Az utolsó karácsonyi csoda

Zaj. Nehéz, fáradt léptek csoszogása hallatszott a konyha felől. Felriadt, az ajtó felé fordította fejét. A mosogató feletti ledizzó égett, halvány fénye végigfestette a lépések tulajának árnyékát a padlón. A hosszú, széles árnyék fülsértő csoszogással közeledett. Szemöldökét értetlenül összehúzta, arca ettől még ráncosabb lett. Egy fotelben ült a nappaliban, mikor teljesen hozzászokott a szeme a félhomályhoz, látta, hogy a fotel mellett áll a feldíszített karácsonyfa, a falon füzérek és zoknik lógnak, a kisasztalon mellette egy fél bögre kihűlt tea és a tv távirányító. Összezavarodott.

A lépések elhaltak, tulajuk megállt a konyhaajtóban. Magas, testes öregember, szakálla piros felsőjének nyakát simogatta. Mikor meglátta a fotelben zavarodottan üldögélő idős nőt, szeme kikerekedett meglepetésében. A nőnek hasonlóképp.

– Mikulás?!

– Mi?

A sokkhatás teljes. Ezek után már egyikük sem tudott megszólalni pár másodpercig, aztán az idős nő ismét felkiáltott:

– Mikulás?

A szakállas öreg állt, maga elé meredt, majd felelt: – Igen, én vagyok az.

– Ez hogy lehet? Te létezel? Én… Azt hittem, hogy csak mese…

A Mikulás gyöngéden nézte a megilletődött idős hölgyet, majd így szól:

– A világ tele van mesékkel. És a mesék attól lesznek valósak, ha hiszünk bennünk.

– De mégis – mondta a nő –, én tényleg mindig azt hittem… Vagyis nem mindig. Gyerekként én is hittem… – És itt mintha összezavarodott volna.

A Mikulás bozótos fehér szemöldöke lassan felvándorolt ráncos homloka tetejére.

– Milyen volt gyerekkorodban? – kérdte óvatosan. – Mire emlékszel belőle?

– Nem igazán… Nem sokra. – Maga elé meredve bámult a kandallóban pislákoló parázsra, az apró fények, mint hangyák rengetege villogtak az éjfekete hamuban. Karácsony apó várakozva nézett a szemébe.

A nő nem felelt, mintha megszakította volna a kapcsolatot az őt körülvevő világgal.

– Hogyan ünnepeltétek a karácsonyt?

A nő arcán rémült felismerés szaladt át.

– Nem emlékszem… – Keze remegni kezdett, szeme kitágult, szája tátva maradt. A Télapó gyorsan odalépett, leguggolt mellé és megszorította a kezét.

– Nyugalom – szólt csendesen.

– De ez most annyira zavar… Hogyan is volt..?

– Esetleg az édesanyád tette varázslatossá? Vagy a legjobb az volt, mikor a bátyáddal izgatottan vártatok?

– Valóban! A bátyámmal… Te emlékszel a bátyámra? – A Mikulás bólintott. – Hát tényleg te vagy az…

Az idős hölgy szeme felragyogott, arca sugárzott. Maga mellé nézett, a karácsonyfára, a rajta izzó égősorra, az apró fények között megbúvó szaloncukrokra, amik nem is valódiak, papírgalacsin van a selyempapírba csomagolva, a csokit valaki már kiette belőlük, de ő ezt még nem tudja.

– Akkoriban a szaloncukor nagyon előkelő édességnek számított. Nem igazán lehetett kapni, és drága is volt – kezdett bele. – Nem úgy volt ám, mint most, hogy elkocsikázik az ember a szupermarketbe és vesz két kilóval! Az édességboltok december elején beszerezték, annyit amennyit, és azt a mennyiséget nagyon gyorsan el is kapkodták. Nem voltunk mi se gazdagok, de édesanyám mindig vett egy keveset. Az egyik édességboltban dolgozott a volt osztálytársnője, és ő mindig szólt édesanyámnak, hogy mikorra rendelik a szaloncukrot, anyám pedig mindig elment és vett, egy kis adaggal megenni, egy keveset meg a fára.

– Milyen kedves tőle – mosolygott a Mikulás, miközben teljes odaadással hallgatta a történetet.

– Persze a fán lévőket is megettük – folytatta a nő –, de azokat leginkább édesapám. – Itt még szélesebb mosolyra húzódott a szája. – Mindig titokban lelopkodta a fáról a cukrot, amikor anyám nem látta, és csak a papírt hagyta rajta. Dühös volt rá emiatt, de igazán sosem haragudott.

– És a bátyád?

– Ő… – emlékezett. Próbált. – Vele mindig a szobában vártuk a Mikulást. Téged – mosolyodott el. – Egy szobánk volt, abban laktunk mind a négyen. Volt egy kis előszoba – amiben még lépni is alig lehetett, úgy tele volt pakolva mindennel –, mosakodó és a konyha. Na, egy szó mint száz, nekünk a szobában kellett maradunk, Anyuék pedig addig a konyhában és az előszobában pakoltak, hogy a Mikulás nehogy meglássa ezt a rendetlenséget – mondta megnyomva a szavakat.

– Derék dolog – jegyezte meg a Mikulás.

– Később aztán persze rájöttünk, hogy nem rendet rakni mennek. De várjunk – Értetlenség ült ki az idős nő arcára. – Ha te mégis létezel… – formálta a kérdést –, akkor miért a szülők veszik át a Mikulás szerepét?

A szakállas öreget látszólag meglepte a kérdés. Kezével állához kapott, zavarba jött, a szakállát birizgálta, száját kínos mosolyra húzta. Az idős nő feszülten hallgatott.

– Ők már nem hisznek bennem – felelte végül, hosszas hallgatás után. – Minél többet szenved az ember életében, annál kevésbé hiszi el, hogy megérdemli a csodákat, és ezért megtagadja magától. A gyerekek, ahogy egyre idősebbek lesznek, egyre inkább azt érzékelik, hogy minden szép csak ideig-óráig tart, és ezért le is mondanak róla. Hisz hogyan is lenne már igaz a történet a nagy szakállas, piros ruhás öreg úrról, aki évente egyszer ajándékokat és vidámságot hoz az embereknek? Csak mese. Túl szép, hogy igaz legyen. Akik már nem hisznek bennem, azokat nincs szükség, hogy még látogassam. Ők tagadtak meg maguktól.

– De ezek szerint még felnőttek közül is van olyan, aki még hisz a Mikulásban?

– Hát persze. A legtisztább hit az, amely a legnagyobb nehézségben sem inog meg, és az ő szívükben ez lakozik.

A nő újabb hallgatásba burkolózott. A vele szemben álló férfit vizslatta, feldolgozta az elhangzottakat. Úgy tűnt, eszébe jutott valami.

– Igazad lehet. A folyamatos sérelmek után már úgy tűnhet, nincsenek csodák. – Merengő tekintetében bánat csillant, gondolatai a múlt kanyargós völgyeibe hágtak, mily hirtelen törtek fel kedves emlékei, oly hirtelenséggel léptek a helyükbe elégikus gondolatok.

– Apu… Tüdőbeteg volt. Nem sorozták be. Hála Istennek. – Halkan beszélt, és a Mikulás, ki már nagyon öreg lévén rosszul hall, feszült figyelemmel fülelt, hogy minden egyes szót megértsen. – A bátyját viszont behívták. Nyolc éves voltam, csak annyit fogtam fel, hogy Lajos bácsinak fontos dolgok miatt el kell mennie. És… – Megakadt, ismét zavarodottan elhallgatott. Kutatott az emlékeiben, szemébe könnyek gyűltek.

– Sajnálom – szólt közbe a Mikulás. – Sajnálom, hogy eszedbe juttattam.

– Pedig már egészen megfeledkeztem róla. Hogy tehettem ezt..? – Fájdalmas emlékek villantak fel előtte, és hirtelen rájött, hogy már rég elfeledte őket. Ez a felismerés fájdalommal töltötte el mellkasát, úgy érezte, szíve és tüdeje összeszorul. Vissza akarná csinálni – de mit is? –, megszüntetni ezt a szégyent, amelyet amiatt érzett, hogy egy ilyen fontos személyt elszalasztott emlékezetéből. Bár, és ekkor jött rá, az összes az este folyamán felidézett emléket mind úgy kaparta elő elméje leltárának aljáról, és nem is csak ezeket, hisz álmából felriadván azt sem tudta először, hol van, és jobban belegondolva ez még most sem teljesen világos.

Most gyorsan ismét körbenézett; a kandalló, a fa, rajta a színes égők, a bögre kihűlt tea, a rojtos szőnyeg a lába alatt. Ő maga fehér hálóingben, gyönge kontyba fogott ősz haja már kibomlott, vállára omlott kócosan. Beszéd közben végig a kanapé karfáját markolta, mint mindig, megszokásból. A falon egy óra lógott, rövidebb mutatója a tizenkettes felé vánszorgott, míg a hosszabb akkor ért a kilencesre. Mindez elgondolkodtatóan idegennek, közben furcsán ismerősnek érződött, mint a déjà vu, csak mégis távolabbról.

A Mikulás is észrevette zavarát, ijedt pillantásait, és mintha ő is megrémült volna ettől. Újból megmarkolta az idős hölgy kezét.

– Mindenről megfeledkeztem – mondta a nő, mélyen a vele szemben guggoló férfi szemébe nézve, fürkészően. – Hogy lehet?… Hát – Végignézett magán és a szobán és egy könnycsepp csordult végig az arcán. – ez lett belőlem?

Az öreg úr nem tudta, mit mondjon, hallgatott, szeméből szomorú riadalom és aggódás áradt, mely körülölelte a nőt. Csak annyit tudott tenni, hogy nyugtatóan még erősebben szorítja a kezét.

– Egy szenilis, bolond vénasszony – folytatta a nő –, aki még a saját családjára sem emlékszik.

– Hallgass el – tört elő hirtelen a Mikulásból. – Hogy lennél már bolond? Csodálatos vagy. Szeretettel körülvéve nőttél fel és ezt a szeretetet adod át a saját családodnak is. Annyi varázslatos dolgot teszel, hogy már észben sem tudod tartani.

Az idős nő arcán könnyek folytak végig, majd lehunyta a szemét, légzése lelassult.

– És te ki vagy? – kérdezte elhaló hangon. Az idős úr szomorú mosollyal elhúzta a száját. Nem válaszolt, csak rásimított a nő kézfejére. Pár pillanatig így ültek egymással szemben, majd a nő egyenletes szuszogása hallatszott.

   Mindig gyengült az emlékező képessége, mikor fáradt. Egy kis pihenés segíteni fog – gondolta a férje, elengedte a kezét, felállt és lekapcsolta a fényfüzért a karácsonyfán.