Egy legenda szerint a harmadik század végén élt Rómában egy Valentin nevű keresztény pap, aki szembe szegült az uralkodó akaratával. A császár ezért börtönbe vetette, és később halálra ítélte.
Bár tudjuk, abban az időben még nem volt divat a napló írás (sőt, írástudó ember is alig akadt), de ha Lucia, a börtönőr vak lánya mégis feljegyzést készített volna a fogoly életének utolsó néhány hetéről, talán az alábbiakat írta volna bele:
Február 03.
Hihetetlen, hogy még csak egy hete került le szememről a kendő, amelyet Bálint kérésére napokon át viseltem! Ez idő alatt rendszeresen látogathattam a börtönben. Sokat beszélgettünk, és együtt imádkoztunk. Kérte, hogy higgyek benne, és higgyek a jó Istenben, mert ha így teszek vissza fogom nyerni a látásomat.
Eleinte persze kételkedtem abban, amit mondott, de olyan kedves volt, olyan meggyőző, hogy önkéntelenül is átvettem a lelkesedését, és kitártam a szívemet. Befogadtam a szavait, elkezdtem hinni abban, hogy velem is megtörténhet a csoda. Pedig születésem óta élek vakon, apámmal kettecskén, édesanyámat még kiskoromban elvitte a feketehimlő.
Eleinte apám gondoskodott rólam, aztán ahogy teltek az évek, szépen lassan megtanultam én is eligazodni a láthatatlan világban. Segítségemre voltak a hangok, a szagok, illatok, a tárgyak érintése, és bár nem láttam semmit, belülről mindent elképzeltem. Életre kelt bennem a kinti világ, amely lelki szemeim előtt színes és csodálatos volt.
Ugyanakkor izgatottan vártam azt is, hogy végre vége legyen a sötétségnek, és mindaz, amit csak elképzeltem, valósággá válhasson. Hittem a csodában, és a jó Isten megsegített.
Február 04.
A világ gyönyörű! Sokkal szebb, mint amilyennek valaha is elképzeltem!
Csak hárman voltunk a szobában újjászületésem napján, amikor Bálint egy rövid imádság után kérte, hogy hunyjam le a szemem. Majd megsimogatta a hajam, és halkan megnyugtatott, hogy ne féljek. Aztán leoldotta a kendőt. Lezárt szemhéjamon át is éreztem a beáradó fényt. Pár perc múlva, amikor már hozzászoktam a világossághoz, mondta, hogy lassan, óvatosan kinyithatom. Először semmit se láttam, csak a nagy ragyogást, aztán egy kis idő múlva elsők között az ő kedves arcát, kíváncsi tekintetét pillantottam meg. Mögötte apám állt boldog mosollyal, örömkönnyekkel a szemében. A szobában minden olyan volt, ahogy mindig is elképzeltem, csak minden sokkal szebbé, színesebbé, elevenebbé vált abban a pillanatban, amikor visszanyertem a látásomat.
Kiszaladtam a kertbe, és ámulva tekintettem fel az égre. Nem tudom szavakba önteni mit éreztem, amikor először néztem bele a napba! Letérdeltem, és kezemet az égre emelve hálát adtam a jó Istennek a csodáért, amit velem tett.
Apám és Bálint kétségbeesetten rohantak utánam, azt hitték, valami bajom történt, amikor az ablakon át megláttak a földön. De aztán nyugodtan megvárták, hogy befejezzem a hálaimám, majd apám a kertünk végében folydogáló patakhoz vezetett, és annak tükrében végre szembenézhettem valódi önmagammal is.
Február 05.
Miközben folyamatosan ismerkedtem az új világgal, rendszeresen látogattam Bálintot is a cellájában. Apám megengedte, hogy néhány párnát, takarót vigyek neki, hogy minél kényelmesebben érezhesse magát. Azóta is a legjobb falatokat, a legfinomabb bort kapja tőlünk, hiszen nem győzünk elég hálásak lenni neki, amiért meggyógyított.
Bár ő folyton azt mondja, hogy én gyógyítottam meg magam, vagyis a hitem. De én tudom, hogy az ő hatalmas hite és akaratereje segített ebben.
Mindennap meghallgatom a tanításait és imádságait. Sajnálom, hogy itt kell sínylődnie nálunk, nem is értem, hogy egy ilyen szent ember, egy pap, hogyan és miért kerülhetett börtönbe. Semmi keresnivalója itt az elvetemült tolvajok és gyilkosok között.
Apám nem akarja elárulni, hogy milyen bűnt követett el, csak annyit tudok, hogy szembe szegült a császár akaratával.
Február 06.
Ma megpróbáltam Bálinttól megtudni az igazságot, de ő sem hajlandó elárulni semmit. Folyton csak azt mondja, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Hiszi, hogy a jó Isten majd jobb belátásra bírja a császárt, és előbb-utóbb vissza fogja adni a szabadságát.
Ma már azt is mondta nekem, hogy számára örömteli minden nap, amikor engem láthat, amikor együtt imádkozhat velem.
Ezzel ugyanígy vagyok én is. Alig várom a déli órákat, hogy az elkészült ebéddel bemehessek hozzá. Boldogsággal tölt el, amikor látom, hogy ízlik neki az étel.
Aztán órákon át beszélgetünk a világ dolgairól, rengeteget tanulok tőle. Többek között az írást is. Erről még apám se tud, Bálint szerint nem biztos, hogy örülne neki, ha megtudná.
Pedig én napról napra jobban haladok vele, és most már a Biblia olvasással is. A heti vásárban titokban sikerült beszereznem egy ütött-kopott Bibliát, és néhány pergamentekercset.
Csak sajnos, még mindig rövidek a nappalok, korán sötétedik, felesleges gyertyákat pedig nem akarok égetni. Nem szeretném, ha apámnak feltűnne a titkos elfoglaltságom…
Február 09.
Az elmúlt napokban nem volt kedvem az íráshoz, de még az olvasáshoz sem.
Addig könyörögtem apámnak, míg megpróbált közben járni Bálint ügyében a császárnál, de sajnos, nem sok sikerrel. Pedig elmesélte neki, hogy a pap milyen jól viselkedik itt a börtönben, és hogy velem is milyen csodát tett, de az uralkodó hajthatatlan maradt.
Te jó ég! Hát mit követhetett el ez az ember, hogy ennyire haragszik rá a császár?
Elhatároztam, hogyha már tőle és apámtól nem tudhatok meg semmit, megpróbálom én magam kideríteni az igazságot. Napokon át kijártam a piacra, kérdezgettem az embereket, de mindenki csak a vállát vonogatta.
Ugyanakkor bárkit is kérdeztem Bálintról, mindenki szeretettel beszélt róla. Dicsérték jóságát, segítő készségét, tisztességes életét, és senki sem értette, hogy egyáltalán miért is került börtönbe.
Február 10.
Ma itt voltak a császár emberei. Két szigorú tekintetű, marcona katona. Bezárkóztak apám szobájába, ott adták át neki az uralkodó üzenetét.
Próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket, de csak szófoszlányok jutottak el hozzám a vastag tölgyfa ajtón keresztül.
Ebből annyit tudtam kideríteni, hogy Bálint a császár akarata ellenére titokban keresztény módon összeeskette a házasulandó katonákat a mátkájukkal. Legalább tíz vitéz kérésének tett így eleget, és ezzel teljesen magára haragította az uralkodót, aki megtiltotta ifjú katonáinak, hogy megházasodjanak. A császár napokon belül ítéletet hoz az ügyében, annyi bizonyos, hogy a büntetés súlyos lesz.
Amikor elmentek, azonnal Bálinthoz rohantam, és elmondtam neki mindent, amit hallottam. Most már nem titkolt el semmit, elmesélte a teljes igazságot. Tettét azzal indokolta, hogy a császár ezen rendeletét egyszerűen butaságnak tartotta. Véleménye szerint a nőtlen férfiak semmivel sem válnak jobb katonákká, mint a házasok. Így tehát semmi sem indokolja, hogy ne fogadhatnának örök hűséget Isten színe előtt szívük választottjának.
Bálint mindezt olyan nyugodtan és meggyőzően vallotta meg nekem, hogy én is teljes mértékben egyetértettem azzal, amit tett. Ugyanakkor féltem, rettegtem attól is, hogy mi vár rá, mert tudom, hogy milyen kegyetlen tud lenni a császár, ha valakire megharagszik.
De Bálint megnyugtatott, hogy ne féljek, a jó Isten majd megsegíti, hiszen nem követett el semmilyen bűnt, és ezt a császárnak is előbb-utóbb be kell látnia.
Február 11.
Elmondhatatlanul boldog vagyok! A mai írás lecke után Bálint megdicsért. Azt mondta, hogy csodálatos a haladásom és elképesztő a szorgalmam és az akaraterőm. Szinte hihetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen gyorsan és tökéletesen megtanultam írni-olvasni.
Persze azt nem árultam el, hogy titokban a szobámban is gyakorlok mindennap, hogy azért kezdtem bele ebbe a naplóba is, hogy minél szebben és jobban menjen az írás. Még magamnak sem mertem bevallani, hogy igazából ezzel is csak neki szerettem volna a kedvére tenni.
De ma azt mondta nekem, hogy nem csak okos vagyok, hanem szép is, és ő halálosan belém szeretett. Ezért azt tervezi, hogyha visszanyeri a szabadságát, felhagy a papi hivatással, és feleségül vesz. De csak ha én is szeretnék hozzá menni.
Ez minden vágyam nekem is! Remélem, a jó Isten is így akarja!
Február 13.
Az elmúlt két nap csodálatos volt!
Annyi időt töltöttem Bálinttal, amennyit csak lehetett. A tanulás elég nehézkesen ment, mert helyette inkább a közös jövőnket tervezgettük.
Miközben fogtuk egymás kezét, arról ábrándoztunk, hogy milyen lesz majd együtt az életünk. Hol fogunk majd lakni, milyen lesz a házunk, hány gyerekünk lesz, kinek mi lesz a dolga. Önfeledt, boldog órák voltak ezek, még most is beleborzongok, ha rá gondolok.
Bálint megígérte, hogy másnap beszél apámmal is, és tisztességesen megkéri a kezem tőle. Mindketten reménykedünk a kedvező válaszban, hiszen apám végtelen hálával tartozik neki, amiért visszaadta a látásomat.
Ráadásul Bálint jó ember, tehetős is, papként nem kevés vagyonra tett szert annak ellenére, hogy gyakran jótékonykodott, segített a rászorulókon.
Apám biztosan nem fog a boldogságunk útjában állni, ha Bálint felhagy a papi hivatással azért, hogy feleségül vehessen engem.
Ma csókkal váltunk el egymástól! Csodálatos, feledhetetlen pillanat volt!
Február 14.
Vígasztalhatatlan vagyok! A szívem darabokra tört!
A férfi, akit az életemnél is jobban szeretek, halott. A császár nem kegyelmezett.
Amikor hazaértem a piacról, már csak az üresen tátongó börtöncella, és a tőlem kapott párna alá rejtett pár soros búcsúlevél várt:
„Kedvesem!
A császár meghozta ítéletét, és az rám nézve végzetes. De én még sem vagyok szomorú. Boldogan halok meg, mert megismerhettelek és megszerethettelek téged, és tudom, hogy te is szeretsz. Csak az fáj, hogy nem búcsúzhatom el tőled, nem ölelhetlek meg még egyszer, utoljára. Kérlek, légy most erős, és ne szomorkodj! A másvilágon majd egymáséi leszünk! Örökké szeretni foglak!
A te Valentinod!”
Elolvasom a levelet egyszer, kétszer, tízszer…százszor, miközben ömlenek a könnyeim.
Aztán nagy sokára erőt veszek magamon, és visszamegyek a szobámba. Valentin levelét a fiókomba, emlékét a szívem mélyére rejtem, mindörökre.
Holnap pedig bevonulok majd egy kolostorba…
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......