Gyanútlanul nyitotta ki garzonja ajtaját. Szerette a megnyugtató csendet, ami saját kis világában fogadta esténként. Ez volt az otthona. A bútoroknak, a képeknek, a lakásban mindenütt fellelhető plüssöknek, és a hímzett terítőknek, szóval az összes apró részletnek – amitől jól érezte magát – megvolt a maga története. Munka után belehuppant a kedvenc foteljébe és képes volt akár órákig is nézegetni őket, s a tárgyak meséltek neki. Barátságokról, szerelmekről, véletlen találkozásokról, egész addigi életéről.
Az ajtó egy picinykét nyikorgott, amint lenyomta a kilincset. Meg kell kenni a zsanérokat gondolta, miközben a kapcsolót lenyomva szinte nappali világosságot varázsolt az amúgy mindig szigorúan sötét aprócska előszobába. A kabátját gondosan vállfára tette, mint mindig. Vigyázni kell rá, nem lesz egyhamar pénze megint ilyen drága butikos darabra, mint ez, amit egy könnyelmű pillanatában vett magának. Kapta is érte a megjegyzéseket: ,, Na, hogy megszaladt neki! Lehet, a szeretője lepte meg vele!”- meg ehhez hasonló pikírt véleményeket, amit azért el-elcsípett éles hallással lévén megáldva. Csak mosolygott ezeken. ,, Hadd mondják, majd megunják, az a fontos ő tudja hány paprikás krumpli volt az ára.”
Elkószáló gondolatait hangos ováció szakította ketté: ,,Boldog,boldog, boldog születésnapot! Kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!” A ’ki tudja hogyan’ bejutott barátok mosolygós arca, egy hatalmas torta a rajta égő gyertyákkal figyelmeztette ma ünnepli a harmincadik szülinapját. A kellemes meglepetéstől még a könnye is kicsordult. Az est hamar búcsút intett s a barátok is,- mint a folyton fogyó hold – megfogyatkoztak, de mikor az utolsó fecske távozásával fáradtan ágyba esett, jól eső melegség járta át a lelkét: ’ Lám mennyien örültek ma vele együtt az ünnepnek, s az ettől lett igazán ünnep.’
Másnap reggel a szokottnál későbben ébredt s már akkor érezte valami nincs rendben vele. ’Á, csak a tegnapi nap utórezgése!’ -gondolta és megpróbálta összeszedni magát. Zuhanyozás után úgy tűnt már nincs baj, hát elindult a megszokott útvonalán kocogni, mint minden vasárnap. Alig néhány méter után kóvályogni kezdett, az enyhe szédülést komoly rosszullét követte és hirtelen elsötétült minden. Csak a kórházban tért magához, s ott tudta meg, elájult s valami jótét lélek hívta ki a mentőket, akik egyenesen a Rókusba vitték. Így kezdődött el a rémálma, ami talán sosem ér véget. Egyik vizsgálat a másik után s végül a visszavonhatatlan ítélet, gyógyíthatatlan beteg. Mi jött még? A leszázalékolás megalázó rítusa, aztán a határozat, mely csupán három évre szólt, majd a belenyugvás, hiszen alig kapott kevesebbet, mint amit munkája után is hazavihetett, később az útkeresések sora: Hogyan tovább? Hátha mégis! Talán…
Egyre nehezebben jutott fel otthonába – tudniillik lift csak négy emelet felett kötelező -, a lépcsőzés megviselte elgyengült lábait. Elérkezett az idő, döntenie kellett. Fájó szívvel, de el kellett adnia lakását. A második stáció az új lakás keresése lett, mely teljesen kitöltötte napjait és felőrölte nehezen összegyűjtött erejét. Teltek a hetek, a hónapok, de megfelelőre nem akadt, amivel elbírt volna. Pénzecskéje olvadozott, mint fagylalt a napon. A napi megélhetés, a gyógyszerek, melyek még kiemelt támogatással is sokba kerültek, az utazások orvostól orvosig egyre fogyó reménnyel, a holmija raktározásának bére pedig lassan felemésztette minden vagyonkáját. Kölcsönt nem kaphatott, mert nem véglegesítették, kezest nem tudott állítani, nem volt senkije, akire számíthatott volna, aki jót állt volna érte, a barátok is mind elillantak mellőle a bajban, mint füst az őszi ködben. Az ellátása lejárt. Mivel nem volt hivatalosan bejelentett állandó lakcíme, nem kaphatta azt sem tovább. Koldulásra nem vitte rá a lelke büszkesége. Albérleti díjat sem tudván már fizetni, az utolsó morzsákból vásárolt egy jó nagy sátrat, amit aztán a közeli erdő szélén egy eldugott tisztáson felállított nagy keserves kínok közt. Ez lett az otthona, ahol esténként sírva hajtotta álomra fejét. Napközben járta a várost megoldást keresve, munkáért könyörögve. Sikertelenül, hiszen milyen lakcím az, hogy ,,Erdő, Tisztás”. Persze hogy elutasították mindenütt. Egy nap arra tért vissza, a sátrát széttépte a vihar, vagy ki tudja mi, a holmijából még írmag sem maradt. Tehetetlenül rogyott a földre, zokogás rázta meg újra és újra, s belefáradva mindebbe a csupasz földön nyomta el a jótékony álom.
Csicsergő madarak víg dalára ébredt, s ettől feléledt benne a dac: ’Nem adom fel ilyen könnyen.’ Nyakába vette a várost és lám, lám, mint valami isteni üzenet egy ajtóra kirakott táblán látta meg egy pékség mellett elhaladva a felcsillanó reményt: ,,Ideiglenes kisegítőt azonnali belépéssel felveszünk.” Gondolkodás nélkül nyomta le a kilincset a parányi pékség ajtaján, hogy ettől kezdve az éjszakái legalább jó melegben, biztonságban teljenek. Igaz kemény volt számára a munka, hiszen a betegsége is gyötörte, de annyit ehetett, amennyi belefért, melegben, a lisztes zsákok barátságos ölelésében süppedhetett békés álomba munkája végeztével a reggeli nyitásig, mert akkor biz’ útilaput kötöttek a talpára estig. A nappal vánszorgó óráit parkok rejtekében, a hajléktalan szállók fürdőiben tisztálkodással, mosással vészelte át. Még akkor sem adta alább, fontos volt számára a személyes igényesség s tőle telhetően tett is érte. ’Elvégre ő még most is ember, még ha nem is teljes értékű a társadalom szemében!’
A kis pékségben elégedettek voltak vele és kezdte magát családban érezni. Mert ez lett a családja! A tulajdonos sosem bánt vele egyszerű alkalmazottként, a szíve azt diktálta neki, ez a nő is egy azon emberek közül, aki a maga csendességével megérdemel még egy esélyt az életre. A sors azonban könyörtelen. A pékségben egyre döcögősebben mentek a dolgok, a vállalkozás nem bírta a versenyt a nagyokkal, a pékséget utolérte a végzet, a tulajdonos kénytelen volt felszámolni.
Megint az utcára került. Már nem érzett erőt magában a felállásra, s csak úgy minden cél nélkül rótta a város utcáit. A lába, mintha csak tudta volna mit kell tennie egy cseppnyi templomhoz vitte. Addigra már gyújtogatta az est az égi lámpásokat, s mivel nem kellett már sehova sem sietnie, egyik lépcsőt a másik után vette sorra, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy templomban talált menedéket ő, aki eleddig nem hit Istenben, az isteni megbocsájtásban, az isteni csodákban, gondoskodásban. Fáradtan rogyott le az egyik padba körül sem nézve. Gondolta itt sem rosszabb, mint a pályaudvaron rendőri intézkedések közepette éjszakázni.
Fejét megadóan hajtotta a támlára, s szinte összerezzent, mikor megszólította a szeplős arcú, copfos, kamasz kinézetű lány. Amaz látta arcán az elkeseredés ráncait, s a sírástól maszatossá vált vonásokon át is megsejtette kínjait. Beszédbe elegyedtek, s hamar kiderült egy utcajogásszal, azaz egy jogi egyetemre járó diáklánnyal hozta őt össze a gondviselés. Szó, szót követett, s maga sem értette miért is, de megbízott a megnyugtatást sugárzó ismeretlen jurátusban. Az figyelmesen hallgatta, s adott neki egy cédulát, amelyen az állt, hová forduljon segítségért. Búcsúzóul még megsimogatta biztatóan görnyedt hátát, s viszonzást sem várva kilépett az ajtón. Szemei önkéntelenül is az oltár felett feszülő keresztre feszített Jézusra tévedtek, s cserepesre száradt ajkai néma hálát rebegtek a Megváltónak. Egy eltévedt holdsugár a feszületre esett, megaranyozta azt, olyan lett tőle, mintha élne és csak rá figyelmezne. Nagyot sóhajtott: ’- Ez egy csoda! Egy hétköznapi csoda. Köszönöm Istenem!’
Author: Gurzó Györgyné
A nevem Gurzó Györgyné, született Laczkó Hajnalka Ágnes. A békési szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1958. március 7-én, kései, már nem is várt gyermekként, a szüleim nagy örömére. Édesapám telekkönyvi előadó volt, az édesanyám a családunkról gondoskodott. Büszke vagyok erdélyi gyökereimre, székely származásomra, hiszen az anyukám Temesváron, az apukám Brassón született. A mentalitásuk, életfelfogásuk bennem is ott van. Az irodalmi érdeklődésemet az édesanyámnak köszönhetem, aki már 5 évesen beíratott a helyi könyvtárba. Ezt csak megerősítették kiváló magyar tanáraim. Az írogatást még gimnazista koromban kezdtem el, mint annyian. Ezek még csak olyan kezdemények voltak csupán. Komolyabban, csak 1995- ben kezdtem el írni, a helyi újságba (Békési Újság), mely nem fizetett munkát jelent, valamennyien lokálpatriotizmusból írjuk. Eleinte csak alkalmanként, majd rendszeresen írtam cikkeket a város életéről. Jelenleg is a lap munkatársa vagyok önálló rovattal, melyben a helyieknek mutatom be interjúkban a köztünk élő embereket. A szépirodalom szeretetét máig megőriztem és jobbára a lap Kalendáriumában jelentek meg verseim, novelláim, 2006-tól napjainkig. . A civil foglalkozásom 40 éven át a pedagógusi hivatás volt, melyből több, mint 39 évet ugyanazon iskolában töltöttem le. Bár tanítói végzettséggel rendelkezem, az utolsó néhány évben a felsőtagozaton volt rám szükség, így volt szerencsém több tárgyat is tanítani helyettesként, mint...
