„Csakazértis” pozitívan!
Az indián nyár napfényes próbálkozására hétvégén összeszedtem magam, elhessegettem a fejfájásomat és az üres benzintank gondolatát, kiléptem az utcára. Hangos „szépnapot” köszöntem a járdán szembejövő anyukának, aki dupla babakocsit tolt kétéves forma ikreivel, a mellén batyuban a harmadik gőgicsélő csecsemővel. Harry ide gyere! – kiabálta válasz helyett a terriernek miközben az ebet az úttestről maga mellé rángatta.
Jesszusom! Csak pozitívan! – mormogtam magamban és mosolyogva kikerültem a népes famíliát. Barátnő és ismerős nélkül – mert mindenki takarított, főzött, gyerekekre vigyázott vagy éppen elutazott – kocsiba ültem és a Shellnél a szerény tízezerért tankoltam. Örültem, hogy a kutas fiú nem erőltette rám a kímélő fajtát, a fizető pultnál nem kértek számon pontgyűjtő kártyát, és megdicsérték a frizurámat! Kisimulva, glóriával a fejem körül libbentem a kocsiba és elégedetten belepillantottam a véletlenül szemmagasságban felejtett tükrömbe. De azonnal visszafogtam a derűt arcomon a nevető ráncok miatt, attól még a lelkem lehet boldog, ha látványosan nem is mutogatom nem igaz? Azért a napszemüvegemet is föltettem és rákerestem a Jazzy-re. Elindultam a budai hegyek egyik hangulatos vendéglőjébe. A zebráknál megálltam, barátsággal intettem a csiga lassú mobilba feledkezett gyalogosoknak viszonzást nem várva. Isten ments, hogy a telefonjuktól elszakítsam akár egy pillanatra.
A kerthelyiségben sikerült helyet kapnom. Betársultam az egyik hatszemélyes asztalhoz, ahol két korombéli hölgy elemezte éppen utazásukhoz a „lásztminiteket”. A hosszú ülőke bokrok felőli részére húzódtam. Rendeltem és kényelmesen elhelyezkedtem. Élveztem, hogy hétágról süt a nap. Kiskabátomtól megszabadultam és rendeltem. Üres várakozás keresztrejtvényt fejtettem volna, ha meg nem hallom a másik asztal vendégeinek diszkurzusát.
Csókolom, de cukor falat! Kislány? Ha nekem is ilyen lehetne! Mennyi idős? Még csak hathónapos? Fejlett baba! Felvehetem? Na, ne sírj kicsim, szeret a bácsi! Egyre kíváncsibb lettem de nem fordultam hátra. Persze hogy nem jött ki a hatbetűs a függőleges sorban.
A lábaim között hirtelen átsurrant valami puhaság. A „lásztminites” hölgyektől megtudtam, hogy egy törpeuszkár a harmadik asztaltól bóklászik az asztalok alatt. Nem baj – gondoltam amig nem ugat, nem is harap, aranyos jószág. Azért örültem, hogy nadrágban ültem. Rövidesen megérkezett a könnyű, vasalt csirkemellem vegyes salátával. Boldogan szúrtam a villámra egy darabját mikor mögöttem a babás asztalnál megint megállt valaki.
-Katikám ti itt? Választ nem várva a folytatás. Mi már Barnival ebédeltünk otthon. Nem is kell mindig főzni a fiataloknak, azok nem is szeretnek. Nem úgy van az, mint a mi időnkbe’! -Húslevest esztek finom metélttel? Én a nyolctojásos eperlevelest szeretem bele, amit az Aldiba’ hirdetnek, most akciós az is. Szép gyereket csináltatok na! – Gyere vissza Barnuskám, ki ne szaladj az úttestre! Hát ő az én szép, okos unokám.
A következő falatot éppen lenyelni készültem, de az öregasszony nem hagyta abba. -Jaj, fáj ugye az aranyoskám foga, jön neki. Nézzék, hogy nyálzik, folyik a nyál a kis szájából. A „mijenkének” is mindig csurgott. A kismenyemnek hiába mondtam, hogy adjon valamit rágni neki akkor hamarabb kibújik.
Na, gondoltam ásványvízzel csak lecsúsztatom az ebédem meg a nyálas történetet. A fiatal pár is megunta a kényszerű szereplést, hamar fizetettek és eltolták a babát. Közben az én asztalom is megüresedett. Gyorsan a vízszintes négybetűsre indultam amikor egy középkorú pár kérdezte, hogy leülhetnénk-e mellém. Hogyne mondtam és udvariasan előre jó étvágyat kívántam. Rendeltek. Hatalmas vegyestálat és fehér bort. A hirtelen brekegésre közvetlen mellettem azt hittem, hogy bővült a rögtönzött állatkert, béka van az asztal alatt. Attól meg irtózom, aminek hangot is adtam. A tarfejű asztaltárs nevetve bocsánatot kért és lehalkította a mobiltelefonját.
Én meg intettem a pincérnek és fizettem. A pasi térdein keresztül kikászálódtam a pad hátsó részéről és elindultam kedvenc fagyizóm felé a vasárnapi ingyen cirkusszal a fejemben. Mosolyogva mert még mindig sütött a szeptemberi nap és sárguló lombok között gyönyörűen kéklett az ég.
Rodé Klára
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com