remegjek?”, „rettegjek?”, „tévedek?”, és végül a „féltelek” szavakkal olyan belső feszültséget teremt, ami az identitás és a mulandóság között rezonál. Ugyanakkor a kognitív komponens is erős: a „képkeret…elképzelt képek” metafora arra utal, hogy az egész létezés — a percek, a szerepek, az emlékezet — egy mentális konstrukció része. Ez a kettősség: az érzelem és a gondolkodás kettőssége egyszerre van jelen, mintha a költő azt vizsgálná, mennyire vagyunk alanyai saját életünknek, illetve mennyiben csak szerepünket játsszuk.
Spirituálisan az írás transzcendens réteget is hordoz. A „minden perc üzenet” motívum arra enged következtetni, hogy az idő nem csupán fizikai vagy pszichológiai dimenzió, hanem szakrális jelentése is van: mintha minden pillanatban valami magasabb rendű rend kommunikálna velünk. A kérdések („elmúlok? múljak el?”, „életem elpereg, / egy idő, múlt idő”) egzisztenciális magasságokba emelkednek: az elmúlás, az ébredés, az „én” felismerése mind transzcendentális terepen mozognak.
Stilisztikailag a vers laza szerkezetű, nem kötött rímmel, nem fix metrikával működik: inkább prózavershez hasonlít, ami illeszkedik a tartalom filozofikus, kérdező jellegéhez. A rövid sorok, a diszjunkt ismétlések („elmúlok? múljak el?”, „születtem? éltem már?”) lassítják az olvasást, és egyfajta pulzáló ritmust teremtenek: mintha az idő lüktetése maga lenne a vers. Az ismétlések és párhuzamok („elmúlok. múlok el?”, „születtem? éltem már?”) a kettősség, a kétértelműség és a reflexió állapotát sugallják és erősítik.
Sajátos stiláris elem az ellentmondásos igealakok és -idők használata („születtem? születek?”, „percekre szülessek?”), ami egyszerre utal a személyes identitás ki nem mondott pluralitására, s arra, hogy az „én” folyton alakul, így sokszor megkérdőjelezhető. A „képkeret – elképzelt képeknek” metaforája is vizuális térbe helyezi az időt, mintha a költő a mulandó perceket képekbe fogná, amelyeket mi magunk, olvasók keretezünk meg, értelmezünk újra.
Az érzelmi, kognitív és spirituális sík összefonódása abban a paradox jelenségben kulminál, hogy bár az élet múlandó („életem elpereg”), mégis van benne valami örök potenciál: az emlékezet, a képzelet, a kérdésfeltevés. A vers nem ad definitív válaszokat, de nem is célja az, hogy lezárja a dilemmákat — épp ellenkezőleg: nyitva hagyja az ablakot az olvasó számára is, hogy ő maga gondolkodjon el a születésről, az elmúlásról, az idő természetéről.
Végeredményben Ivántsy műve nem csak szenzibilis költői reflexió, hanem spirituális útjelző is: bizonyíték arra, hogy az egyszerű kérdések (születtem? múlok el?) mély utazást indíthatnak el az emberi létezés belső világába. Ez az írás arra hív, hogy álljunk meg egy pillanatra a jelenben, és engedjük, hogy az idő rezonanciája belső képekké és jelentéssé formálja az életünket.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
3 Responses
Szeretem.
én is.
sajnos Zoé „egy-idő” című inspiráló írása már nem érhető el…
ezt az írásomat most, utólag egy recenzióval egészítettem ki…