Csillagtalan az éj, mintha vihar készülne.
Nem látszik, hol ér véget a tenger, s hol kezdődik az ég.
A világítótorony fénye csak lopva
rajzolja meg a szem, az orr vonalát és az arc ívét.
Homlok mögé gondosan elrejtve minden
borús gondolat, míg magányosan a parton üldögél.
A torony fénypászmája nyugodtan kering,
a hullámok hátán imbolyogva ezüst és hófehér.
Távol az ember lakta tájtól homokot,
sós vízcseppet fúj arcába a szél, mint huncut förgeteg,
s most, hogy az elemek vele játszadoznak,
éppen nem hiányzik a beszéd és nem kell a nagy tömeg.
A tenger hömpölygő hulláma egykedvű,
hangos csobogással áztatja a part menti köveket.
Elképzeli, ahogy csak mulatnak rajta
felhők mögött megbújt görög bölcsek és régi istenek.
Nincs bölcs sugallat, útmutató fény nem gyúl,
csak a szél szánja meg, s nem hagyja, hogy egyedül virrasszon,
a fülébe suttogja: nincs, aki miatt
ezt érdemli bárki, nincs az a lány és nincs az az asszony.
A torony fénye eltűnik, visszafordul,
a világ egyszer csak fekete lesz, aztán ismét fehér.
Az új nap forgatagában elvegyülhet,
a kilátás vonzó, végül felkel, s úgy dönt, hogy visszatér.
Cipőire sóból virágokat hímzett
víz és a szél, talpa alól kifutnak a homokszemek,
könnyed lépte nyomán kezeiben lógva
a kioldott cipőfűzők vígan hintázva csüngenek.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.