Bumeráng
Nem mondod, hogy nem aludt nálatok? –csuklott el a hangja a telefonban az idős nőnek. Egyszerűen eltűnt, vacsora előtt, pedig már kitálaltam. Kirohant az udvarra és nem jött vissza. A szomszédban is kerestem. Azt hittem hozzátok ment. Ivott és veszekedtünk az ital miatt mint mindig. Jaj Istenem, segítsetek keresni!
Ne aggódjon, megyek mama!-nyugtatta a menye. A férje éppen vidéken dolgozott így összekapott pár szükséges holmit, a gyereket hátul a gyerekülésbe tette, becsatolta az ővet és gázt adott. Nem kapcsolta be a rádiót. Lüktetett a halántéka, gondolataiban a legrosszabbakat latolgatta. A gyerek szerencsére elaludt. Gyorsan hajtott át a budai oldalon és a szokásos utat lerövidítve egy félóra múlva a vidéki házhoz érkezett. A tárva hagyott kapun át behajtott az udvarra.
A házőrző csaholva ugrált az ismerős kocsi körül. A mama halkan sírva állt az ajtóban.
-Hol keressük? A fiam nem jött? –kérdezte majd válaszra nem várva betessékelte őket a tágas konyhába. A gyerek nyűgösen ébredt, az asztal mellett a lócán betakarták, a cumi megnyugtatta, újból elaludt.
Az öreg a szőlőt metszette, a kerti overallban tűnt el minden igazolvány nélkül. Előző este a kocsmában a népes baráti körrel alaposan felöntöttek a garatra. Az asszony az otthoni kvaterkázást jobban elviselte mint a falu láttára a bizonytalan hazatámolygást, amit tegnap is kíméletlenül a szemére vetett mint a héten már annyiszor. Az ember kedvességre, elismerésre vágyott meg szeretetre de már nem tudott rászolgálni. A mókuskerék amibe belekerült nem tudott visszafelé forogni. Csak előre a mellbevágó miértekkel, ajtó csapkodással, fenyegetéssel, fogadkozásokkal. Mióta nyugdíjas lett és a részidős portás állás is megszűnt a közeli gyárban, nem találta a helyét. Az asszony pedig az örökös számonkéréssel csak olajat öntött a tűzre. Nem úgy a haverok akik a régi idők emlékeivel tették egymás lelkét egyesbe, túllicitálva jócskán felnagyítva a hosszú házasélet sivárságát és az emberes kalandokat.
A fiatalasszony elhatározta, hogy egyedül indul a keresésére. Sietve néhány ismerőssel a közeli ritkás erdőbe mentek és csatárláncot fogva, hangosan szólítva próbáltak szerencsét, sikertelenül. Az úton viszont ráakadt régi barátjára, ivócimborájára. A köpcös furcsa vigyorral két maradék foga között, cinkosan tudatta, hogy az utóbbi hónapokban találkozgatott egy K. Lajosné, Ildi nevű nővel, nem falubélivel. Pesten lakott, elvált és egy kórházban dolgozott mint nővér. A pálinkaszagú lehelet igazmondást bizonygatott. Még arra is emlékezett már csak suttogva, hogy a barátnő az Akácfa utcában lakik. A lecke fel lett adva a családnak. Szó sem volt öngyilkosságról, inkább kapuzárási búfelejtésről vagy valami hasonlóról.
A mamát be kellett avatni mert a dolog végére kellett járni. Másnap kocsiba ültek és miután meggyőződtek arról, hogy a távolsági buszra este látták a papát felkapaszkodni, az Akácfa utca felé vették az irányt.
A fiatalasszony a kocsit leállította egy mellék utcában és gyalogosan a páratlan oldalon elindultak. Minden ház kapualjában megnézték a névtáblákat. Kitartóan haladtak míg az egyik fekete táblán ott virított a K. Lajos. A mama elgyengült és a falnak támaszkodott. A menye pedig besétált az udvarba. A földszinti lakásból egyértelműen az öreg hangját hallotta. Mély lélegzetet vett és határozottan becsengetett. Egy középkorú jól szituált, vörös hajú, mosolygós nő nyitott ajtót. Nem volt ideje kérdezni mert mögötte kifogástalan házi köntösben, papucsban az apósa állt meglepve. Hát Te, hogy kerülsz ide? –kérdezte és lakásba invitálva folytatta:
– A menyemnek tegyél még egy terítéket az asztalra Ildikó! A vacsorára megterített asztalra még egy szett került és mint régi ismerőst csirkepörkölttel, nokedlivel kínálták a hirtelen vendéget.
– Ha kérhetném még egy személyre!- szólt a fiatal nő és az udvarról betessékelte a férfi falfehér feleségét. A meglepetéstől hosszú másodpercekig senki sem szólalt meg. Majd a mama sírva megkérdezte: -Miért tetted ezt velünk apa? Hát jobb itt neked?
-A pörkölt nem jó hidegen, egyél szívem! –ölelte át a férfi vállát a barátnő és ők is mindketten leültek az asztalhoz. Meg sem várták amíg a hívatlan vendégek az ajtóhoz értek.
Pár hét telt el a kínos találkozás után. A jogosan háborgó fiának -aki azóta szóba sem állt az apjával- nem tudtak elfogadható magyarázatot találni a másik kapcsolatra. Valójában egy békés fészekben ki tudja mióta lelki nyugalmát, elnyomott férfiasságát kereste titokban. De a családját mindenki és mindenekelőtt szerette, nem tudott megválni tőlük. Egyik vasárnap délelőtt a fiatalok budai lakásának ajtaján kopogtak. Az öreg és a felesége álltak a küszöbön egy hatalmas kosárral.
– Bejöhetünk? –kérdezte az apa a fiától. -Hát…be! -mondta az röviden. Kicsomagolták a rántott húst és a tál krumplisalátát, egy üveg friss mustot, meg szőlőt a szüretről. A kisgyerek arcát megsimogatták aztán jóétvágyat kívántak és csöndben becsukták az ajtót maguk után.
(Rodé Klára)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com