Borult, zimankós, hideg egy téli nap van,
Hol a kéményen madarak ülnek, gubbasztanak.
És olyan álomszerűen kábult a szürke táj,
Az élet hangja elő sehonnan nem muzsikál.
Mintha lelassult volna az idő, ül rá a zsibbadás.
Még sóhaj se hallik, vagy egy szívdobbanás.
Megrekedt e jelenben a sötét szomorúság,
Mint amikor valami olyan igazán mélyen fáj.
És csak várjuk, hogy történjen végre valami.
Olyan kétségbeejtő e néma mozdulatlanság.
Téblábolnak az ólomnehéz percek, mint
Ránk tespedt, mázsás súlyú, léha lustaság.
Ám ekkor előmozdítja egy szökő, hűs gondolat
A lélek eszméjét, és feltörő vágyakozását,
A szoborszerű télből így már nem marad semmi.
Semmi vissza nem foghatja az elme burjánzását.
Gondolataink nyomán ismét életre kel a táj.
Behálózza, átszövi az emberi találékonyság.
Így lesz mi komor volt… most életteli, vidám.
Az emberi alkotóképesség teszi varázslatossá.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...