Térj ki, üss, védekezz

Én:

Istenem, hallgasd meg szerény szolgádat.

Eljöttem házadba, hogy meddő imámat

személyesen mondjam el színed előtt

és kölcsönkérjek tőled egy parányi erőt.

Mert vétkeztem Uram, ó, nagyot vétkeztem,

hibáim tőrje által majd elvéreztem,

épphogy nem szúrta át egész testem

az elém tartott kés, amibe estem.

Most azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek,

és hogy egy új lehetőséggel éljek,

amit csak Te oszthatsz ki rám, mert…

Bal:

Gyáva alak vagy, mondhatom barátom!

Szívem elszorítja a tény, hogy látom,

sorsod egy ismeretlen Isten kezébe adod,

hogy megélhesd következő szánalmas napod…

Most, hogy már mindent a szádba rágtam

és tudom, hogy megértetted, láttam

a hatalmat, mint lángnyelvek szemedben,

a csillogását el sosem felejtem,

Ah! Mint megannyi üstökös felhőtlen este.

De persze neked pofára kellett esned…

Mondd, mi is volt az, amitől orra estél?

Jobb:

Elég legyen a szúrós szavakból testvér.

Nem történt semmi, amit szégyellni kéne,

hiszen csak büszkeségét tette félre,

ami köztünk szólva, neked sem ártana…

Bal:

Még mit nem! Ilyen vagyok már ezer évszázada,

és most várod el, hogy megváltozzak?

Mit akarsz, hogy a pokolra kárhozzak?

Jobb:

Nem értem aggodalmad, hisz csak haza mennél.

Bal:

Persze, te pedig végig mellette lennél…

Én:

Csend legyen most már! Pofátlanok.

Miért nem kérhetek békében bocsánatot

azért, amit idáig tettem? Oszoljatok.

Bal:

Elnézést, hogy megzavartuk szent szónoklatod,

ó, te Istennek alázatos báránya!

Csak tudd, ez sem különb, mint Shina bálványa!

Azt hiszed, majd imád eltörli minden bűnödet

és csettintésre eltűnik az a bűvölet,

amit ti ártatlan lelkek kapzsiságnak hívtok?

Legyünk kövek alatt bujkáló, apró gyíkok

és ne tegyünk semmit, bármit kívánunk!

Az persze könnyű, hogy másokat bíráljunk

miközben lent a mélyben, de még mennyire látom,

hogy hol bújik meg a legfeketébb álom!

Tehát miért is vezekelsz, drága barátom?!

Kezdem elérni a végső határom,

látva, hogy ezzel vesztegeted idődet!

Jobb:

…

Lásd be, a tervednek immár lőttek.

Bal:

Mondd csak, téged meg ki kérdezett?

Jobb:

Testvér, eddig tartott számodra az élvezet.

Azt hiszed a Föld csupán egy sötét verem,

hol a múlt és a jövő többet ér, mint a jelen,

hol mindenki letépi fogva tartó láncait,

s ha nem teheti, hát álcázza vágyait.

Hogy bűnösnek születtünk és akként élünk,

az Úrtól is csak azért félünk,

mert nem akarunk károkat szenvedni.

Nem kell ilyen tévhitekben elveszni,

hisz mindenkiben ott él egy parányi fény,

ami a szív legmélyén úgy tündökél,

hogy még a nap is megirigyli ragyogását.

Éppúgy hallhatod halk zokogását,

mint égig szökő nevetését, mert egyik nélkül

nincs a másik; a kettő ezáltal kiegészül.

S nézz körül mennyi gyönyörű vesz körbe,

gondolj a hegycsúcsra vagy akár a völgyre,

a zöldre mi menedéket nyújt bármi ellen,

a harangra mi felszólal a csendben,

vagy akár az ébredő pirkadatra…

Bal:

Állj meg egy pillanatra.

Jobb:

…ami vörös és sárga csíkokat fest az égre…

Miért is szakítottál félbe?

Bal:

Nem tűnt fel, hogy már senki nem figyel?

Jobb:

Miért mondasz ilyet, hiszen mindig van kivétel,

ő is éppúgy… óh… alszik?

Bal:

Talán neked ez nem horkolásnak hangzik?

Legutoljára ébren akkor volt,

mikor a beszédedben elérted a második sort.

Amint látod, barátom, nem kellesz senkinek,

akárhogy nézzük; se testileg, se lelkileg.

Talán a végén még meg is sajnállak.

Jobb:

Olyan vagy testvér, mint nagyító a hangyának.

Ártatlanul figyeled, hogy mit csinál a másik

és amikor a helyzeten felülkerekedik a pánik,

te álcázott arany nyalábokkal hozol ítéletet.

Soha nem tartod be az ígéreted,

csak önző módon hitegetsz mindenkit,

az emberek miattad magukat felfüggesztik,

és még így sincs semmi bűntudatod??

Bal:

Be se fejezd ezt a gondolatot.

Nem érdekel mit mondasz.

Megállás nélkül csak észt osztasz,

nem fáradt bele még a szád?

Miattad ér engem annyi hiedelem és vád,

hogy én vagyok a gonosz, én vagyok a rossz,

én vagyok a köröm alatt a kosz,

én vagyok a hóesés májusi napon,

én vagyok a meg nem száradt festék a padon,

én vagyok a fa, melyet kidöntött a szél,

mert mindenki csak arról beszél,

hogy ha rám hallgatnak, rossz útra térnek,

és miért? Mert a te Istenedtől félnek!

Jobb:

Hogy merészelsz így beszélni e szent helyen?

Én:

Most már elég legyen!

Nem bírlak tovább hallgatni titeket,

elvágtátok bennem az utolsó ideget!

Csak bocsánatot szerettem volna ma kérni,

a helyes útra lépni és megtérni,

de már nem hallom a saját hangom!

Miért nehezítitek meg ennyire a harcom?

Bal:

Ostoba! Behódolsz! Feladod vágyaid!

Elméd legmélyére temeted álmaid!

Pajzs helyett használhatnád kiélezett kardod,

kivívhatnád magadnak a kiérdemelt rangod,

hát miért nem állsz fel és indulsz csatába?!

Jobb:

Ne hallgass testvérem zúgó szavára.

Elég ebből! Menj. Nincs itt most helyed.

Bal:

…

Jobb:

Kérlek ne haragudj rá. Kissé nehéz eset.

Én:

Egész mostanáig ellene voltál, miért védenéd?

Jobb:

Nem szeretném, ha szándékait félreértenéd.

Ne tévesszen meg, hogy kissé akaratos,

hogy eszméimen gyakran végig tapos,

csak azt szeretné tenni, amit jónak lát.

Én:

Ha tehetné, az csillapítaná haragját?

Jobb:

Nem tudom. Én nem így gondolkozok,

én az olyan vágyakkal mind leszámolok,

amik hamis reményt ébresztenek bennem.

Inkább megkötöm nyelvem,

mintsem ily módon követeljek igazságot.

Én csak hirdetek. Hirdetem az örök tisztaságot.

Én:

…

Jobb:

Ne aggódj, visszajön még. Mint mindig.

Mert benned a láng tovább izzik,

ami visszahívja őt újra és újra.

Én:

Önmagam miatt sodródtam e útra…?

Jobb:

Ne ostorozd magad, mindenki átél hasonló vitákat.

Most pedig, kérlek; folytasd elkezdett imádat.