Délután öt órakor Katka és Timi beléptek a Vállalat ügyeleti irodájába. Ma rájuk hárult a feladat, hogy este hétig tájékoztassák a személyesen vagy telefonon érdeklődőket. Meglepődve látták, hogy a legutóbbi ittlétük óta kissé megváltozott a helyiség képe. A dekoratőr néhány karácsonyfadísz felaggatásával és a tárgyalóasztal közepére helyezett silány adventi koszorúval próbálta jelezni, hogy közeleg a karácsony. A lányok leültek íróasztalukhoz, bekapcsolták a hivatali számítógépeket, előkészítették a munkájukhoz legszükségesebb céges segédanyagokat és várták az ügyfeleket. Egyelőre senki sem nem kopogtatott és hívás sem érkezett. Ez a helyzet ritkán fordult elő és ilyenkor a dolgozók leggyakrabban saját mobilkészülékükkel lógtak a neten, esetleg igyekeztek beszélgetéssel vagy olvasással eltölteni az időt.
– Úgy látszik, ma… – törte meg a csendet Timi, de nem tudta befejezni a mondatot.
– Ne szólj semmit! – vágott közbe Katka. – Tudod, tilos kimondani bármilyen forgalomra vonatkozó előrejelzést! – utalt az ügyeletben dolgozó kollégák babonájára. Eszerint nem szabad elkiabálni, hogy valószínűleg kevés érdeklődőre kell számítani aznap este, mert rövid időn belül bizonyosan rengeteg tájékoztatást igénylő ember jelenik meg és a telefonhívások is megszaporodnak.
– Jaj, megint elfelejtettem – sajnálkozott Timi. Eszébe jutott az a néhány elrettentő vállalati legenda, ami az efféle elszólások következményeit ecsetelte. Céges hagyománnyá vált, hogy a régebb óta itt dolgozó kollégák miheztartás végett elmondták ezeket a történeteket az újonnan érkezetteknek és el is várták tőlük, hogy munkájuk során vegyék komolyan a sztorik tanulságait.
– Megnézted már a Hírcsokor weboldalon a legfrissebb bulvár cikkeket? – kérdezte Katka.
– Persze. – hangzott a válasz – Legjobban az adventi válogatás tetszett. Olvastad?
– Nem. – ismerte be Katka, majd folytatta: – De te biztosan beszámolsz a legérdekesebbekről.
– Kérned sem kell – udvariaskodott Timi, majd belefogott az egyik cikk rövid, de lelkes ismertetésébe: – Az Ők így ünnepeltek című írás néhány magyar híresség tavalyi karácsonyának egy-egy jelentős pillanatát mutatta be. Az Énekesnő gyermekeit az amerikai Gigaceleb Színészóriás egy saját magáról szóló könyvvel örvendeztette meg. A Politikus nagyobb adománnyal segítette az egyik állatmenhelyet és ez alkalomból fénykép is készült róla cuki, Mikulásnak öltöztetett kutyusok társaságában. A Rapper poénosnak tartotta a családi fotót, amin jól látszik a fülében maradt vezeték nélküli hallgatókészülék, majd kiegészítette az információt azzal, hogy a fotózkodás közben a hozzátartozói helyett éppen a legújabb szerzeményével foglalkozott. A Valóságshow Nyertes fényképekkel illusztrálta a fődíjként kapott, Disneyland-stílusban berendezett lakásáról szóló néhány mondatot. A közismert Műsorvezető a felborult karácsonyfája okozta rendetlenségről készült képpel igyekezett még népszerűbbé válni. A Primadonna flódnikészítő tudományával dicsekedett, amit egyáltalán nem igazolt a süteményét ábrázoló fotó. A neves Influenszer bemutatta a szállodát, ahol a fárasztó otthoni készülődés helyett kellemes karácsonyi wellnesszeléssel töltötte az ünnepi időszakot.
– Én ma még nem értem rá hosszú cikkeket olvasgatni, viszont a helyi programajánló egyik híre felkeltette a figyelmemet. A könyvtárban kiállítást rendeztek egy magángyűjtemény legszebb karácsonyi betlehemeiből. Feltétlenül szeretném megnézni, mert a betlehemek látványa mindig jó érzéssel tölt el – mondta Katka és szívesen részletezte volna még a témához kapcsolódó többi gondolatát, de ekkor nagy robajjal kivágódott az ajtó. Kovács Márta, a közutálatnak örvendő HR-vezető lépett az irodába.
– Katka, legkésőbb tíz perc múlva legyél az irodámban! Timi, te meg addig tartsd a frontot helyette is! – parancsolta köszönés helyett, majd körülnézett és agyoncigarettázott hangján ellenségesen mondta tovább a magáét: – Apropó! Hol vannak az ügyfelek? Ja, hogy nincsenek? Akkor miért üldögéltek itt ketten? Teljesen felesleges a semmiért fizetni benneteket. A következő vezetői értekezleten javasolni fogom, hogy csak egy fő ügyeletes dolgozzon az irodában, továbbá határozzák meg, hány darab ügyfél fogadása után járjon egyáltalán pótlék.
– És mi van akkor, amikor egymásnak adják a kilincset a tájékoztatásra várók és még ketten is kevesek vagyunk az ellátásukhoz? Vagy, amikor nagy ritkán előfordul, hogy nincs senki, akkor ingyen leszünk itt a szabadidőnk terhére? – kérdezte öntudatosan Katka.
– A munkaügyi problémáiddal majd fordulj bizalommal a szakszervezethez! Tíz perc, ne feledd! – harsogott a válasz és Kovács Márta kiviharzott a helyiségből.
A lányok grimaszolva összenéztek, még mindig feszültek voltak az előbb lezajlott jelenettől.
– Nem is mondta, miért kell felmenned – szólalt meg elsőként Timi.
– Én hülye, pedig nem kérdeztem – folytatta Katka, majd elindult Mártához, de az ajtóból még visszaszólt. – Fogalmam sincs, mit akar.
– Szorítok érted! – fejezte ki együttérzését Timi.
Katka, úton a HR-osztály felé Kovács Mártáról gondolkodott és azt találgatta, mi lehet annyira fontos, amiért képes munkaidőn túl visszajönni a Vállalathoz és még őt is elrendelni az ügyeletből. Hiába törte a fejét, semmiféle választ sem talált kérdésére. Tisztában volt azzal, hogy a HR-főnök nem szimpatizál vele. Amikor több évvel ezelőtt egyszerre kezdtek el dolgozni a Vállalat ügyfélszolgálatán, még jóban voltak. Gyakran beszélgettek hasonló korú iskolás gyermekeikről és más, hivatalon kívüli témákról is. Egyikük sem tudta megmondani, miért romlott meg a viszonyuk. Odáig fajult kettejük dolga, hogy Márta, amikor csak lehetett, megpróbálta Katkát mások előtt lejáratni, megalázni. Rendszeresen minősítette a megnyilvánulásait, az öltözködését is gyakran kritizálta és ha kellett, ha nem, kéretlen tanácsokkal látta el. A családját sem kímélte, folyamatosan rosszindulatú megjegyzésekkel illette őket. Katka ezeket a támadásokat minden alkalommal intelligensen hárította, ami nemhogy visszafogta volna, inkább további provokálásra ösztönözte Mártát. A kollégák Kovács kartársnő elviselhetetlen természetével magyarázták a két nő között kialakult mérhetetlen ellenszenvet. Mindenki örült, amikor Márta a HR-osztályon folytatta tovább a pályafutását.
Katka megérkezett, bekopogott, majd belépett a HR-vezető irodájába, ahol mindössze egy kislámpa világított. A félhomályban tekintetével adventi dekoráció után kutatott, de nem látott egyet sem. Meglepetésére Kovács Márta most nem az íróasztala mögött feszített méltósága teljes tudatában, mint általában szokott, hanem kissé görnyedten ült a dohányzóasztal melletti fotelban.
– Foglalj helyet! – mutatott a másik fotelre a főnökasszony, majd érdeklődött: – Mit kérsz, kávé, tea?
– Köszönöm, semmit – válaszolta meglepetten a vendég, akit váratlanul ért az előzékeny fogadtatás.
– Már biztosan hallottad… Most jól megkaptam, igaz? – puhatolózott Márta.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Elárulnád, miért rendeltél ide? – kérdezte Katka.
Márta szája megrándult, nagyot nyelt, majd teleszaladt könnyel a szeme. Katka zavarba jött. Biztos volt abban, hogy a másiknak hatalmas gondja van, de azt még mindig nem értette, miért pont őt hívta ide.
– Csilla lányom depressziós… – mondta remegő hangon Márta. – … és nem tudom, mire számíthatok. Emlékszem, a húgod sikeresen kilábalt ebből a lelki állapotból és arra gondoltam, beszélhetnél nekem a tapasztalataidról.
Katka ránézett a munkatársára. Látta, hogy Márta, aki mindig erőt és magabiztosságot mutatott, most mennyire törékenynek, elgyötörtnek és kiszolgáltatottnak tűnt. Észrevette a rámeredő, könyörgő szempárt is. Rádöbbent, hogy a másiknak valóban szüksége van rá. Pont őrá, akihez talán irigység, utálat vagy valami más ok miatt évek óta nem volt egy jó szava. Katka saját magán is meglepődött, amiért a szokásos gyűlölet és harag helyett sajnálatot érzett iránta. Most nem a mindig bántó, ellenséges, kemény nőt látta maga előtt, hanem egy aggódó anyát.
– Nem vagyok szakember, ilyen tanácsokra ne számíts! – szögezte le Katka, majd arról gondolkodott, mivel kezdje a beszámolóját.
– Nem is orvosi vagy ápolói információkra lenne szükségem, azokat már megkaptam Csilla pszichiáterétől – tiltakozott Márta.
– Mindössze azt mondhatom el, ahogyan én éltem át a testvérem hosszú, nehéz lábadozási időszakát – jelentette ki Katka és fél óra alatt a legbizalmasabb részleteken kívül mindent elmesélt, ami eszébe jutott. Igyekezett a mondandóját a gyógyulásra összpontosítani és valamennyi egyéb észrevételét is pozitív kisugárzásúvá tenni. Minden mondatából együttérzés és biztatás áradt. Márta valósággal itta a szavait.
– Köszönöm – mondta végül Márta, majd néhány másodpercre gondolataiba fordult. Katka jóindulata meglepetésként érte. Igazából arra számított, hogy a kérés elhangzása után kollégája sarkon fordul és szó nélkül otthagyja vagy jobb esetben néhány tőmondattal befejezettnek tekinti a társalgást. Szerencsére nem így zajlott le a beszélgetésük.
– Örülök, ha bármiben is tudtam segíteni – szólalt meg Katka. – Hát…, ha nincs más, akkor visszamennék az ügyeletbe.
Kovács Márta még mindig az elhangzottakról elmélkedett, ezért csak bólintott egyet válaszul.
– Jobbulást kívánok Csillának! Neked pedig sok erőt és türelmet a támogatásához! – búcsúzott Katka.
Amikor visszaérkezett az irodába, a vállalati legendát igazoló látvány fogadta. Timi íróasztala előtt jó páran sorakoztak tájékoztatásra várva. Katka a helyére sietett, majd az ügyeleti idő végéig folyamatosan látta el információkkal az érdeklődőket.
– Mit akart Kovács Márta? – kérdezte Timi az utolsó személy távozása után. – Remélem, nem bántott!
– Egy nem publikus magánügyről beszéltünk és nem bántott – közölte minden egyes szót hangsúlyozva Katka. Timi értette a célzást és felhagyott a faggatózással. Ezután összepakoltak, kikapcsolták a számítógépeket, majd felvették kabátjukat és elindultak hazafelé.
Katka, miután elvégezte a szokásos esti házimunkáit, bekapcsolta laptopját. A levelezésébe belépve látta, hogy virtuális képeslapja érkezett Kovács Mártától. Azonnal megnézte. Az ünnepi jókívánságok mellé illesztett fotóról egy gyönyörű karácsonyi betlehem ragyogott rá.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.
