Meghaltam és elégettek,
sírgödörbe eresztettek,
hamvaimmal elföldeltek.
Miután már régóta ott pihenek,
és síromra hull majd,
szemét, s fenyőnek ága,
kérlek ne söpörd le azt!
Hadd hulljon rája!
Borítsa be, takarja be,
mint bánat mostohája.
Hidd el nekem, Kedvesem,
régóta megérdemlem azt.
Maradjon csak koszos,
ne legyen tiszta és szép!
Sírom gondosan hiába is mosnád,
lelkem úgysem lehet már többé hófehér.
Akkor meg miért tennéd?
Hidd el nem érdemes,
takarja csak be kosz, és penész.
Tudom hasonlóan, mint az elmúlás
emlékem is úgyis feledésbe vész.
Hamuvá lett egykori testem,
majd a koszos sár és elmúlás
mohó keze kaparintja meg.
Tiltakozni ellene mindhiába lenne,
és még neked is meg kell értened Kedvesem,
hogy mostanra nem jutott már nekem
szerető, ölelő kéz gyanánt más,
mint egyedül ez a hideg, néma sírverem.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek... Izsó Antal.
Egy válasz
„még neked is meg kell értened Kedvesem,
hogy mostanra nem jutott már nekem
szerető, ölelő kéz gyanánt más,
mint egyedül ez a hideg, néma sírverem.”
Szomorú, lemondó sorok. Az én hamvaim egy patakba kerülnek, ahol egy nagyobb eső tovább mossa. A patak az utcánk végén csordogál, ott ahol gyermekkoromban éltem és a pajtásaimmal sokat játszottam.
Szeretettel: Rita