… ki ötte meg a kalácsom?

„kis karácsony, nagy karácsony,

ki ötte meg a kalácsom?

ki megötte, ördög véle,

nem kap sömmit szentestére…”

Nálunk a karácsony egyáltalán nem december huszonnegyedikén köszöntött be.

Gyakorlatilag amint a naptár decemberre fordult, mindenkiben elkezdődött mocorogni a készülődés. Igen, nyilván a felnőttekben is, de bennem, kisiskolás gyerekként, mindenképpen.

A közelünkben, pár utcányira laktak tőlünk nagynénémék, három, nálam jópár évvel nagyobb unokatestvéremmel. Én felső tagozatos voltam már, de nem jártam napközibe, elfértem napközben negyedik kosztosként náluk.

Azt, hogy nemsoká karácsony lesz, ha máshonnan nem, onnan lehetett tudni, hogy egyik nap a konyhájukban nagy készülődés támadt. Stollverk (igen, így mondtuk és így is írtuk) készítés következett, ami saját, házi szaloncukor készítését jelentette.

Csak az elkészítésére, a terjengő édes-finom illatra, és az ízére emlékszem (bár ma már tudom, hogy kakaós vajkaramella a tisztességes neve). Valami sűrű, cukros – vajas – kakaós masszát kellett a gáztűzhelyen, a legkisebb rózsán, kis tűzön és folyamatos kevergetés közbene főzni, aztán körülbelül 8-10 mm vastagon süteményes tepsibe kiönteni, simára egyengetni, majd lassan kihűlni hagyni. Mikor már kidermedt és kicsit meg is száradt, kicsi, hosszúkás, téglalap alakú  hasábokra kellett feldarabolni, majd egyenként becsomagolni és fehér cérnára kötni.

A főzés és a felvágás a felnőttek dolga volt, de a „kikészítés” az egész családnak feladatott adott. Előszöris írógépbe való, vékony átütőpapírból négyet – hatot (mindig páros számút) összefogva félbe, majd újra félbe kellett vágni, aztán erős papírvágó ollóval a rövidebb végeiket 4-5 cm hosszan, körülbelül 1,5-2 mm szélességben be kellett vagdosni.

A másik munka a celofán feldarabolása volt: a nagy celofán ívből kb. 7×7 cm -es négyzetes darabokat kellett vágdosni.

A harmadik feladat sztaniolpapír darabolás volt. A sztaniolpapír leginkább a mostani alufóliára hasonlított, az édesiparban használták, főleg csokik csomagolására. Máig sem tudom, hogy hogy és hol lehetett beszerezni (kisebb ívekben volt nagynénéméknél), és elég nagy kincs volt: ha valaki családtag evett később a szaloncukorból, gondosan kicsomagolta azt, újheggyel és körömmel szépen kisimogatta a díszes burkolatot, sőt, ha lehetett, magát a csomagoló papírburkot is (hogy jövőre kevesebbet kelljen majd készíteni). Mikor már mi is megpróbálkoztunk otthon a főzéssel – csomagolással, az általam egész évben összegyűjtött, gondosan kisimogatott mindenféle csokipapírt használtuk erre a célra.

A negyedik feladat volt a már kicsit száradni kezdett, téglalap alakú stollverk-téglácskákat óvatosan, épségben kibányászni a tepsiből, s kezdődhetett a csomagolás: előbb a celofán, aztán a fehér burkolópapír duplán, majd kívülről a színes sztaniol, szolid csavarás kézzel mind a két végen, határozott megszorítás erősebb cérnával, végül a fára-akasztáshoz szükséges fehér cérna hurkolása, rákötése a szaloncukorra, majd a késztermék rúdra-akasztása. Rúd általában valaminek a nyele, például seprű, partvis, lapátnyél, gereblye, bot, vagy bármi más hasonló alkalmatosság lehetett.

De mindig készült házi stollverk ajándékba is: a legszebben sikerült darabok tálcára, majd kis ajándékcsomagokba kerültek, – a karácsonyi vendégjárás szereplőinek nagy örömére.

Persze, nem mindig sikerült a stollverk egyformára. A tökéletes szaloncukor kibontás után szinte rágás nélkül, porhanyósan olvadt szét a szájban, nyelvvel szétnyomva – szopogatva lehetett megenni, de egyik-másik tepsi kicsit (vagy nagyon) rágós, vagy száraz lett, nem kímélve sem lyukas fogat, sem tömést, de a protézist sem.

A szaloncukorkészítési műveletnek jó esetben legalább egy héttel karácsony előtt be kellett fejeződnie, hisz akkor már kezdődött a nagytakarítás: porszívózás (szovjet „Rakéta” porszívó), padló beeresztés (TANGÓ paszta), parkettafényesítés (eleinte papucsként a lábfejre húzható padlókefével, később padlókefélő géppel), sütés – főzés (ez napokon keresztül, munka utáni esti – éjszakai műszakban rendre Édesanyám reszortja volt), ajándékcsomagolás és elrejtés, lakásdíszítés, majd karácsony napján (ez többnyire valahogy mindig munkanapra esett) a faállítás és díszítés, ünnepi vacsora, ajándékbontás, kis beszélgetés, majd a teljes kimerültség miatti ágybazuhanás. Az éjféli mise többnyire csak a legkitartóbbaknak jutott, a kemény hidegben gyalog megtett igen hosszú oda-vissza úttal együtt.

A karácsony legutálatosabb része számomra a „másnap” -ja volt. Karácsony este ajándékbontás után a gyerek dolga a régóta vágyott ajándékok feletti határtalan öröm és boldogság volt, de a fáradtság rendre hamar kiütött engem is. Másnap (Karácsony másnapja) a hét- (esetleg nyolc)órás misével kezdődött (éhgyomorral persze az áldozás miatt), majd, hazaérve, ünnepi reggeli (nem kint a konyhában, mint rendesen, hanem bent, a szobában, az asztalnál), ünneplőbe öltözés és indulás: a karácsonyi ebéd minden alkalommal Édesapám húgánál volt, a város másik végén, és ott maradtunk általában késő estig. A hazautazás éjszakai járatokkal legalább két órába telt, jóval éjfél után, néha hajnal felé érkeztünk haza, így a fa alatti ajándékokra rásandítani tudhattam már csak. De a „másodnapja” már szinte egészen az enyém lehetett: akkor csak a nagynénémékhez mentünk estefelé a közeli szomszédba „morzsára”, így, napközben, volt végre kicsi időm a játszásra is!

Hát, így valahogy. Következő nap a szüleimnek többnyire már munkanap volt, nekem meg iskolai szünet, s egyben kiváló alkalom a rendrakásra és takarításra, hisz pár nap múlva itt a szilveszter, a nagycsalád „itthoni” tagjaival (a többiek a Nagy-Magyarország végeiben rekedtek), 20-30 felnőttel, gyerekkel, rádió-szilveszterrel, nagy tréfálkozásokkal, nótázással, vigadozással, csillagszórókkal, trombitákkal, dínommal – dánommal…

A hatvanas évek közepe – vége karácsonyi ünnepei teltek így. Szívesen emlékeztem vissza most rájuk…

2024.12.21., 68 évesen

illusztráció: 100 forint volt egy doboz szaloncukor, de nagyon szerettük – Valódi Hírek

további írásaim: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...