Zongoralecke

Gil Ferran egy augusztusi hétvégén szokatlan dologra figyelt fel délelőtti sétája során.

Egy ideje minden szombaton, a reggeli után útnak indult.  Felkaptatott a házzal szemközti domboldalra, ahonnan pár percig a tengert kémlelte, halászhajók apró pontjait keresve a látóhatáron, majd megindult a sziklás öblök felé. Útja során elhaladt az ódon villa mellett, amely hosszú évek óta elhagyatottan rejtőzködött a ciprusok és mandulafenyők között.

Ezen a szombaton azonban Gil hangokra figyelt fel. Halk zongoraszó szűrődött ki az épületből, s bár a kabócák igyekeztek túlharsogni, Gil mégis meghallotta a dallamot.

A férfi megtorpant és a lélegzetét visszafojtva fülelt. A zongora hangja elhalt. Csak a rovarok zizegését és a hullámok moraját verték vissza az omladozó falak.

Lehetséges ez? – gondolta Gil, és felnézett a villa homlokzatára. Az épület sarkán dúsan virágzó, lila bougainvillea futott fel. A néma ablakok mögött poros függönyök lógtak. Az épület gazdátlannak tűnt.

A férfi megrázta a fejét és folytatta útját. Biztosan csak képzelődöm – gondolta magában, de a dallam, amit az imént felismerni vélt, befészkelte magát a fejébe. Ada kedvenc zenéje.

Az ösvény a sziklák közt kanyarogva vezetett le a tengerpartra. A kőhalmok között keskeny öböl bújt meg. Alig néhány méter széles, félköríves kavicspartját habos hullámok csapkodták.

Amióta Ada elment, Gil minden szombaton lesétált ide, leült egy lapos sziklára, és sokáig bámulta a vizet, miközben a sós vízpermet összefolyt az arcán lepergő könnyekkel.

 

– Azt hiszem, beköltöztek a régi villába – mesélte az ebédnél Gil a feleségének. A teraszon ültek, a borostyánnal befuttatott pergola árnyékában. – Éppen a Zongoralecke szólt az épületből, amikor arra jártam – folytatta a férfi.

Señora Ferran szedett a kolbászos lencseraguból, mellé helyezte a ropogós baguette-tel teli kosárkát, és aggódva nézett a férjére.

– Nem kellene minden áldott hétvégén a tengerparton búslakodnod – simította meg gyengéden Gil arcát. – Így soha nem tudod elengedni Adát.

– Nem tudom elfogadni, hogy a tenger elvette tőlem az egyetlen gyermekemet – modult rá Gil ingerülten a feleségére és az ételt nézte. Úgy érezte, soha nem tudja megbocsátani az asszonynak, hogy azon a végzetes napon rábeszélte őt a keserű döntésre.

– A gyermekünket vette el, Gil, és ezen nem tudunk változtatni – mondta Señora Ferran, majd szelíden hozzátette: – Egyél egy keveset, kérlek.

***

A következő szombaton Gil Ferran a szokott időben indult a sétára. A régi villáról és a zongoramuzsikáról már megfeledkezett. A dombtetőről futólag megszemlélte a panorámát, majd elindult a part felé. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy sem a sirályok rikoltozását, sem a háta mögött felmorduló mennydörgést nem hallotta. A régi villához érkezve azonban megtorpant, és megfeledkezve a munkahelyi bosszúságokról, meglepetten nézett fel az épületre. Az ablakok nyitva álltak, a függönyök széthúzva. A kitámasztott, napszítta spalettákat szél rázogatta.

Az épület belsejéből a jól ismert dallam szállt a kert felé, és elvegyült a fenyőágak susogásával. A Zongoralecke. Ada a gimnáziumi filmklubban látta először a filmet, és rögtön a hatása alá került. Onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne csendült volna fel a filmzene a lakásban, vagy az autóban.

Egészen addig a tavaszi napig, amelyen Ada úszni indult a titkos öbölbe a barátnőjével, és ahonnan már nem tért vissza. Az osztálytársa ugyan kimentette a vízből, de mire a mentők lejutottak a sziklás partszakaszra, Adát már nem tudták újjáéleszteni.

Gil az épület mellett kanyarodó ösvényen állva hallgatta a zenét. Egy erősebb széllökés porfelhőt kavart a málladozó fal tövébe hullott vakolatból. Megdörrent az ég. A férfi ekkor vette észre a fák fölött gyülekező acélkék felhőtornyokat.

A fenyves felnyögött, és a széltölcsérek hátán ruhadarab suhant át a kerítés fölött, és egyenesen Gil orra előtt fennakadt egy babérbokor ágain. Gil felkapta a világoskék selyemblúzt, mielőtt a szélvihar tovább sodorta volna, és a rácsos kapuhoz lépett. Kövér esőcseppek ütöttek krátereket a cipője körül a porban.

Az épületből éppen ekkor lépett ki egy szőke hajú, magas nő. Fonott kosarat tartott a kezében.

– Estel! Zárd be az ablakokat odafent! – kiáltott vissza az ajtóból, majd leszalad a teraszlépcsőn a szárító kötélhez, amelyen vadul csapkodtak a ruhák a kitörni készülő viharban.

– Asszonyom, ezt elfújta a szél! – kiáltott be Gil a kapun, de a hangját hangos reccsenés nyomta el, amely villámfénnyel egyidőben feszült rá az égre. A vihar a fejük fölé ért.

– Asszonyom! – kiáltott újra Gil, mire a nő felkapta a fejét. Gil meglengette a blúzt.

Az esőcseppek vízfüggönnyé sűrűsödtek.

A nő intett Gilnek, hogy jöjjön be, mire a férfi meglökte kaput. Egyszerre értek föl a teraszra. A nő biztonságba helyezte a ruhákkal teli kosarat, és beledobta a kék selyemblúzt is.

– Köszönöm! – fordult Gilhez. – Valószínűleg örökre eltűnt volna, ha nem kapja el.

Rámosolygott a férfira, aki zavartan toporgott, és a tomboló zivatarban hajladozó fákat nézte.

– Jöjjön be, szárítkozzon meg! Éppen teázunk, megkínálom, amíg elvonul a vihar – szólt kedvesen a nő, és már indult is be a fehér keretes üvegajtón.

A nappalit a régi villa stílusához illő oroszlánlábas, virágos huzattal bevont kanapé díszítette, fotelekkel és faragott asztallal. A földig érő ablaknál mahagóni színű zongora állt.

A nő bemutatkozott, hellyel kínálta Gilt a kanapén és csészét vett elő a tálalószekrényből. Az asztalon már ott gőzölgött a teáskancsó.

– Nemrég költöztünk be, még sok a tennivaló, mire otthonossá varázsoljuk – mentegetőzött a nő, és körbemutatott a tágas helyiségben.

– Sok évig állt üresen a villa – jegyezte meg Gil, hogy ezzel is a nő tudtára adja, már régóta a szomszédban él.

– Ez volt az egyetlen hely a környéken, ami nyugodt, jó a levegője, és ahonnan a férjem is be tud járni a munkahelyére – magyarázta a nő. – A lányom súlyos betegségből épült fel, és meg kell erősödnie.

– Múlt szombaton már hallottam a rádiójukat, de azt hittem, csak képzelődöm – mesélte Gil.

– Aznap költöztünk be – bólintott a nő. – De nem a rádió szólt. Estelt hallotta. Amint a költöztetők behozták a zongorát, rögtön leült játszani.

Minta csak meghallotta volna a nevét, tíz év körüli lány szalad le a lépcsőn. Lila melegítőjében, a szőke hajfürtjei között libbenő szalagokkal, porcelánfehér bőrével és csillogó szemével játékbabára emlékeztette Gilt.

– Becsuktam minden ablakot – szólt csilingelő hangon az anyjához, és csak ekkor vette észre Gilt. Meglepetten nézett a vendégre, de kíváncsiság is tükröződött a tekintetében.

Udvariasan bemutatkozott, leült az anyja mellé és felvette a csészéjét.

Kedélyesen beszélgettek. Estel olyan örömmel és érdeklődéssel kérdezgette Gilt a környékről, mint aki sokáig élt elzárva a külvilágtól. Édesanyja időközben kiment a konyhába, hogy friss teát főzzön. Gil kettesben maradt Estellel. Az ablakon túl világosodott az ég, és csillapodott az eső.

– Anyukád mesélte, hogy a Zongoralecke a kedvenced – szólt Gil a lányhoz.

Estel felpattant, a zongorához ült és lejátszotta az első hangokat.

Gil szíve fájdalmasan megdobbant.

– Erre gondol? – kérdezte a lány csodálkozva. – Fogalmam sem volt, hogy mi ez a dallam, és hogy más is ismeri.

Gil értetlenül nézett rá.

– Tudja, én nagyon beteg voltam, és már majdnem meghaltam, amikor tavasszal új szívet kaptam. És amióta kijöttem a kórházból, folyton ez a dallam jár a fejemben.

Gillel megfordult a világ. Elhomályosult a nappali a zongorával és az angyali lánnyal. A szörnyű jelenet elevenedett meg előtte, amikor Adát a mentőbe tették, ő pedig a felesége remegő kezével a vállán aláírta a transzplantációs nyilatkozatot.

– Jól van, bácsi? – hallotta Estel hangját. – Akarja, hogy eljátsszam a dalt?

Gil úgy érezte, a hónapok óta fojtogató szorítás feloldódik a mellkasában. Hálásan gondolt a feleségére, és könnyes szemmel mosolygott rá Estelre.

– Játszd kicsim, játszd!

 

(A novellát Michael Nyman The Heart Asks Pleasure First című zenéje ihlette.)