Szegényember gazdag ember

A pécsi buszvégállomáson egy igazán gondosan szervezett utasváró volt.
A pénztárosok, sofőrök már sok örömöt, gondot, székeken alvókat, bőröndöket ölelőket láttak munkájuk során. És betegeket. Útra indulókat. Vágyakozókat, emlékkeresőket. Hajnalig fázó hontalanokat. Néha még kedvességet is.

A nyolcas állásnál már gyülekeztek az emberek. A tizenegy órás járat indulására vártak. Elől gyerekek bújócskáztak az anyjuk szoknyája körül. Mögöttük magányos nő, és egy türelmes, idős pár következett. Hátrébb az újonnan érkezettek fiatal csapata toporgott. Nagy bőröndökkel megrakodva végül két külföldi is beállt a sorba.
-A busz két perc múlva indul! – mondta a megjelenő ötven körüli barátságos, fiatalos sofőr.
Dús, barna haja fürtökben lengedezett a fején. Lendületesen fellépett a jármű belsejébe. Megfordult és a kis magaslatról nyugodtan nézte az utasokat.
-Kérem, hogy a fehér papírral megjelölt székeket hagyják szabadon! Előre lefoglalt, helyjegyes ülések! – tette hozzá, majd a szavakat megismételte angolul is.
Leült a kormány mögé és maga felé fordította a számlálóval ellátott apró pénztárgépet.
-Tessék befáradni! – szólt a lent várakozóknak. A háromgyermekes anya felkapaszkodott az utastérbe. Maga köré gyűjtötte visongó kiscsibéit és jegyet váltott. Az első négyüléses helyre vonultak be jobbkéz felé. Amint elterpeszkedtek, az anyuka kinyitotta a táskáját és szendvicseket varázsolt elő. A kicsik mohón kikapták a kezéből. A fóliát feltépve egyből falatozni kezdtek. A tíz év körüli fiú a nejlont egyből a padlóra dobta, maga elé. Két évvel fiatalabb húga a mamája mellé telepedett és ott kezdte el enni az útravalót. Néha megállt rágás közben és teli szájjal vitatkozott a bátyjával.
Az anyjuk kissé telt, bokáig szoknyás, fejkendős, fáradt arcú nő volt. Türelmetlenül, szinte kapkodva halászta elő a harmadik zsömlét és a legkisebb lánya kezébe adta. A hat évesnek tűnő gyerek pont a mamával szemben, a menetiránynak háttal ült. Ő is enni kezdett és a testvérei civódását figyelte.

A következő felszálló távoli ismerősként köszöntötte őket és leült a busz másik oldalán, a hozzájuk egészen közel lévő egyszemélyes helyre. Kabátját maga mellé terítette. Haját, szemüvegét megigazította. Könyvet vett elő. Egy behajtott lapnál kinyitotta és mielőtt olvasni kezdett, csak úgy udvariasságból átszólt az anyukának:
-Látom, kirándult a család ebben a szép időben!
A választ eltakarta az idős pár érkezése. Békésen helyet kerestek maguknak a busz közepe felé. Egymás kezét fogták és az ablakon át csendben figyelték a pályaudvar forgatagát.

Megérkezett a csevegő fiatalok vidám csoportja is. Cukrászdából jöhettek, arról beszélgettek, hogy mit ettek és nagy lelkesen elterültek az üléseiken. A fővárosba igyekeztek baráti buliba. Ahogy csomagjaikat a fejük feletti tárolóba tolták, némelyikből üvegek hangos csörömpölése kúszott elő.

Felléptek a külföldiek is. Jegyet vettek és már indultak volna befelé, amikor a vezető elkérte tőlük a nagyobb bőröndöket. Ahogy a két utas szorosan egymás mellé ült a napos oldalon, látták, hogy a sofőr egy kulccsal kinyitja a busz oldalát és a csomagtér mélyébe süllyeszti poggyászaikat. Bezárta a nagy fémlemezt, felszállt és beindította a motort. Mielőtt az ajtót becsukta volna, a visszapillantóba nézett.

Egy fiatal férfi bicegett és egy kisgyerek futott az első lépcsőhöz. Lihegve felkapaszkodtak.
-Jegyet szeretnénk venni Kakasdig! – mondta az apuka, majd gondosan körülnézett és a leghátsó ülésekhez igyekezett a fiával. Kezében két mankóval egy piros hátizsákot cipelt.
A gyerek egy színes Dzsóker figurával játszott és vidáman követte édesapját a jármű végébe. A jobb oldalon telepedtek le. A fiú az ablakhoz ült, az apja melléje kucorodott. Fáradtan fújt egy nagyot. A kis hátizsákot a középső ülésre fektette.
-Ügyes voltál, elértük a buszt! – mondta büszkén és megsimogatta fia szőke, borzas fejét.
A motor ugrásra kész macskaként feldorombolt és a busz lágyan kigördült a pályaudvarról.
Az utasok a fejük fölött várakozó ventilátorokat állítgattak, néhol behúzták a függönyöket és felkészültek a közel négy órás útra Budapest felé.

A háromgyermekes anyuka megszólította a szomszéd ülésen olvasó szemüveges, negyvenes éveiben járó nőt.
-Meddig jön? Maga is Szekszárdig, ugye?
A nő cseppet elpirult a hirtelen hangos szótól. Letette a könyvet és beszédbe elegyedett a mamával. Ránézett a gyerekekre, majd az anyjukat vette szemügyre.
-Addig jövök. Ott lakom! – mondta. Azon túl más városban nekem már nincsen dolgom! Emlékszem, láttam magát és a gyerekeket a Fő utcai pék előtt legutóbb. Biciklivel vittek el egy zsáknyi kenyeret!
A fejkendős asszony elmosolyodott:
-Igen! Rozskenyeret, tíz zsömlét és pár liter tejet!
-Ugye, van egy kutyájuk is? Olyan fürge, göndör szőrű jószág. Mindig felugrik a szoknyámra és a kosaramban szimatol! – szólt ismét a szemüveges nő.
-Ő az, bizony! A Kajla! Régi bútordarab! Tizenöt éves is lehet már. A rozskenyér? Az biz’a mamáé. A zsömlékből mindig útravalót készítek a kicsiknek, a tejből pedig reggelit főzök grízzel, lekvárral ízesítve.
A két nő a gyerekek feje fölött beszélgetett. Nem vették észre, hogy gyűlik a nejlon és a sok morzsa az ülések alatt. Nem hallották, hogy a kicsi folyamatosan ismételgeti: Anyu! Anyu!
Nem figyeltek rá.
-Hol van az apjuk? Kijön majd maguk elé cipekedni, ugye? – érdeklődött a szemüveges.
-Jaj, ne is mondja! Ő már régen elköltözött tőlünk! Valami fiatal fruska elcsavarta a fejét. Pedig mindig mondtam neki, ne menjen be a nagyvárosba! – tette hozzá az anya elmélázva, majd megkérdezte:
-És maga? Kihez megy haza?
-Magam vagyok!
Az anyuka kérdőn nézett rá.
-Egyedül! – mondta végül a szemüveges nő és cseppet visszahúzódott a könyve mögé.
A figyelem újra a gyerekekre terelődött. Az anya most meghallotta a lánya hangját.
-Szédülök!
-Azért, mert nem ettél! Tessék megenni a szendvicset!
-Nem tudom!
-Mondtam neked, hogy…
-Hányingerem van!
-Ülj mellém, ide! – szólt az anyuka és egy nagyot sóhajtott. A kislány a nővérével helyet cserélt.
-Anya!
Az anyuka idegesen kotorászott a táskájában.
-Anya! Anya!
-Maradj már csöndben! – ripakodott rá az anyja.
-Rosszul vagyok!
-Nesze, itt egy nejlonzacskó! Ebbe hányjál, ha kell! És egy zörgős, átlátszó zacskót tett a gyerek kezébe.
A fiú is megszólalt.
-Anya! Anya!
-Mi van már?
-Én nem megyek tovább busszal! Le akarok szállni!
-De hát…
-Nem érdekel! Én vonattal akarok menni! – tette hozzá dühösen a fia.
Az anyuka szinte már kiabált.
-Befogod végre a szád? Nem látod, hogy rosszul van a húgod?
A kislány most több figyelmet kapott. A zacskóba dugta a fejét és erőlködve köhögött.

A szemüveges nő is nagyot sóhajtott. Felvette a kabátját és felállt. Otthagyta a családi fészek szomszédságát és átsietett egy távolabbi, szabad ülésre. Könyvét eltette. Telefont vett elő. Keze kissé remegett, ahogy előhalászta táskája mélyéről. Bekapcsolta, majd – mintha nem ismerné a gyermekes kis családot, – látszólag elmélyülten olvasni kezdett. Lassan megnyugodott. Látszott, ahogy a monitor kékje fel-felvillant a szemüvegében.

A busz duruzsolt tovább. A nap besütött az ablakokon és a leghátsó sorban ülő kisfiú szemébe nézett. A fiú hunyorgott, feje meg-megbillent és a ringató, narancsszínű melegben elaludt. Dzsóker barátja lassan kicsúszott a kezéből és a földre esett.
A zajra felébredt. Álmos szájában a szavak összecsúsztak, mint égen a szélben a felhők.
-Apu! Apu, hol rájunk? Hol járunk?
-Pécsvárad közeledik kisfiam! – mondta az édesapa, majd lehajolt és felvette a fiú játékát.
Ide jártam zeneiskolába nyolc évig! – folytatta elmerengve, amikor a busz lefékezett.
A fiú kitisztogatta szempillái alól a csiklandozó napfényt és kíváncsian nézte az épületeket.
Egy karcsú, húsz év körüli lány érkezett a megállóba. Kezében lila színű, széles derekú cselló-tok csillogott. A sofőr udvariasan elébe ment. Kinyitotta a csomagtér külső ajtaját. Régi takarót kerített, leterítette és a nagy hangszert óvatosan a plédre fektette. A lány megköszönte a segítséget és elővette foglalt helyjegyét. Szekszárdra igyekezett egy koncertre. Nyugalmas, csendes ülését megtalálta egészen hátul a bal oldalon, és arcán kedves mosollyal elhelyezkedett.

A fiú rápillantott, majd figyelme kedvenc bábuja felé fordult.
-Apu, kérem szépen a Dzsókert!
-Nagyot ugrott a barátod, de nem lett semmi baja! – mondta az apa és a gyerek kezébe tette a színes figurát. A kisfiú repülős pózba állította Dzsóker végtagjait és az ablaküvegen tologatta játékát.

-Apu, hol vagyunk? – kérdezte a kisfiú.
-Apu!
-Igen kisfiam? Ne haragudj, elméláztam. Zengővárkonyban vagyunk. Még lesz egy megállónk a községben, azután jön Mecseknádasd, utána Hidas.
-Zengővárkonyban voltunk már? Apu! Apu! Ugye voltunk már itt?
-Voltunk már többször is. Itt lakott a mama a völgyben.
Egy öreg, tornácos házban élt. Nagy kertje is volt gémeskúttal, vályúval, fehérre meszelt istállóval, fészerrel!
A fiú elmerengett, majd újra figyelt.
-A mama teheneket is tartott. … Volt 4-5 báránya. … Csahos, a kedvenc kutyája…. És volt kakasa, tyúkja, sok kis csibéje. Sok-sok tojása. Szerettél oda járni.
-Akkor miért nem emlékszem rá?
-Mert még kicsi voltál.
-És akkor is busszal jöttünk?
-Igen, busszal. Elmentünk a tojásmúzeumba is. Emlékszel? Azután a mamához, aki mindig meleg, ropogós rétessel várt rád. Neked sütötte.

A fiú nyolc év körüli, élénk, kíváncsi gyerek volt. Most összeráncolta a homlokát. Erősen gondolkodott, majd felderült az arca és azt mondta:
-Tudom már! Emlékszem a mamára! És a tojásokra is! Voltak olyan díszesek, festettek, meg szögesek, …
-Patkoltak, kisfiam!
-Patkoltak! – helyesbített a fiú. Mint a lovak lába, apu? Ugye, apu!
-Igen, mint a lovak lába. – válaszolta türelmesen az apuka és rámosolygott a fiára.
Tekintete megpihent a gyerek arcán, a kezén, a benne mocorgó Dzsóker figurán, majd átsiklott az ablakon át a megállóban várakozó idősebb férfire.
-Adjon egy jegyet Hidasig! – szólt az érkező.
-220 forint lesz! – közölte a sofőr, majd hozzátette: Kérem, oda üljön, ahol nincsen papírlap! Azokat előre lefoglalták!
A férfi nem válaszolt. Morcosan haladt a sorok között, majd megállt egy ablak melletti ülésnél. Lehajolt. Felemelte a papírlapot. Bosszúsan átdobta a szomszéd székre és leült a foglalt helyre.

Mire Bonyhádra értek, a legtöbb ember megnyugodva, álomittasan hajladozott az üléseken. Itt-ott félrecsúszott gallér látszott, másutt gyűrődött ingek ujja vetett ráncot a bóbiskoló utasok lógó karjain. A család gyermekei csukott szemmel, nyitott szájjal pihentek az ülések ölelő mélyén. Anyjuk is elszunnyadt. Néha felpillantott és a kicsik lecsúszó táskáit igazgatta.
A vidám társaság szótlanul, összeborulva utazott. A bulira váró üvegek, palackok suttogva, lábujjhegyen koccintottak néhányszor a békés csendben.
Az idős pár, mint régi, büszke jegenyefák, egyenes háttal, egymásnak dőlve álmodtak.
Csak a morcos úr, a két külföldi, a csinos csellista és hátul az apuka volt ébren.

Az úton libák futottak keresztbe. A busz fékezett egyet. Lágyan dölöngélt, mint egy ringató, nagy, mesebeli hinta. A moccanásra a fiú pár pillanatig megébredt.
-Apu! Hol vagyunk?
-Hamarosan hazaérünk. – mondta az apa.
-Még hány perc? Apu!
-Még tíz.
-Még aludhatok?
-Igen kisfiam.

A busz már kis települések, tanyák mellett haladt Kakasd felé. Néhol roskatag, fáradt-fehér házak kornyadoztak a tanyaszélen, beljebb tyúk és malac-ól szagok, tehénbőgés és traktorhangok lopakodtak át az ülések feletti ventilátorok járatain.
A zajokra a fiú megrezzent. Az ablak minden fényt beengedett. A fiú látta lent az embereket, és megkérdezte:
-Apu! Ezek szegény emberek?
-Nem kisfiam.
-Miért nem?
-Mert élnek.
-De attól még szegények?
-Nem kisfiam. Dolgozhatnak a kis földjeiken.
-Apu!
-Igen kisfiam?
-Szeretlek.
-Én is szeretlek.
Kis szuszogás, csepp sustorgás hallatszott. A hátizsák arrébb csúszott. A fiú az apjához bújt, aki megsimogatta és egy puszit adott a fejére. Majd még lágyabban még egyet. Békés csönd ült melléjük. A fiú újra elbóbiskolt.
A busz kígyóként tekergett tovább. Az apa nézte a kis szőke fiút. A gyerek pár perc múlva az ablak felé fordult. Néha kinyitotta a szemét és halkan játszani kezdett kedvenc Dzsókerével az ablakon. A ringató jármű pedig lágyan duruzsolva, óvatosan kanyargott a szelíd dombok között.

Kakasdnál szálltak le. Az apa sovány, harminc-harmincöt éves férfi volt. Kedves arcú, fáradt ember. Türelmes, szelíd. Mankóira támaszkodva bicegett. A kisfiú mellette ugrált. Örömében többször körbefutotta. Nevetett. Szinte szárnyalt. Majd megfogta az apja kezét. Oldalazva ugrált mellette. Gyakran felpillantott az arcára. Az apa rámosolygott. Az elinduló busz ablakából még látszott, ahogy lassan, beszélgetve továbbmennek a falu szélső, öreg házai felé.
Bujdosó Miklós Gábor

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole