A zene nem ismer határokat

Álltam a hídon, és tekintetem a távolba mélyedt csodálkozva.Körülöttem mindenhol víz?! – Mi történhetett?!
Megdörzsöltem a szemem és hirtelen belém hasított valamilyen furcsa érzés. Megláttam a folyó túlsó partján, szemben velem a híd tükörképét.
Délibáb? – vagy valóban egy ugyanolyan hidat látok? Ijedten nézegettem széjjel. Egyedül vagyok. Hallgatózni kezdtem, mert a túlsó part felől ismerős, régen elfelejtettnek hitt dallamok szálltak felém. A víz folyamatos hullámzása elnyomta a szépen csengő dallamokat, és annyira elterelte a figyelmemet, hogy el is felejtkeztem minden másról magam körül.
Ám a dallamok egyre jobban kezdtek felerősödni. Erősen fülelni kezdtem, és megpróbáltam kitalálni milyen hangszereket hallok.Tisztán hallani véltem a hegedű gyönyörű, semmi máshoz nem hasonlítható hangját.Mintha sírt volna valaki. Azután a többi vonós hangszer, csellók, nagybőgők.
Majd felhangzott a fúvós hangszerek hangja, oboa, angolkürt, fagott és végül megszólalt kedvenc hangszerem is a fuvola, lágy dallamos hangján, – amely olyan volt, mint egy langyos nyári estén a fuvallat.Azután felharsantak a trombiták, és kürtök. Ritkán az üstdob is megszólalt.Majd újra ismétlődni kezdett a sorrend.
Hirtelen, -mint a villám csapódott fülembe a felismerés! – hiszen ez egy szimfonikus zenekar! Teljesen elvarázsoltak a dallamok, amelyek gyakran ismétlődtek.
Felnéztem az ég felé, és a látvány, ami elém tárult elképesztő volt.Aranykapun át áramlottak a dallamok egyik hídról a másik fele.Láttam magam előtt a színarany kottákat!

Mágikusan vonzott valami a túlsó hídra. Gondoltam magamban, hogy átúszok!Feltétlenül meg kell tudnom, hogy honnan jön a zene!
Úgy is tettem, sikeresen odaértem, felkapaszkodtam a hídra. A dallamok még hangosabban szóltak. Óh! -mégiscsak innen szállnak, mondtam magamnak.
Kitárult előttem egy hatalmas aranykapu.Majd tovább mentem és előttem állt egy aranyajtó, amely mellett őrt állt egy régiesen felöltözött ember, aki megszólított idegen nyelven. Szerencsére ismertem ezt a nyelvet, iskolában tanultam!Német nyelven mondta egy kicsit idegen akcentussal, hogy nem mehetek be ilyen ruhában! – ad ő nekem másikat e helyett.
Az a ruha is olyan régies volt, mint az ő ruházata.Te jó ég hol lehetek? -Tisztára mintha az 1800-as évekbe mentem volna vissza.
A zene egyre hangosabban szólt.Lenyomtam az aranykilincset, benyitottam az aranyajtót, elém tárult egy csodálatos mesebirodalom! A teremben szinte minden színarany volt, a karzatot szebbnél szebb színekben pompázó virágok ékesítették. És a színpadon a sok muzsikus csak fuvolázott és trombitázott, húzták a vonósok.
Mindegyikük hangszerétől életre keltek a gyönyörű dallamok. A nézőtér és a karzat telve volt díszesen, és régimódian felöltözött emberekkel.A zenekar előtt pálcával a kezében ismerősnek látszó férfi hadonászott élénken. Hatalmas kackiás bajusza szinte táncolt a széles mozdulatoktól. Ő volt a karmester, teljesen úgy nézett ki, mint Johann Strauss, a híres bécsi zeneszerző!
És a bejárattal szemben a karzat felett óriásplakáton hirdette a felirat, hogy ifj. Johann Strauss ezen a napon mutatja be először, nemrégen komponált művét,
-a Kék Duna Keringőt.
Óh! én balga! -ezért volt nekem ez a dallam olyan ismerős! Ez volt a legkedvesebb keringő, amit hallottam a keringők királyától! Ezek a csodálatos fülbemászó és többször ismétlődő szólamok. Hogy nem jutott eszembe?!A zenekar befejezte a mű előadását, A nézőtéren az emberek állva tapsoltak, ujjongva éljenezték a zeneszerzőt, aki csak szerényen mosolyogva meghajolt a nézők, majd a zenekar felé, és nemes gesztussal jelezte, hogy az előadás nemcsak az ő érdeme, a zenészek is rászolgáltak az elismerésre.
Majd elegánsan lehajolt a karmesterpálcáért, és intésére újra felcsendültek a dallamok…És a zene csak szólt egyre szebben! – de úgy, hogy a szívem belesajdult a gyönyörűségtől.

Ám ekkor hirtelen a fejembe hasított valami!
A lágyan szóló muzsikálást fülsértően félbeszakította egy kíméletlenül kellemetlen éles csengőhang egyre sürgetőbben. Ismerős ijedt hangokat hallottam, és dörömbölést valahonnan.
-Anya ébredj fel! Mi vagyunk! Itt állunk az ajtódban, majd rögvest be is nyitottak.
-Megdörzsöltem, és nehezen kinyitottam a szemem, odapillantottam a tv-re, -ahol éppen akkor fejezték be az Újévi koncert utolsó előtti dalát, a Kék Duna keringőt.
És nevetve állapítottam meg magamban, hogy az egész koncertet végig aludtam.

De álmomban legalább hallottam, és láttam, – a mesebeli hidaknak köszönhetően! -méghozzá nem is akárhol,- hanem a bécsi Musikverein aranytermében!

(Megjegyzem! – amúgy is régi vágyam volt, hogy egyszer oda eljussak!)

F.V.
2025.01.08.

Author: Fekete Virág

Jakkel Sándorné, Fekete Virág vagyok. Miskolcon születtem 1956. 05. 03-án. Születésem óta itt élek. Szeretem ezt a várost. "Nevét is virágát is tudom." Először is szeretnék köszönetet mondani a lehetőségért, hogy az alkotóközösség tagja lehetek. Szívből örülök, mert az első irodalmi sikeremet is az Irodalmi Rádiónak köszönhetem. Mióta megtanultam olvasni és írni azóta ez a kedvenc hobbim. Mindig óriási vágyat éreztem magamban az írás iránt, ezért a 2000-es évek elején részt vettem egy újságíró és írói tanfolyamon is, hogy az írás rejtelmeit jobban elsajátítsam. Az írói alkotásaim valahogy mégsem sikerültek, a kukában végezte mind. Mostanában viszont megérintett egy történet, aminek hatására ismét írni kezdtem. Novellát is küldtem pályázati felhívásra. Jelenleg is dolgozom egy könyvemen. Úgy gondolom soha nem késő elkezdeni azzal foglalkozni, ami ennyire közel áll az ember szívéhez. Nekem az írás a szenvedélyem.