Künn az utcán elült a zaj, minden csendes.
Megszűnt minden mozgás. Leszállt az éj.
A a fák ágain sem mozdul a sok levél.
A nap elfáradva, koronáját fejéről levette, kezébe fogta.
Álmosságtól elnehezült fejét párnaként egy felhőre hajtotta. Takarójának a mindent elborító sötétséget választotta.
De most hirtelen kint a távolban hangok csattannak, és két alak tűnik fel: a hideg északi szél és én, két részeg, dülöngélve, egymást támogatva,egymást eleséstől óvva, mint két alkalmi jóbarát, és mint két gazdátlan kivert kóbor kutya. Csak mennek. Vonulnak. Makacsul haladnak, fogaikat összeszorítva egyre csak előre, mindig előre, meg nem pihenve egy ismeretlen cél irányába, és annak biztos tudatában, hogy azt elérni sohasem fogják…
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
2 Responses
„Makacsul haladnak, fogaikat összeszorítva egyre csak előre, mindig előre, meg nem pihenve egy ismeretlen cél irányába, és annak biztos tudatában, hogy azt elérni sohasem fogják…”
Hiábavaló cselekedeteink egyike.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Értékes hozászólását ezúttal is köszönöm!
Üdvözlettel
Antal