Pcsolinszky Kitty
GÉNIUSZ! Már csak félni tudsz…
Egy olyan társadalomba vágyom,
Melyben csak a líra maradhat szabadlábon.
,,Valóban ebbe kívánkozol?
Gyerünk, ideje, hogy elkészítsd!
A világ azért van, hogy szépíts!”
Ó… hát okkal bíztatsz annyira.
Bennem lévő hitetlenségedet elrejtetted a „kártyapaklidba ’’.
Ugye, te sem szeretnél látni egy tollforgató fejébe?!
Ha éhes vagy, soha ne edd bele magad az eszébe!
Talán könnyítsem meg dolgod?!
Mutassam azt, milyen, ha poetikusokra árnyoldaluk morog?
Írok néhány versecskét…
Hoppá! Kelletlen kritikák máris felperzselték.
Egyre jobban fenyeget a gyorsaság,
Minőségi kéziratok helyett észreveszik rajtam munkámnak porát.
Kényszer cselekvés az életem.
Főleg, ha körbevesznek a végletek.
Odanyújtom művemet, miben merőben fürdettem lelkemet…
Hozzá is tettem:
Csakis úgy fogd a levelet,
Mintahogyan két kezemet!
Ők összegyűrik azt…
„Nekem ez nem érték, nyomorult paraszt!”
Földre dobják a kimúlt tetemet.
Innét is tudom, kevesen értik meg a társadalomban helyemet…
Elkezdődött… a pokol ketrecébe vetnek.
Kényszerítenek kétségbeesésre, mitől jóízűen nevetnek.
Szégyenkezve bele is kezdek:
„Ezek… valójában csak félszeg mondatok…
Pillanatnyi sóhajok… igazából azt sem tudom hol tartok.”
Nem maradt más, mint szavam.
Tintás papírjaimból emlékeik hamva…
S többé kétlem, hogy lenne válogatásomból örök arany…
Úgy érzem most végleg kihúzták a gyufát!
Megtiltom, hogy úgy vezessenek orromnál fogva, mint egy kutyát!
Azért voltak papírok kezemben,
Hogy közöljék velem azt, amit ti takartok.
Őszinte leszek, ez minden, amit akarok.
Tőlem ilyet nem vártatok? Inkább elpártoltok?!
Valóságos? Nos, remélem, magával rántja az igazságot!
Francba is! Írni akarok, írni akarok, vagy sírva fakadok!
A mindenit! Költő, költő vagyok, egybeöltöm sorsunkat, ha akarod!
Szavamon függtök?
Tudtam! Titkon halántékomra ravaszt fűttök.
Gondolatom bőven maradt..
S e száj többé már nem formál szavakat.
Közlöm, Szeretni foglak, hogyha keresni hagysz majd…
Drága Művészetem! Szívembe benne élsz, akkor is, mikor életem porrá vész…
Isten áldja Szép Kegyed!
Author: Pcsolinszky Kitty
„ A művészeted a szívednek a fő része… Ám nem kérheted, hogy azt mindenki megértse!” Köszönöm, hogy alkotója lehetek az Irodalmi Rádiónak, és bemutathatom az én poétikus világomat: „Lehettek szkeptikusok, viszont szerintem az író, esetleg a költő az igazi grácia a színművészetben. Hát nem nagyszerű szemfényvesztés, hogy nevettetünk a komédiával, miközben lelkileg sírunk? S mikor az olvasók szemeinek patakjai apadatlanok a megírt tragédiától, a tollforgatók, olyanok, mint Én, épp szerelmeskednek? De ami valóban piedesztálra emeli a szavak kovácsát, az a következő: Eltitkoltuk az összes összetört, elmerengő darabjainkat, és le is tagadtuk őket. Csakhogy műveinkben visszatükrözzük azokat, úgy téve, a melankóliájuktól nem virrasztottunk át hajnalokat… Mi Bohém Melankolikusok! Művészek! Mi sosem virrasztottunk át értelmetlenül hajnalokat!” Az Irodalmi Rádiónál az alábbi antológiában jelent már meg írásom: Érd el a csillagokat! – Isten Orkesztrája («Rêve Musical») (vers)