Emelt fővel az ég felé

Alábbi novellám az Irodalmi Rádió alkotóközösségének a Kedvenceink és hű társaink című antológiájában megjelent írásom (A kutya, aki hazatalált) bővített változata.

 

1.

A városszéli hipermarket közelében baleset történt. Az autók csak lépésben tudtak haladni, a sofőrök és utasaik türelmetlenül várakoztak. Kamilla és Patrik is az egyik kocsiban ültek. A nő szokás szerint fecsegéssel ütötte el az időt.

– Milyen jó, hogy van légkondi az autóban! Nehezen viselném az augusztusi kánikulát enélkül – mondta Kamilla, majd folytatta: – Már harmincöt fokot mutat a hőmérő, pedig még csak kora délelőtt van.

– Igen – bólintott a férje, de nem kommentálta bővebben felesége megállapítását.

– Odanézz, Patrik! Ott, jobbra! – hívta fel párja figyelmét az útmenti cirkuszra. – Windrose Utazócirkusz! Mekkora sátor és milyen tarka! Te is látod a lakókocsikat és a másik oldalon a ketreceket meg a kifutókat? Nézd, a karámban milyen lustán heverésznek a zebrák és a tevék! Persze nekik könnyű, ők bírják a hőséget…

A férj nem osztotta neje lelkesedését, szeretett volna már normál tempóban haladni az úton és a vásárláson is mihamarabb túl akart esni.

– Istenem, de rég jártam cirkuszban! Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt lehetett, amikor a gyerekeket vittem el egy előadásra. Akkoriban hoztuk el a kutyamenhelyről Szigfridet… – szólt Kamilla, majd rövid szünet után folytatta: – Nem szeretem az állatszámokat. Ki tudja, az idomárok miként tanítják be a produkciókat!?

– Ugye nem gondolod, hogy a 21. században a mutatványosok tüzes vassal vagy hasonló durvasággal kényszerítenek élőlényeket bármire is? – kérdezte Patrik.

– Azt nem, de szerintem valahogy megtörik őket. A verbális agresszió alkalmazása is borzasztó. Sajnálok minden állatot, amit tőle idegen viselkedésre kényszerítenek. Bárcsak segíthetnék valahogy legalább az egyikükön! – válaszolt Kamilla.

– Ne ragadtasd el magad! Épp elég, amennyit a saját kutyánkkal és a macskáinkkal foglalkozol – zárta le a témát a férfi. Hirtelen megindult a forgalom. A pár előre figyelt és a cirkuszról már nem beszéltek többet.

Eközben a nagy sátor porondján a délelőttönként szokásos próbák zajlottak. A manézsban egy idomárnő gyakoroltatta az „Esztellina és kis barátai” című kutyás produkció első jelenetét. Az állatok két lábon masíroztak a zene ütemére és közben mellső mancsaikat az előttük haladó hátára helyezték. Minden jól ment, problémát csak az egyéves körüli fekete kutya okozott. Ő engedély nélkül többször is otthagyta a sort, felugrott a kutyaszólistának odakészített trónszékre, majd guggolva, feltartott mancsokkal pózolt rajta.

– Már megint Néró! – rikácsolt Esztellina.

A kutya visszakullogott a többiek közé. ’Jó volt a trónjelenet. Miért kiabál velem? Érzem, baj lesz’ – gondolta az eb.

– Elegem van! Fél éve kínlódom vele és semmi… Pisti! – üvöltött tovább az idomár. A nő szólítására a sarokban várakozó állatgondozó azonnal odarohant hozzá.

– Jelen! – kiáltotta Pisti. Végigfutott rajta a hideg, amikor észrevette a művésznő szikrázó szemeit.

– Vége a türelmemnek. Tüntesd el innen ezt a kis vakarékot! – sziszegte halk, kimért hangon a nő.

– Mit tegyek!? Kérlek, ne! – rimánkodott Pisti. – Őt ne!

– Nem érdekel, mit csinálsz vele. A délutáni próbán már nem akarom látni…, és utána sem…, sőt soha többé nem! – közölte kívánságát az idomárnő. Indulni készült, de a bejáratból még visszafordult. Szúrós tekintetével szinte felnyársalta a gondozót, majd bejelentette: – Te is repülsz vele együtt, ha nem oldod meg! Érthető!?

Pisti némán bólintott egyet. Egyáltalán nem bánta, hogy Esztellina elviharzott, de a megkönnyebbülés messze elkerülte.

– Parancs… Értettem… – dünnyögte keserűen. A közös étkező sátor felé tartott, amikor hirtelen tehetetlen dühbe gurult. Úgy érezte, szétrobban és egy jókorát rúgott az első lakókocsi kerekébe, ami mellett elhaladt. Körülnézett, észrevette-e valaki. Mindössze a kollégáit látta távolabb. Nem őt figyelték. A kutyákkal voltak elfoglalva, éppen visszakísérték őket a helyükre. Pisti már nem akart ebédelni, elment az étvágya.

Néró szomorúan vonult a többiekkel a szállására. ’Nincs vége a rossznak’ – állapította meg az eb. Beleszimatolt a levegőbe. Az emberek evő helye felől frissen sült hús illatát sodorta felé szellő. ’Pecsenye! Most nem jó. Nem kell’ – gondolta. Összegömbölyödve bekuporodott a sarokba. Nem tudott pihenni, egyre nyugtalanabbá vált. ’Hamarosan történik valami’ – tudatosult benne.

– Miért ilyen kegyetlen Esztellina? …, de mindegy is – mormogta Pisti. Leroskadt a pénztárkocsi árnyékába. Gyáva féregnek tartotta magát, mert képtelen volt megvédeni kis kedvencét. Belesajdult a lelke, amikor eszébe jutott, hogy a kutyus is őt szerette legjobban az emberek közül.

– Nem hagyom annyiban, majd én megmutatom! – jutott eszébe hirtelen. A szándékadta reménytől azonnal jobb kedvre derült. Gondolatai villámgyorsan cikáztak a fejében. – Hogyan gondoskodjak Néróról? Nem maradhat velem, pedig milyen jó lenne! Keresek egy új gazdit neki. Biztosan sokan örülnének egy ilyen okos és ügyes kutyának! De ki? Nem ismerek itt senkit… Kár, hogy kevés az idő! Két óra múlva kezdődik a délutáni előadás és ha nem leszek ott, hát jobb nem belegondolni! …megvan! Beadom a városi menhelyre. Majd az emberek megmondják, hol van… Nem, mégsem tehetem be oda! Nem járathatom le a művésznőt és a cirkuszt, mert akkor kirúgnak. Mit csináljak?! Nem tehetek mást, mint…

Pisti nem töprenghetett sokáig Néró lehetőségeiről, mert vészesen múltak a percek. Elhatározta, hogy a néhány évvel ezelőtti hasonló eset mintájára oldja meg a problémát. Némán búcsúzni kezdett az ebtől, végiggondolta a közös életüket.

– Nérót ajándékba kapta Esztellina az egyik „úgymond” rajongójától – kezdte a visszaemlékezést. – Nagyon tetszett neki a féléves ivartalanított fekete labrador keverék. Mondta, hogy a jó adottságai miatt kutyasztárt nevel belőle. Borzasztó keményen próbálta kiképezni. Szerencsére Néró okos és ügyes volt. Jól haladtak. Kár, hogy nem mindig fogadott szót a nőnek! Ilyenkor abbahagyta az unásig ismert gyakorlatokat és szórakoztatóbb elfoglaltságot keresett magának. Még az sem érdekelte, hogy jutalomfalat helyett szidást kap! De Esztellina kizárólag az engedelmes kutyákat szereti. A sokadik parancsmegtagadás után Néró sorsa is eldőlt.

Pisti az emlékezéstől még inkább elszomorodott. Nem akart Néróhoz hasonlóan járni, ezért elment a kutyáért és kivezette a cirkusz területéről. ’Mi történik? Hová megyünk? Milyen furcsa Pisti! Reggel óta érzem a bajt’ – gondolta a kutya és fülét-farkát lógatva vonult gondozójával az ismeretlenbe.

– Nagyon sajnálom, Néró – mondta Pisti útközben. – Szeretlek, de nem tehetek mást… Én csak parancsot teljesítek… Valamiből élnem kell… Te értelmes, talpraesett kutya vagy, biztosan találsz magadnak egy király helyet! Meglátod, minden jóra fordul! Nekem bezzeg nincs más választásom…, mehetek vissza a művésznőhöz.

Az eb nem értette az emberi szavakat, de pontosan tudta, valaminek vége szakadt. ’Mi lesz most? Lesz-e valami egyáltalán?’ – törte a buksiját Néró.

– Hát… itt vagyunk. Gyorsan búcsúzunk, hogy ne fájjon annyira – szólalt meg Pisti, amikor a város túlsó végén lévő erdő széléhez értek. Az egyik fa tövéhez ültette az ebet. Levette róla a pórázt és rövid gondolkodás után a nyakörvet is. Megsimogatta a fejét, majd kiadta az utolsó parancsokat és elköszönt tőle: – Ül! Marad! Szabad vagy, Néró! Ég veled!

Pisti görnyedten távolodott a helytől, hátra sem fordult. A kutya fegyelmezetten ült a fa alatt és bánatosan nézett gondozója után. ’Ne hagyj itt! Én is megyek’ – kiáltotta magában. Felállt és tett egy bizonytalan lépést előre. ’A parancs az parancs. Marad!’ – szólalt meg egy hang legbelül. ’Nem mehetek’ – állapította meg lemondóan. Leült, halkan nyüszögött és szomorúan nézte, amint Pisti alakja eltűnik a kanyarban. ’Talán visszafordul!’ – reménykedett, de hamarosan szembesült a kiábrándító valósággal. ’Nem látom többé’ – gondolta. ’Ég veled!’ – ismételte bánatosan gondozója elköszönését.

’Szabad’ – jutott eszébe a szó, amit nemrég hallott Pistitől. ’Mi az? Szerintem jó. De most egyedül vagyok. Ez rossz’ – állapította meg. Órákon át mozdulatlanul gunnyasztott a számára kijelölt helyen. Egy idő után figyelni kezdte az erdőből áradó ismeretlen szagokat és hangokat. Nézte a magasban repülő madarakat. Az új benyomások izgatottá és kíváncsivá tették. ’Melegem van. Nagyon szomjas vagyok, meg éhes – gondolta, majd lelkes szimatolásba fogott. ’Érzem, van erre víz, étel és jó emberek. De nem mehetek oda. Parancs volt. Maradnom kell – hallgatott a megérzésére. ’Hamarosan valami jó történik itt’. Várj!’ – súgták az ösztönei. Lehasalt a földre és minden érzékszervével az útra összpontosított.

2.

Késő délután egy torzonborz férfi jelent meg a környéken és lassan közeledett az eb felé. Az ember szaga nem tűnt fenyegetőnek, de Néró mégis feszült volt. ’Ki ez? Miért jön ide? Mit akar tőlem?’ – találgatta a kutya és bizalmatlanul figyelte az ismeretlen minden mozdulatát. ’Állj!’ – morrant fel, amikor az illető elérte a személyes határát. Az ember megértette a jelzést és azonnal leült.

– Szia, Pajti! Mi járatban? – kezdett barátkozni, majd folytatta: – Engem Józsinak hívnak, téged Pajtinak foglak szólítani. Látom, neked sincs otthonod. Kérsz egy kis kaját?

A rossz külsejű fickó előkapott a zsebéből egy kikukázott majdnem egész szendvicset. Elfelezte, majd az egyik darabot a kutya felé nyújtotta. ’Jó illata van! Elfogadhatom?’ – tépelődött a kutya. Józsi azonnal felfogta, mi a probléma és letette a finomságot maga mellé a földre.

– Tied! – szólt. Pajtinak ismerős volt a szó és óvatosan elindult az étel felé. Amikor odaért, nem várt további biztatásra, hanem jóízűen befalta a szalámis kenyeret.

– Szomjas vagy, mi? Gyere a patakhoz, ott kedvedre ihatsz! – hívta Józsi, majd felállt és elindult. Pajti követte. Útközben a férfi tovább beszélt: – A táborba megyünk. Ne izgulj! Haverok laknak a kecókban. Nem keresik őket a zsernyákok. De engem se kapnak ám el, ha te segítesz! Jól elleszünk, meglátod!

Pajti figyelmesen hallgatta új gazdáját. ’Rendes ember. Szeretem.’ – gondolta. Megérkeztek az illegális telepre. ’Itt a víz!’ – szagolta ki a kutya. Bármiféle parancs nélkül azonnal a kis patakhoz szaladt és mohó lefetyeléssel oltotta a szomját. Ezután Józsi körbevezette a lepusztult telepen és bemutatta az ott lakóknak. Pajti mindenkivel pacsizott. ’Jó hely, jó emberek’ – állapította meg, majd körülnézett. ’Ott a trónszék’ – azonosította az egyik fatuskót. Önfeledten odarohant és felugrott rá. Guggolva, feltartott mancsokkal pózolt rajta, majd két lábon állva forgott, végül leült. Mindenkinek tetszett a produkció, megtapsolták. ’Ügyes voltam’ – nyugtázta az elismerést. ’Józsi elégedett. Büszkén néz rám’ – érzékelte. Ezután a férfi lécekből és faágakból összeeszkábált bódéjába mentek. Lepihentek. ’A cirkuszban más helyem volt. Ez sokkal jobb!’ – gondolta Pajti. Alaposan körbeszimatolt új otthonában és lefeküdt az ágynak használt ócska paplan mellé a földre. Hamarosan elaludt.

– Lássuk, miből élünk! – szólt másnap reggel Józsi. Pajti kissé oldalra billentett fejjel figyelmesen hallgatta mesterét. – Kiokosítalak túlélésre és újításra. Kezdjük a sulit!

Az ember először a kutya tudásszintjét mérte fel. Különféle parancsokat adott neki. Mindig megdicsérte, amikor jól oldotta meg a feladatot. A kutya hálás farokcsóválással vette tudomásul a szóbeli jutalmazást. Amikor az eb nem értette az utasítást, félrehajtott buksijából kérdőn tekintett gazdájára. ’Mi ez? Még nem hallottam.’ – gondolta ilyenkor. Józsi nem szidta meg a tudatlanságáért, ehelyett azonnal kimondta a következő parancsszót.

– Melós napok jönnek. Betanulod a fő parancsokat a jelekkel együtt – jelentette ki Józsi az első foglalkozás végén.

Ettől fogva naponta tréningeztek. Nagyon jó hangulatban zajlottak ezek az alkalmak. Pajti könnyen tanuló, jó diáknak bizonyult. Inkább szórakozásnak, mint kötelességnek tartotta a sok gyakorlást. Mindig a legjobb tudása szerint igyekezett végrehajtani gazdája utasításait. A feladatokat időnként rosszul végezte el, de rendszeres ismétléssel sikerült kijavítani a hibákat.

– ’Küzdj!’ – utasította egyszer Józsi az ebet, miközben bal tenyerét az arcához emelte. ’Űzd!’ – értelmezte Pajti. Az oktatást segítő ember, Fecó háta mögé került és orrával folyamatosan lökdöste a férfi lábát. ’Fuss! Csak állsz, én meg nem tudlak űzni. Fuss már!’ – gondolta.

– Nem! Hagyd! – szólt rá Józsi. Ezután odament Fecóhoz, többször megmozgatta annak rongyokkal bebugyolált karjait, majd birkózni kezdtek. Közben végig azt hajtogatta: – Küzdj!

A bemutató során Pajti megértette, mit kell tennie. ’Küzdj!’ – hallotta újból a parancsot és látta, amint gazdája bal tenyerét az arcához emeli. Morogva megközelítette a segítőt, majd megpróbálta elkapni a karját. Elestek és rövid ideig tusakodtak. Végül Fecó megadta magát. Hanyatt feküdt a fűben, Pajti pedig elülső lábaival rátámaszkodott az ember mellkasára és fejét emelkedetten az ég felé tartotta. Boldog farokcsóválással fogadta Józsi elismerő szavait.

Egy másik alkalommal az oktatósegéd és még két társa a telep padján ültek. Fecó bambán nézett az asztalon álló sörösüvegre, a többiek pedig akadozó hangon beszélgettek. Józsi nem szólt egy szót sem, csak mutatta egymás után a parancsokat. Pajti egy kivételével végrehajtotta valamennyit. Odament a társasághoz, gazdája jelzései alapján kiválasztotta Fecót, leült mögé, orrát odadugta a segítő nadrágjának zsebéhez és kiszimatolta a pénzt. ’Vedd ki!’ – fogta Józsi üzenetét az eb. ’Mit tegyek?! Nem szabad! Embertől nem vehetek el semmit’ – tanakodott magában a kutya és félrehajtott fejjel kérdőn nézett Józsira.

– Nem érted? Dehogynem! Tudom, hogy tudod! Vedd ki! – utasította a férfi most már szavakkal. A kutya továbbra sem engedelmeskedett. Néhány másodpercig mereven nézték egymást. Józsi, miután felismerte a helyzetet, tovább beszélt: – Nem akarod kivenni a pénzt… Igaz? Pedig nekünk jobban kell, mint neki. Szabad elcsórni. Jó lesz. Ügyes vagy. Meg tudod tenni. Vedd ki! Hozd ide!

Pajti továbbra is ült a helyén. ’Pénz, kell, szabad, jó, ügyes, tudod, vedd ki, hozd’ – ismételte magában a jól ismert szavakat. ’A kedvemért…’ – hallotta végül gazdája kérését. ’Megcsinálom’ – döntötte el hirtelen. Észrevétlenül kiemelt egy ötszázast Fecó zsebéből és óvatosan odavitte a férfihoz. Józsi megdicsérte a kutyát és egy nagy darab száraz kenyérrel jutalmazta meg.

Pajti a sok edzés során elsajátította a legfontosabb vezényszavakat, mimikai jeleket és azokat az egyéb mozdulatokat, melyek egy-egy szóbeli utasítást helyettesítettek. Mindössze két hét alatt bevethető állapotba került.

– Most vizsgázol, aztán bemegyünk a városba. A piacra, meg a kocsmába – jelentette be egyik reggel Józsi.

Pajti izgatottan, mégis fegyelmezetten ülve várta az első feladatot. A férfi jobb kezével végigsimított az orrán. ’Veszély’ – értette meg a kutya és azonnal a legközelebbi bokorhoz kúszott, aminek tövében elbújt. A következő utasításra visszaszaladt az emberhez. Józsi rengeteg jelet mutatott vagy mondott, némelyiket többször megismételte. ’Állj, ülj, feküdj, gyere, el, fuss, kússz, hagyd, vigyázz, zsernyák, részeg, zseb, vedd ki, hozd, őt, másikat, kövesd, zseb, táska, erszény, pénz, küzdj, hozzám!’ – ismerte fel sorban a mozdulatokat vagy a szavakat az eb. A legtöbb esetben pontosan elvégezte a hozzájuk tartozó feladatokat is. Nagyon jó eredménnyel zárta a tesztet. A férfi megdicsérte és elismerése jeleként száraz kenyérvéget adott neki. A kutya elégedetten rágcsálta el a finom falatokat.

A városi kirándulás sikeresen zárult. Pajti és Józsi végig szemkontaktusban maradtak, remekül tudtak összedolgozni. Megkönnyítette a dolgukat, hogy az eb rizikós munka helyett vidám játékként kezelte a szituációkat. A piacon a kutya a legnagyobb természetességgel elvegyült az emberek között. Egy asszony mellett megállt. ’Nőtől szabad elvennem?’ – bizonytalankodott, majd kérdőn a gazdájára nézett. Józsi azonnal mutatta a választ: ’Vedd ki!’ Ettől megnyugodott az eb és ügyesen elemelte a vaskos erszényt a nő kosarából. Minden feltűnés nélkül visszament a gazdájához és észrevétlenül átadta neki a pénztárcát. Amikor Józsi rendőrt jelzett, a kutyus azonnal lefeküdt a legközelebbi pult mellé. Úgy látszott, ő is az árushoz tartozik. A standnál nyugodtan kivárta a veszély elmúltát, azután odébbállt. ’Ez izgalmas volt’ – állapította meg Pajti. A piaci nyüzsgésben megkereste a gazdáját, majd együtt indultak a kocsmába. Itt is jól ment minden. Az eb egy részeg ember zsebéből különösebb gond nélkül kihúzott egy ötezer forintos bankjegyet, majd gyorsan átpasszolta a közeli asztalnál iszogató barátjának.

– Jó kutya!  – szólt halkan Józsi. Fenékig ürítette a poharát. Induláshoz kászálódott és odaszólt Pajtinak: – Megyünk haza. Gyere!

Józsi roppant elégedett volt a napi bevétellel és elhatározta, hogy a telepiekkel megünneplik az első sikeres akciót. A mulatsághoz vásárolt némi élelmet, pár doboz sört, egy-egy üveg bort és pálinkát. Kedvencéről sem feledkezett meg, neki a legfinomabb jutalomfalatokat szerezte be.

Másnap a városszéli élelmiszerüzlethez mentek. Józsi letelepedett a fal tövébe, a lába elé tett egy rossz kalapot, Pajtit pedig maga mellé ültette. Az eb olyan szomorúan gubbasztott a helyén, hogy hitelesen sikerült bánatos kutya benyomását keltenie az őt szemlélőkben. ’Jó kedvem van, de szomorúnak látszom. Sokat gyakoroltuk’ – emlékezett. ’Jó lenne szaladni! Most nem lehet’ – gondolta és továbbra is fegyelmezetten, szívszorítóan nyomorultnak tűnve üldögélt gazdája mellett. Az arra járók többsége pénzérmét dobott a kalapba. Amikor sok ember volt a közelben, Józsi jelzésére Pajti hirtelen átváltozott vidám kutyává. Egy rögtönzött előadás keretében pitizett, két lábon forgott és időnként pacsira nyújtotta a mancsát valamelyik érdeklődő felé. Produkcióját nagy tapssal és pénzzel is honorálták. ’Jól érzem magam. Szeretek Józsival lenni’ – gondolta a kutya.

A következő hetek problémamentesen teltek. Pajti és a gazdája elválaszthatatlanok voltak. Rengeteg időt töltöttek együtt munkával, gyakorlással, játékkal és pihenéssel. Gyorsan elérkezett az október. A telepiek murival kezdték a hónapot. Szokás szerint Józsi volt a vendéglátó, a mulatság pedig hajnalig tartott. Reggel szirénázás hallatszott a város felől. A hang egyre erősödött. ’Jönnek a zsaruk!’ – hallotta Pajti a táborlakók ijedt kiabálását. Látta, amint Fecóval együtt néhányan beszaladtak az erdőbe. ’Zsernyák!’ – dobogott egyre hevesebben a kutya szíve. Azonnal berohant a kalibába és elkezdte ébresztgetni a mélyen alvó gazdáját. ’Veszély!’ – gondolta, miközben vadul böködte orrával a férfi arcát. ’Kelj fel! Hallod!? Veszély’ – próbálta felrázni az embert.

– Hagyjál! – szólt akadozva Józsi, mire a kutya elkezdte rángatni a ruháját. – Mi van már?!

Az eb folytatta a ráncigálást. ’Fuss!’ – hangzott fejében a parancs, de nem hagyta ott a barátját. A hekusok autója megérkezett a telepre és beállt a bódékkal körülvett kis tisztás közepére. Hangosbemondóval tájékoztatták az embereket, hogy rendőri intézkedés zajlik. ’Mi ez a hang?! Borzasztó. De én nem félek. Érzem, a gazdiért jöttek. Nem engedem elvinni. Megvédem’ – határozta el a kutya és tovább cibálta a férfi ingét.

– Hogy az a…! – káromkodott Józsi és támolyogva felállt. Végre felfogta, mi történik. Rájött arra is, hogy képtelen elszaladni. – Elkéstem. Azt a…! Pajti, te még elszökhetsz. Fuss!

A kutya nem tágított a gazdája mellől. A rendőrök felszólították Józsit, jöjjön ki a kunyhójából. Pajti morogva vonult a férfival a bódé elé. Megálltak. Az egyik rendőr elindult feléjük. Józsi pillantást váltott kutyájával, miközben jobb kezével végigsimított az orrán. ’Veszély’ – ismerte fel a jelet a kutya. Azonnal el kellett volna tűnnie a legközelebbi bokornál, de ő ehelyett támadó pozíciót vett fel. ’Küzdj!’ – szólalt meg benne egy hang. Már majdnem ráugrott a közelítő hatósági személyre, amikor meghallotta a gazdija erőteljes hangját.

– Nem – mondta határozottan a férfi az ebnek, majd a ’fuss’ jelet mutatta. A biztonság kedvéért szigorúan, jó hangosan ráparancsolt: – Fuss!

Pajti néhány másodpercen át remegve állt, alig tudta kordában tartani a dühét. ’Nem… De! A parancs az parancs. Futás!’ – villant át a kutya agyán. Tüstént megfordult, majd a bozótosba rohant. Elbújt és onnan leste, amint a gazdáját megbilincselik. A gondolat síkján küldött felé egy néma üzenetet: ’Küzdj, Józsi! Küzdj!’ Feleslegesnek bizonyult a bíztatása, nem történt semmi. Józsi elköszönt hűséges társától, miközben beszállt a rendőrautóba.

– Viszlát, Pajti! Vigyázz magadra! – kiáltotta a bozótos felé. Mondott volna mást is, de elszáguldott vele a jármű.

A kutyát ismerős érzés kerítette hatalmába. ’Jó lenne, ha visszajönne! – remélte, de pontosan tudta, nem találkozik többé a szeretett emberrel. ’Ég veled!’ – jutott eszébe a köszönés, amit még a cirkuszi gondozójától tanult.

Másnap felszámolták a telepet. A lakókat egy busz a hajléktalan szállóra vitte, a bódékat pedig hatalmas gépekkel földig rombolták. Szerencsére a kutyus időben megérezte a veszélyt és elbújt a közelben. Onnan figyelte döbbenten, mi történik otthonával. ’Ismét egyedül vagyok’ – állapította meg Pajti.

3.

A magányos eb nem mert Józsi nélkül a városba menni, ezért bevette magát az erdőbe. ’Éhes vagyok’ – állapította meg másnap. Körbeszimatolt, kíváncsi volt, van-e a közelben ennivaló. ’Érzem az ételt. Megtalálom’ – határozta el és elindult finom illat után. A városszéli hulladéktelepre vezetett az útja. Bebújt a drótkerítés alján talált lyukon és óvatosan odakúszott a legszélső szemétkupachoz. ’Kenyér, kifli, zsemle. Keresd!’ – gondolta és elkezdte túrni a bucka szélét. Mindegyiket megtalálta, sőt még többet is. Jóllakásig habzsolta a finom falatokat. ’Veszély!’ – kiáltotta legbelül a hang. Körülnézett, hegyezte a fülét és idegenek közeledését érzékelte. Óvatosan visszakúszott a lyukhoz, melyen át érkezett, majd gyorsan befutott az erdőbe.

A fák között, Józsi lerombolt bódéjánál üldögélt. Beleszimatolt a levegőbe. Felismerte az erdei kutyák szagát. ’Itt laknak a fák között. Megkeresem őket’ – döntötte el és tempósan futott, amerre az orra vitte. Egyszer csak meglátta a tisztáson a négy ebet. Éppen egy őzet üldöztek. Pajti szeretett volna odamenni hozzájuk, de ismét hallotta valahonnan fejében a parancsot: ’Maradj!’ Figyelő állásba helyezkedve nézte tovább, mit csinálnak a kutyák.

’Veszély!’ – jelezték hirtelen az ösztönei. Azonnal beugrott a legközelebbi bokor alá. ’Ez a szag… Vadászok! Józsi is figyelmeztetett.’ – jutott eszébe. ’Maradj! Ne mozdulj!’ – gondolt a gazdájától tanult parancsszavakra. Jó lett volna elszaladni, láthatatlanná válni vagy a föld alá bújni, de csak lelapulni lehetett. Dermedten várta, mi történik. Nemcsak egyre erősödő szagokat sodort felé a szél, hanem különböző neszeket is. Először a nehéz léptek nyomán megzörrenő avar hangja érkezett hozzá, hamarosan pedig emberi suttogást is hallott. Hátracsapta a fülét. ’Baj közeleg’ – érezte. Három vadász haladt el mellette. Továbbmentek a tisztás széléhez, ahol megálltak. Pajti továbbra is mozdulatlanul feküdt a bokor rejtekében. Fémes kattanások zaját érzékelte. Feszülten nézett előre. A négy kutya még mindig az őzet üldözte. Hirtelen megmerevedtek. Egy pillanatra elnémult minden…, majd eldördültek a lövések. Ismét mély csend lepte el a vidéket. Az eb ezután is a fedezékében rejtőzött. A korábban szimatolt félelmetes szag elviselhetetlen füstté változott. Pajti tudta, hogy a négy kutyus örökre eltávozott. ’Itt járt a halál’ – azonosította a cirkuszból már ismert jelenséget. Örökre az emlékezetébe vésődött, hogy az imént érzett penetráns bűz is az elmúlást jelenti.

Az eb dermedten figyelte, ahogy az emberek összeszedelődzködtek és elvonultak. ’Várj!’ – súgta neki a belső hang és ő így is tett. Amikor elérkezett az idő, ismét hallotta a hangot, de most azt mondta: ’Fuss!’ Pajti hanyatt-homlok elrohant a helyszínről és csak az erdő túlsó végén állt meg.

Egy bokor fedezékéből kémlelte a környéket. Tavat látott. Emberek ültek a partján néhány méterre egymástól. Mindegyikük botot tartott a kezében, amiről madzag lógott a vízbe. Nem fújt a szél felőlük veszélyt. ’Mi ez?’ – kérdezte, amikor megérezte a vödörből áradó szagot. ’Hal’ – emlékezett vissza a cirkuszban hallott megnevezésre. ’Éhes vagyok és szomjas.’ – állapította meg, majd elindult a horgászok felé. Kiszúrta a legjóságosabbnak tűnő férfit. Odament a közelébe és nagyot lefetyelt a tó vízéből. Ezután leült a fűre az ember mellé, mintha csak hozzá tartozott volna.

– Szia, kutyus! – köszöntötte az ember, mire Pajti pitizni kezdett. – De ügyes vagy! Mit szeretnél? Hát persze, hogy enni…

A pecás elővett a tarisznyájából egy szendvicset és Pajti elé vetette. Az eb jóízűen elfogyasztotta. Újból pitizett, majd két lábon körbe-körbe forgott, miközben vágyakozó tekintetével újabb falatokat kunyerált.

– Sajnos nincs több – mondta a férfi. Erre a kutya lehasalt mellé a fűbe. ’Ő lesz az új gazdám’ – döntötte el Pajti.

– Hé, te Kálmán! Vigyázz azzal a döggel! Láttam, hogy az erdőből jött ki. Az is lehet, hogy veszett – figyelmeztette a jószívű horgászt a tőle jobbra ülő társa.

– Nincs ennek semmi baja, csak éhes és gazdátlan – hangzott a válasz. – Úgy döntöttem, hazaviszem szegényt.

– Nem vagy normális! Szívesen megnézném, mit szól az asszony, amikor meglátja ezt a fenevadat! – próbált humorizálni a balra ücsörgő pecás.

– Vagy inkább mit tesz Kálmánnal! Lehet, hogy a sodrófa is előkerül… Hahaha! – nevetett valaki és még néhányan csatlakoztak a kacajához.

– Ti csak ne aggódjatok! Az én dolgom – szólt vissza Kálmán. Ezután összepakolta a horgászfelszerelését és elindult haza a közeli faluba. Pajti úgy követte, mintha összetartoztak volna. Bízott benne, ez a rendes ember egy jó helyre vezeti.

Amikor megérkeztek, a férfi nagy büszkén bemutatta feleségének a jövevényt.

– Minek hoztad ide!? – kiáltott rá az asszony – Már így is van két kutyánk!

– De hát olyan szerencsétlen, nézd meg! – próbálta meggyőzni Kálmán. Pajti fülét-farkát behúzva, megszeppenten állt a férfi mellett.

– Egy fekete kutya?! Rossz előjel. Ki tudja, milyen betegséget hordoz… – rázta a fejét a feleség.

– Borcsa, ne beszélj már hülyeségeket! Miért lenne rossz vagy beteg? Nézz rá, milyen szelíd és barátságos! – háborodott fel az ember és még egyszer megkísérelte elfogadtatni az ebet: – Gyere, kutya! Mutasd meg, mit tudsz! Pitizz szépen!

Pajti lelkesen teljesítette a parancsot. Feleslegesen tette, mert a nő továbbra is hajthatatlan maradt.

– Nem érdekel. Vidd vissza oda, ahol találtad vagy telefonálj a sintérnek – adta ki a parancsot Borcsa.

– Azt már nem! – feleselt Kálmán, de amint kimondta a szavakat, rögtön elbizonytalanodott. Ekkora ellenállás láttán mégsem akarta megtartani a kutyust. A horgásztóhoz sem volt kedve elmenni, mert nem szívesen vált volna a pecások körében nevetség tárgyává. Megtört hangon folytatta: – Rendben… de te hívd fel!

A nő előkapta a mobilját és telefonált az utcájuk végén lakó gyepmesternek. ’Vége. El kell mennem innen’ – döbbent rá Pajti.

– Mindjárt itt lesz, aki gondoskodik rólad – szólt a kutyához Borcsa, majd a férjére tekintve hozzátette: – Persze ezt is nekem kellett elrendezni… Visszamegyek a konyhába, ti meg itt várjátok be a kutyafogót!

Az eb bánatosan ült a bejárat közelében. ’Érzem, baj közelít’ – gondolta. Kálmán mellette állt és gyakran nézett a karórájára. Szeretett volna minél gyorsabban túlesni a dolgon.

Megérkezett a sintér, a ház előtt leparkolt az utánfutóval felszerelt terepjárójával. Belépett a kapun. Kálmánnal köszöntötték egymást, majd néhány szót váltottak. ’Ki lehet ez? Mi az ott a kezében!?’ – érdeklődött Pajti. Nem maradt ideje a válaszra, mert abban a pillanatban valamit érzett a nyakán és ez a valami húzta ki az utcára. ’Nem akarom! Hagyj!’ – tiltakozott morogva. Még a négy lábát is megfeszítette, de hiába. Az ismeretlen ember erősebb volt nála. A kutyus egykettőre az utánfutóra épített fémdoboz egyik ketrecében találta magát.

– Jó kutya! Okos kutya! Szép kutya! – nyugtatta a gyepmester. – Most elviszlek a telepre. Fogalmad sincs, mekkora szerencséd van! Örülhetsz, hogy hozzánk kerülsz! Nálunk minden a kóbor állat rendelet szerint történik. Talán eljön érted a tulajdonosod vagy ha nem, akkor… Valószínűleg átkerülsz a menhelyre.

Elindult az autó. Útközben Pajti nem tudott teljesen lehiggadni, de már elmúlt a sokk. Feszültséget érzett. ’Mi történt? Hová visznek?! Mi lesz velem? Nem maradok itt. Leugrok és elfutok. De nem tudok! Nem enged a rács!’ – cikáztak fejében a gondolatok. ’Ez az ember nem rossz. Szót fogadok neki, akkor nem teszi a nyakamra a szörnyűséget.’ – remélte.

Hamarosan megérkeztek a gyepmesteri telepre. A befogó ránézett az ebre és azonnal tudta, nem lesz gond vele. Pórázt adott rá, majd a többi, itt lakó kutya ugatásának zajában a kennelsor egyik tágas cellájába vezette. Néhány hétig itt kellett maradnia. Lassan múlt az idő. Az eb napjai kilátástalanul teltek. Egyre gyengébbnek érezte magát. ’Ennyi volt? Nincs tovább?’ – találgatta leverten egyik délelőtt. Ekkor jött az állatgondozó és kinyitotta a ketrecet.

– Gyere kutyus, járjunk egyet! – hívta az ember. Pórázon kivezette Pajtit az udvarra, ahol körbe-körbe sétáltak. Az eb unottan mendegélt, mint akinek minden mindegy. Egyszer csak megállt, felemelte a fejét és hunyorogva az ég felé tekintett. Hagyta, hogy elvakítsa a bágyadt őszi napfény. Tudta, valahol messze fent vándormadarak repülnek. Nem látta őket, de hallotta az egyre halkuló hangjukat. ’Távolodnak. Ők elmehetnek innen…’ – gondolta és vágyakozva tekintett a láthatatlan madárraj után. Beleszimatolt a levegőbe. Ismerős illat csapta meg az orrát. ’Pecsenye’ – érzékelte a házak felől érkező frissen sült hús aromáját. Felélénkült az ingertől.

– Vége – jelezte a séta befejezését a gondozó és visszavitte az ebet a kennelbe.

Pajti szomorúan foglalta el a szállását. ’Nem maradok. Kijutok innen’ – éledt fel benne egy halvány kis reménysugár.

4.

A huszonötödik napon Pajti különös izgalmat érzett, de egykedvűen feküdt a helyén. ’Valami történni fog’ – gondolta. Hamarosan a sintér kíséretében megérkezett Klára, a közeli kutyamenhely vezetője. Pajti ketrecénél megálltak. ’Ki ez és mit akar? – kérdezte az eb. Felült. ’Jót érzek vagy mégsem?’ – tépelődött. A nő felé szimatolt. ’Most rólam gondolkodik. Nyugodtnak kell maradnom’ – vélte. Fegyelmezetten várta, mit hoznak a következő percek. Klára sajnálkozva figyelte a méltósággal üldögélő, szomorú tekintetű kutyát. Nagyon jól tudta, nem mindegyik hozzá hasonló ebnek jár esély… Újból Pajtira pillantott és meghozta döntését. ’Ez a nő jó. Ő elvisz engem. Végre szabad leszek!’ –  eszmélt rá a kutya. Felállt, farkcsóválva a rácshoz lépkedett és fülét hegyezve figyelte a két embert.

– Átvitetem hozzánk – közölte a hölgy a gyepmesterrel.

– Rendben – hangzott a válasz.

– Te már hozzánk tartozol – szólt az ebhez Klára. Pajti hálásan nézett megmentőjére és türelmetlenül várta az indulás pillanatát.

  A menhelyi dolgozók és önkéntesek kedvesen fogadták a jövevényt. Pajti is elégedett volt az új helyével.

– Előkelő tartása és elegáns járása van – jegyezte meg az egyik gondozó.

– Olyan, mint egy királyfi – mondta a másik. – Nevezzük el Királyfinak!

– Nem. Szerintem a Herceg sokkal szebb és jobban is illik hozzá – javasolta az előző. – Klára, te mit gondolsz?

– Mostantól Hercegnek hívunk – szólt a menhely vezetője a kutyához.

Pajti rajongva nézett Klárára. ’Herceg… – ízlelgette az eb az új nevét. ’Nagyon tetszik. Ez a hely jobb, mint az előző. A kutyák is vidámabbak’ – csodálkozott Herceg. ’Jó lenne egyedül futni a tisztáson!’ – vágyakozott, amikor bekísérték a kennelbe. Tudta, ez a kívánsága nem teljesülhet. ’Örülök, hogy itt lehetek’ – gondolta mégis elégedetten. ’Érzem, szaladhatok még eleget’ – bízott a jövőben.

Herceg gyorsan hozzászokott a menhelyi élethez. A legnagyobb természetességgel tett eleget gondozói kívánságainak. Intelligens és barátságos viselkedésével bizonyította, hogy méltó a nevéhez. Az állatotthon munkatársai kedvelték és szívesen foglalkoztak vele. Az ügyeletesek rendszerint versengtek a sétáltatásáért.

Advent kezdetén nyílt napot tartottak a telepen. Az örökbe fogadni szándékozóknak önkéntesek mutatták be a kutyusokat. Herceget kiszemelte az egyik család. Elvihették megjáratni. A szülők és a nyolcéves forma fiú felváltva vezették pórázon. ’Rendes emberek’ – gondolta az eb. ’Az a legjobb, amikor a jókedvű gyerek sétáltat. Bárcsak játszhatnánk is!’ – sóvárgott. ’Kár, hogy már elmennek!’ – sajnálkozott, miközben visszakísérték a kennelébe. Napokon át ezek az emberek jártak az eszében. ’Az ígérték, visszajönnek értem és elvisznek magukhoz. De jó is lenne!’ – ábrándozott.

Herceg álma hamarosan valóra vált. Néhány rövid találkozás után a család tíznapos próbaidőre kikérte az ebet. Egy szépen berendezett kertes házba került. ’Szomjas vagyok’ – gondolta, miután bevitték az épületbe. Elindult vizet keresni, de nem talált sehol. Amikor a tágas helyiségbe belépett, valami hihetetlenül kellemes meleget és puhát érzett a talpai alatt. Hirtelen ellenállhatatlan inger tört rá és azonnal megjelölte a nappali szőnyegét.

– Jézusom! Mit csináltál?!  – ripakodott rá az eddig barátságos anyuka. – Pisiszagú lesz itt minden…

– Ne kiabálj! Pucold ki és kész! – szólt rá az apuka.

– Ne parancsolgass! Inkább segíts! – vágott vissza a feleség. A férj dohogva asszisztált a takarításhoz.

Herceg nem értette, mi a probléma. ’Most mit tettem? Miattam veszekednek? És a gyerek hol van? Miért nem nevet?’ – kérdezte az eb. ’Nem kellek én ide’ – gondolta ezután. Bánatosan kivonult az előszobába és lefeküdt az ajtó elé. ’Itt sem jó’ – állapította meg, amikor az anya rosszalló pillantását megérezte.

– Fiam, vidd ki a kertbe a kutyádat! Játsszatok egy kicsit! – szólt az apuka.

– Nem érek rá! – hangzott a válasz.

– Miért? Mit csinálsz? – érdeklődött tovább az ember.

– Telózom… Majd utána kimegyünk – ígérte a gyerek.

A férfi káromkodott magában és pórázon kivezette az ebet az udvarra.

– Jó napot! – köszönt át a szomszéd. – Ez az a kutya? Kár, hogy fekete…

– Szia! Ő az. Alig hoztuk ide, máris vége a nyugalomnak…

A férfiak jó pár percen át beszélgettek a helyzetről. ’Rólam van szó. Nem félek tőlük, de olyan furcsák’ – gondolta az eb. ’Miért mondják, hogy nem érdekli és gond van vele?’ – nyugtalankodott. Határozottan érezte: ’Nemsokára történik valami.’

A házban újból a bejárati ajtó előtt feküdt. Nem volt kedve semmihez. A fiú továbbra sem foglalkozott vele és a feleség is csúnyán nézett rá. Egyszer csak hallotta, hogy a férfi telefonál.

– Visszavinnénk… Tévedés volt… Nem is szobatiszta, pedig azt ígérték… Igen… Rögtön indulunk – hallotta Herceg a családfő hangját.

A férj és a gyerek azonnal beültették a kutyát az autóba és elindultak az állatotthon felé. ’Hova megyünk? A sintértelepre?!’ – idegeskedett az eb. Kiszimatolt a résnyire nyitott ablakon. Fellélegzett. ’Ez a menhely!’ – azonosította az ismerős szagokat. ’Nem leszek egyedül! – jutott eszébe.

A bejáratnál ketten várták Herceget. ’Klára és az önkénteslány!’ – ismerte fel oltalmazóját és gondozóját a kutya. ’Örülnek nekem’ – érezte. Farkát csóválva köszöntötte őket, majd hirtelen leült. ’Nem maradhattam’ – üzente bánatos tekintetével a nőknek. ’Fáradt vagyok és szomorú’ – gondolta leverten.

A gyerek mereven bámult maga elé és a férfi is zavarban volt, amikor átadták a kutyát. A menhely vezetője megköszönte, hogy épségben visszahozták Herceget. Rövid csend következett. Klára megtartotta magának az esettel kapcsolatos markáns véleményét. Gyorsan elintézték a papírmunkát.

– Sajnálom, hogy így alakult és elnézést kérek… Viszontlátásra! – búcsúzott megkönnyebbülten az ember. Sarkon fordult, fiával az autóhoz sietett, majd elszáguldott a telepről. Egyikük sem pillantott vissza…

– De jó, hogy újból itt vagy! – köszöntötte szeretettel a menhely vezetője a kutyust. – Gyere ide! Hadd nézzelek!

Herceg odabotorkált a nőhöz és keserűen ránézett. Klára szeme könnybe lábadt a tekintetétől.

– Most visszamehetsz a régi helyedre és kipihenheted magad – közölte barátságosan a nő. – Az ügyeletes délután elvisz sétálni. Meglátod, megint jó lesz itt neked! Hamarosan megérkezik a karácsony. Remélem, vidáman ünnepelsz majd velünk!

Herceg napokig kedveszegett volt. Lassan változott vissza olyanná, mint amilyennek az alkalmazottak megismerték. A karácsonyt valóban jó hangulatban töltötte. Örömmel habzsolta az ünnepi vacsorára kapott virslit.

A kutya hiába rendelkezett sok jó tulajdonsággal, hónapokon át nem érdeklődtek iránta. Senki sem akarta örökbe fogadni. A menhelyen dolgozók már azt hitték, Herceg végleg az övék marad. ’Jó ez a hely. De lesz ennél még jobb otthonom is’ – érezte az eb. Igyekezett problémamentesen és a lehetőségekhez képest kellemesen eltölteni az időt.

Valamikor áprilisban az irodában megcsörrent a telefon.

– Jó napot kívánok! Nagy Patrik vagyok. Szeretnék egy időpontot kérni, amikor a feleségemmel együtt megnézhetnénk Herceget – szólt a hang a készülékből.

– Üdvözlöm. Kovács Klára vagyok – mutatkozott be a menhely vezetője és megkérdezte: A szombat délelőtt megfelel?

– Igen, az jó lesz – válaszolt Patrik.

– Megkérdezhetem, miért érdekli önöket ez az eb? – tudakolta Klára.

– Természetesen – reagált Nagy úr. – A honlapjukról választottuk ki, mert hasonlít a mi kutyusunkra, Szigfridre, aki szintén egy állatotthonból került hozzánk. Nagyon szerettük és ő is ragaszkodott a családunkhoz. Fél éve, tizennégy éves korában aludt el örökre. A feleségemnek, Kamillának ennyi időre volt szüksége a veszteség elfogadásához. Nemrég döntöttük el, szívesen befogadnánk újból egy segítségre szoruló ebet, aki velünk élhetné tovább az életét.

– Értem. Köszönöm, hogy elmondta. Akkor…, találkozunk szombaton – búcsúzott az állatotthon irányítója.

– Feltétlenül ott leszünk. Köszönöm a lehetőséget. Viszonthallásra! – fejezte be a társalgást Patrik.

A telefonos beszélgetést követően felgyorsultak az események. A házaspár többször is meglátogatta Herceget.

– Nézd, milyen okos! – mondta Kamilla, amikor az első találkozáskor Herceg az ül vezényszóra azonnal leült.

– Mintha csak Szigfridet látnám… – válaszolt Patrik elérzékenyülve.

Herceg mindig pontosan megérezte Nagyék jövetelét és már órákkal korábban elkezdte várni őket. ’Finom illatuk van. Nagyon jó emberek. Szeretem őket. Jó lenne velük lakni!’ – gondolta.

Gyorsan elérkezett az idő, amikor Kamilla és Patrik hazavihették a kutyát próbaidőre. Mindenki tudta, hogy ők nem fogják visszahozni az állatot a menhelyre. A formaságokat viszont be kellett tartani, ezért nem fogadhatták azonnal örökbe. ’Elmegyek innen. Többé nem jövök vissza’ – sejtette meg Herceg.  ’Ég veletek! – üzente társainak, amikor elhaladt a szállásuk előtt. Az ebek ugatással reagáltak távozására. ’Jókat játszottunk a közös kennelben’ – jutott eszébe. ’Most annyira örülök! Nagyék elvisznek’ – gondolta és emelt fővel vonult gondozója mellett a hivatali helyiség felé. Az ügyeletes munkatárs sietve elvégezte a kiadáshoz szükséges adminisztrációt. Ráadta a hámot az ebre, a póráz végét Patrik kezébe nyomta, majd távozott az irodából. Kamilla és férje indulni készültek kutyusukkal, már csak a menhely vezetőjére vártak. Hamarosan megérkezett és azonnal Herceghez lépett.

– Hát… eljött ez a nap. Tudom, jó helyre kerülsz. Abban is biztos vagyok, hogy az új gazdádéknál okos, szófogadó, aranyos kutya leszel. Minden jót kívánok neked! – köszönt el Klára az ebtől. Elérzékenyült, teleszaladt könnyel a szeme. Lehajolt és megsimogatta a kutyus fejét. Az eb hirtelen óriási arcnyalintással búcsúzott egykori megmentőjétől. ’Nagyon szeretlek. Sajnálom, elmegyek tőled. Neked itt sok kutyád van. Nekik én leszek az egyetlen’ – gondolta, majd leült a férfi mellé. Patrik és Kamilla meghatódtak az előbb látottaktól. Néhány másodpercen át némán állva figyelték, amint Klára és Herceg összefonódott tekintettel végleg elköszönnek egymástól.

– Itt az idő, induljunk! – szólt Patrik és kivezette a kutyust a parkolóba. Kamilla és Klára a nyomukban lépkedtek. ’A falkavezér elvisz innen. Valami nagyon jó kezdődik’ – érezte meg az eb és bősz farokcsóválással büszkén vonult új gazdájával az autóhoz. Beszállás után még egyszer visszanézett a menhelyre. Meglátta a bejárat előtt magányosan álldogáló Klárát. ’Ég veled!’ – gondolta. Felzúgott a motor és már száguldott is a kocsi a kutyus új otthona felé.

– Isten veled Herceg! – kiáltotta Klára, de az eb ezt már nem hallhatta.

Három nap múlva Patrik visszament a menhelyre és bejelentette örökbefogadási igényét. Az irodában gyorsan elkészítették a hivatalos dokumentumokat. Ettől fogva Herceg törvényes gazdája Nagy Patrik volt.

5.

Nagyék egy városi sorházban laktak. Érkezéskor Patrik pórázon körbevezette Herceget az előkertben. Hagyta a kutyát kedvére szaglászni és jelölni. Az eb megállt az egyik bokor előtt. ’Kutyaszagot érzek. Hol van? Régi szag. Tudom, már messze jár’ – rohantak a gondolatok a fejében. Meghallotta Kamilla hangját: ’Nagyon okos! Tudja, hogy ez volt Szigfrid pihenőhelye.’ Ekkor a férfi szabadon engedte az ebet. ’Tényleg mehetek? De nincs rajtam póráz!’ – villant át az agyán. ’Bátran!’ – hallotta gazdája hangját. A kutyus tett néhány tétova lépést, majd hirtelen szaladni kezdett a kis udvar kerítése mentén. Egymás után csak rótta és rótta a köröket. Nyolc hónap bánatát futotta ki magából. Patrik és Kamilla megértően nézték. Amikor elfáradt, odasietett a bejárati ajtó közelében elhelyezett vizes edényhez és jóízűen lefetyelt belőle. Ivás után leült a házaspár elé és hálásan nézett rájuk.

– Minden rendben lesz – mondta a férj és megsimogatta Herceg buksiját.

Az eb egy ideig nyugodtan ült, majd kényelmesen újból körbejárta a területét. A tuják közelében szúrós tekinteteket érzett magán. Beleszimatolt a levegőbe: ’Macska. Nem is egy, kettő’ – tudatosult benne. ’Hol vannak? Fentről jön a szag…’ – jött rá. Felnézett a legközelebbi fára és látta, amint a két cica bizalmatlanul méregeti őt a magasból.

– Ők a mieink. Cili és Cirmos – tájékoztatta a kutyát Kamilla – Ne bántsátok egymást!

’A macskák is a családhoz tartoznak’ – értette meg Herceg. ’Vigyázok rájuk is és rendet tartok közöttük’ – határozta meg legújabb feladatait.

Ezután bementek a házba. Odabent Kamilla végigjárta a kutyával azokat a helyiségeket, ahová szabad bejárása lehetett. Az eb igyekezett minden szagot megjegyezni. Az otthon bemutatása a kutyafekhely kipróbálásával zárult

– Fekszik! – utasította Kamilla és közben az előszoba sarkában elhelyezett díszes plüss párnára mutatott. A kutya azonnal rátelepedett. A nő előkapott egy jutalomfalatot a zsebéből és Herceg felé nyújtotta. – Okos, szófogadó, jó kutya vagy. Tessék, itt egy finom falat.

A kutya elégedetten nyugtázta a dicséretet és azonnal elfogadta az ajándékot. ’Tetszik ez a hely’ – gondolta. Hamarosan megérkeztek a házaspár fiatal felnőtt gyermekei. Barátként üdvözölték Herceget. ’Milyen kedvesek! Őket is szeretem’ – állapította meg az eb.

Az eseménydús nap végén a kutya fáradtan, de jóleső érzéssel feküdt le aludni. ’Menhelyi kutyák, Klára, önkénteslány, Patrik, Kamilla, Nagy-fiatalok, kert, ház, macskák’ – sorolta magában a nap történéseit. Addig folytatta, mígnem beleszédült a kavalkádba és boldog álomba zuhant.

Herceg gyorsan belakta új otthonát. Egy hónap alatt elfogadták a macskák, Cirmos néha még játszott is vele. A kutya gyakran tartózkodott a bekerített előkertben. Reggelente először büszke tulajdonosként bejárta a területét, majd néhányszor vidáman körbenyargalt a kerítés mentén. Ezután órákon át az utcát figyelte, játszott, esetleg pihent. ’Milyen jó helyem van itt!’ – állapította meg gyakorta. A kertet minden nap elhagyta valamelyik családtag irányításával. Legtöbbször a közeli lakótelep parkjába vezetett az útja. ’Jó környék ez, csak túl sok az ember meg az autó’ – jutott eszébe általában séta közben. ’Az erdő is jó volt, de veszélyes’ – emlékezett néha. ’Itt más szagok vannak: panelházak, garázsok, fák, bokrok, padok, kukák’ – állapította meg.

A telepen élők egykettőre megkedvelték a barátságos kutyát. Különösen a babakocsikban ülő picik voltak oda érte, akiket alkalom adtán bohóckodásával örvendeztetett meg. Leült velük szemben, rájuk tekintett, majd elfordította a fejét, néhány másodperc múlva pedig hirtelen visszanézett a szemükbe. Gyakran félrebillentette a kobakját, néha két lábon pörgött, majd pitizett és pózolt is. Az apróságok hálából jóízűen kacagtak és gyakran pici tenyerüket is összeütögették. ’A kisemberek boldogok. Én is örülök. Vidám az élet! – gondolta ilyenkor elégedetten. Szívvel-lélekkel produkálta magát a sétány padjain üldögélő idős, beteg emberek előtt is. Ők szintén örömmel, kedvességgel és néhány jó szóval is megköszönték a mutatványát.

Herceg nemcsak vele szimpatizáló emberekkel találkozott a környéken. Jó páran tartottak tőle az állatotthoni múltja, a fekete színe vagy az ugatása miatt.  Ők egyszerűen csak kikerülték a pórázon sétáltatott kutyát vagy elsiettek a kapu előtt. Voltak, akik szóban is kifejezték nemtetszésüket a házaspárnak. ’Nem értem, miért haragszanak rám? Mi rosszat tettem?” – szomorkodott a kutya.

– Emlékszel az első állatorvosára? – kérdezte Kamilla a férjétől az egyik rosszindulatú megjegyzés után.

– Igen, hogyne – mondta Patrik.

– Akkor találkozott először Herceggel, mégis milyen türelmetlenül beszélt hozzá. A menhelyről is miket mondott! Bezzeg a többi beteg állathoz kedves tudott lenni – elevenítette fel a korábban történt esetet a feleség. – És az asszisztense sem volt különb.

– Ne idegeskedj már emiatt! Végül is ellátták Herceget. Túl vagyunk rajta és többet nem visszük oda – felelte a férj.

– Szervusztok! Várjatok! – kiáltotta egyik délelőtt Patrik a kapunál időző két utcabeli férfi felé. Azok úgy tettek, mintha nem hallanák és megpróbáltak elsietni. Patrik utolérte őket. – Szeretnék tisztázni valamit.

– Tessék. Mit szeretnél? – kérdezte Colos, a magasabb szomszéd kissé ideges hangon.

– Valami baj van? – tette hozzá pimaszul a másik, akit Jankónak nevezett mindenki.

– Láttam, hogy hergelitek a kutyánkat – mondta Patrik. Az emberek ártatlannak tűnő, mesterkélten csodálkozó pillantásokat vetett rá.

– Mi?! – hitetlenkedtek tovább egymásra nézve, de az eb gazdája közbevágott.

– Mások is láttak benneteket – közölte határozottan. Ezután Jankóhoz fordulva folytatta: – Kamilla tegnap kifigyelte, hogy egy darab kenyérrel hadonásztál a kutya orra előtt és azt kiabáltad: ’Nesze! Kellene, mi? Vedd el! Na, gyere!’ Elfutottál, amikor észrevetted, hogy a feleségem is a kertben van és elindult feléd.

– Nem igaz! Félreértett valamit… – közölte az alacsonyabb szomszéd, miközben az eget bámulta. Nyelt egy nagyot, majd hozzátette: – Sose tennék ilyet…

– Én Kamillának hiszek – jelentette ki Patrik és folytatta: – Azt meg az idősebb Horváth úrtól tudom, hogy a napokban a gyerekeiddel megálltatok a kapuban. Te helyben járva dobogtál és közben tapsoltál. Addig csináltad, amíg Herceg magán kívül nem ugatott. Milyen példát mutatsz a srácoknak? Nem szégyelled magad?! Mi bajod van ezzel a szerencsétlen állattal?

Jankó dühös volt és egyáltalán nem bánta meg a tetteit. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, inkább makacs hallgatásba burkolózott. Patrik Colosra nézett.

– Tudom, a múlt héten te dobtad be a nyers húst – mondta.

– Igen. Én voltam. Ajándékba adtam. Már az is baj, ha barátkozni szeretnék a kutyáddal?! – kérdezte felháborítóan kihívó hangon.

– Barátkozni?! Rosszul lett tőle. Az állatkórházban csak sürgősségi ellátással tudták megmenteni. A doki szerint romlott vagy mérgezett hús volt.

– Az nem lehet! – csattant fel a magas ember. – Csak nem képzeled, hogy bántanék egy állatot?!

– Nem képzelek semmit! Többen visszamondták, mit terjesztesz Hercegről… Azt, hogy egy igazi vadállat és csak ki kellene lőni. – közölte Patrik, majd higgadtan kijelentette: – Ha még egyszer zaklatjátok Herceget, azonnal a hivatalos szervekhez fordulok. Remélem, megértettétek!

– Mit keménykedsz velünk? Nem tettünk semmi rosszat – jelentette ki hamiskás hangon Colos.

– Szóltam. A többi a ti dolgotok – szögezte le Patrik, majd sarkon fordult és hazament. Otthon különösen nagy örömmel fogadta Herceg. ’Ez az én gazdám! Megvédett!’ – gondolta a kutya és elismerően nézett gazdájára.

Az utcai jelenetnek gyorsan híre ment a környéken. Egyik nap Kamilla a jázminbokor takarásában a kerti padon olvasott. Herceg a közelében napozott. ’Úúú! Aúú! Vaú!’ – hallották hirtelen a velőtrázó üvöltést. A nő az ijedtségtől néhány másodpercig moccanni sem tudott. A kutya azonnal a kapuhoz rohant és keserves ugatásba kezdett. Amikor Kamilla is odaért, Jankó szomszéd már az út túloldalán lépkedett, mintha mi sem történt volna. A nőnek nem volt ereje utána menni és vitatkozni vele. Ekkor egy idős ember, Horváth úr odalépett a zajongóhoz.

– A lakóközösség nevében kérem, a jövőben tartózkodjon a hangoskodástól! – szólította fel a zaklatót, majd hozzátette: – Mindenkit zavar a kiabálása. Miért provokálja azt a kutyát?

– Nem tudom, miről beszél – hangzott a válasz, majd Nagyék kapujára nézve folytatta: – Az a kutya ugat veszettül, nem én…

– Megtisztelne, hogy nem hazudik a szemembe? – kérdezte Horváth úr ridegen. – A barátommal itt ültünk a padon a panel sarkánál. Pontosan láttuk és hallottuk, mit művelt.

– Mit képzel?! Hagyjon békén! – üvöltötte Jankó. – Nem vagyok köteles meghallgatni a hülyeségeit.

– Segíteni fogok Nagyéknak, ha jogi úton kívánják távol tartatni magát a kutyától – jelentette ki az öreg. Észrevette a kiabáló arcán átfutó mosolyt. – Nem hiszi? Aláírást is gyűjtök, ha kell. Sokan ismerik itt és tudják, mi a kedvenc időtöltése.

– Hagyja már abba a fenyegetést! – szólt az alacsony szomszéd, majd faképnél hagyta az idős férfit.

– Az igazság mindig kiderül! – kiáltotta Horváth úr a távozó felé. Ezután visszament a panel sarkához, leült a padra a barátja mellé és folytatták a beszélgetést.

Kamillának sikerült megnyugtatni Herceget. Újból elfoglalták helyüket a jázminbokor árnyékában. A nő még órákon át olvasott, a kutya pedig a közelében pihent.

Az eset után Colos és Jankó még egyszer-kétszer feltűnően, némán megálltak a kapuban, de ezen kívül nem tettek semmit. Hamarosan teljesen felhagytak az eb háborgatásával. Nyugodt időszak következett a Nagy család és a kutyájuk életében.

Két év múlva Kamilla és Patrik a nyugdíjkorhatár közelében jártak. Azt gondolták, ideje dönteniük a jövőjükről. Régóta ábrándoztak egy nyugodt, csendes helyről, ahol kedvükre kertészkedhetnek. Gyors mérlegelés után eldöntötték, eladják a városi házukat és falura költöznek. Tervükben megerősítette őket, hogy gyermekeik már nem laktak otthon. A közelben megnyílt autószerelő műhely léte is alátámasztotta távozásuk értelmét. A szervíz működése jelentősen megnövelte a környék forgalmát, zajszintjét és a légszennyezettség mértékét is. Az ingatlan adás-vétel sikeresen lezajlott. Patrik, Kamilla, Herceg, Cili és Cirmos egy hatalmas kerttel körülvett falusi házban éltek a következő években.

6.

A Nagy család utcájában a legtöbben természetesnek tartották Herceg jelenlétét. Mindössze egy idős hölgy rettegett tőle a menhelyi múltja miatt. Hamarosan azonban ő is belátta, hogy feleslegesen aggódott.

Herceg számára maga volt a paradicsom az új otthona. Hátul, a veteményesben óvatosan kellett közlekednie, míg az első kertben kedvére szaladgálhatott. Ez a rész olyan volt, akár egy park. Jó néhány fa, bokor és virág díszelgett itt, a füvön pedig kültéri bútorok álltak.

A kutya általában elöl tartózkodott. Egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy felugrott a legnagyobb kerti székre. Először guggolva, feltartott mancsokkal pózolt, majd pitizett vagy két lábon állva forgott. A mutatvány végén elrugaszkodott, a levegőben úszott és a széktől néhány méterre magabiztosan érkezett a földre. Ezt a produkciót gyakran adta elő a családtagoknak és a vendégeknek. Az emberek minden alkalommal megcsodálták az ügyességét és tapssal jutalmazták. Így történt akkor is, amikor Patrik legújabb kollégája, Zsolti és a menyasszonya, Rita a házigazdákkal grillezett.

– Milyen látványos mozdulatokat tanítottatok Hercegnek! – csodálkozott Zsolti. – Nem lehetett egyszerű! Hogy csináltátok?

– Nem mi oktattuk. Nagyon okos állat, de valószínűleg nem maga találta ki a mutatványt – válaszolta Patrik. – Valaki más foglalkozhatott vele.

– Én biztos nem kényszerítettem volna semmi ilyesmire! – szögezte le Kamilla

– Látod, ő is élvezi a műsort és szívesen bemutatja másoknak is – jegyezte meg Zsolti a nő felé fordulva. – Nézz rá, milyen büszkén feszít most is!

– Kár, hogy nem tud beszélni! Szerintem rengeteget mesélhetne a korábbi életéről – kapcsolódott a beszélgetésbe Rita és megkérdezte: – Mit mondtak a menhelyen Hercegről?

– Nem sokat – szólalt meg Patrik. – Annyit tudtak róla, hogy az erdőből érkezett a tópartra. Egy helyi horgászt hazakísért, aki elvitette a sintértelepre. Az állatotthon vezetője innen kérte át hozzájuk. Ennyi…

– Sosem ismerhetjük meg a történetét… De igazából nem számít. A lényeg, hogy nagyon aranyos állat és nálatok jó helye van – jelentette ki Zsolt.

Herceg a közelből hallgatta a társalgást. ’Az idegenek jó emberek. Rólam beszélnek’ – gondolta az eb. Ezután ínycsiklandó illatot érzett. ’Nyers hús. Nem szabad elvenni!’ – figyelmeztette magát. Az emberek témát váltottak és a kutya elvonult a füves részre. Leült, beleszimatolt a friss koranyári levegőbe, majd hosszú perceken át mereven kémlelte az eget. ’Felhők. Futnak odafent. Cirkusz’ – emlékezett vissza, amikor sok hónappal korábban gondozójával együtt lesték az egymást kergető bárányfelhőket az üres karámból. ’Erdei telep. Patakpart. Tisztás.’ – jutott eszébe a Józsival töltött boldog időszak. Tekintete hamarosan visszatért a földre. ’Jót érzek’ – gondolta. Lefeküdt a fűre és elszenderült.

’Figyelem!’ – riadt fel néhány perc múlva. Gazdája hangjától azonnal jókedvre derült: ’Patriknál van a labda… Játék, játék! Ott van Zsolt is! Mulatság! Hajrá!’ – örömködött Herceg és farkcsóválva rohant a férfiakhoz. Fél órán át fociztak.

Herceg a sok rohangálástól megéhezett. Szaglászni kezdett. ’Pecsenye’ – érezte meg az emberek irányából hozzá érkező finom sültek illatát. ’Nem szabad! De… Rita ad nekem’ – gondolta. Feltűnés nélkül odaosont az asztalhoz. Leült a földre a hölgyvendéggel szemben és szuggerálta. ’Kérek’ – egy napok óta éhes, bánatos kutya ábrázatát mutatva kunyerált ennivalót a nőtől.

– Herceg, nem! – szólt Patrik a kutyára, amikor meglátta a kolduló jelenetet. – Nincs még vacsoraidő.

– Hadd adjak neki egy falatot! – kérte a nő.

– Nem ehet összevissza – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Patrik. – Főleg fűszereset nem…

– Tényleg ne adj neki! – szólt rá menyasszonyára Zsolt.

– Rendben – látszólag egyetértett a férfiakkal a hölgyvendég.

Rita felfigyelt Kamilla együttérző tekintetére és látta, amint bólint egyet. Ekkor a fiatal nő óvatosan leejtett egy szelet grillezett húst a lába mellé. Hercegnek sikerült észrevétlenül elfogyasztani az ajándékot. ’Kérek még’ – gondolta a kutya és újból finom falatért könyörögve nézett a hölgyvendégre. Rita nem mert több húst adni az állatnak. ’Nem baj. Hamarosan vacsora’ – vigasztalta magát Herceg.

Kora este Zsolték elköszöntek. A házaspár és a kutya a bejáratig kísérték őket. ’Maradjatok!’ – kérte az eb, amikor kiléptek a kapun. ’Érzem, találkozunk még’ – gondolta. Ezután visszafutott a fűre és orrával elkezdte görgetni az ottfelejtett labdát. Cirmos csatlakozott hozzá. A fűbe lapulva támadáshoz készülődött. Nekifutásból átugrotta a labdát, majd irányt változtatva elszaladt. Herceg, mintha mi sem történt volna, tovább gurigálta a gömböt. Cirmos újból támadott, de most a labda helyett a kutyát ugrotta át. Herceg utána szaladt és orrával elkezdte lökdösni a cicát. Nagyon vigyázott, nehogy kárt tegyen benne. Vacsoráig kergetőztek, ugráltak, birkóztak és labdáztak. ’Jó ez a nap’ – összegezte az eseményeket a kutya, mielőtt éjszakai álomra hajtotta a fejét.

A sok játékon és a mutatványon túl Herceg legelsősorban házőrzéssel foglalkozott. Rengeteg időt töltött a bejáratnál. Az érkezőket általában különös vakkantásokkal jelezte. Nyugodtan, de éberen fogadta őket.

Higgadt üdvözlés helyett mindig ideges ugatással, szinte visítással jelentette be a postás, valamint a családot meglátogató rendőr és vadász ismerősök jövetelét. ’Veszély! Már megint itt vagytok!? Mit akartok? Érzem a szagotokat! Tudom, kik vagytok! Elvittétek Józsit. Megöltétek az erdei kutyákat. Bajt hoztok. Rosszak vagytok. Nem bízom bennetek’ – ugatta hangosan Herceg a civil öltözékben lévő hivatalos személyeknek. Ezután támadó pozíciót vett fel. Félelmetes morgásba kezdett: ’Megvédem a gazdáimat. Menjetek el! Ne gyertek ide!’ Ekkor szoktak rászólni Nagyék, hogy maradjon nyugton és ne bántsa a látogatókat. Herceg valamennyi alkalommal szót fogadott és elcsendesült. ’Szétrobbanok’ – gondolta remegve. Fogcsikorgatva tudta csak kordában tartani az indulatait. A vendégek ittléte során végig a nyomukban járt és szemmel tartotta őket. Távozásukat megkönnyebbült sóhajtással vette tudomásul. Egyáltalán nem igyekezett megszerezni a barátságukat és produkciót sem adott elő nekik.

Az eb rendszerint tudta, mikor érkezik házuk elé a muzsikáló jégkrémes autó. Fogadása sajátos rituálévá alakult az idők során. Herceg a kocsi jövetele előtt egy-két perccel izgatottan, megállíthatatlanul odarohant a kapuhoz. Fülét hegyezve feszülten leste az utat. ’Jön! Jön! De jó!’ – örvendezett az egyre hangosodó, ismerős zene hallatán. ’A manézsban vagyok’ – hitte. Mellső két mancsával a dróthálóra támaszkodott és lelkesen dalra zendített. Nem számított semmi, ő boldogan áriázott. Miután a furgon elhaladt a ház előtt, a kutya abbahagyta a tutulást. Néhány másodpercig a távolodó jármű után tekintve elégedetten álldogált. Aztán mintegy varázsütésre visszaváltozott falusi kutyává és jókedvűen indult dolgára. A háziak soha nem zavarták Herceget a szertartás közben. Büszkék voltak rá és barátaiknak elismerően nyilatkoztak ebük énekművészi tehetségéről.

’Szeretek idebent lenni’ – jutott gyakorta a kutya eszébe, amikor a házban tartózkodott. Szívesen lebzselt a konyhában. Élénk érdeklődéssel figyelte főzés közben Kamilla minden mozdulatát. A nőtől időnként kapott egy-egy finom falatot. Gyakran feküdt a tűzhely vagy a hűtőszekrény közelében. ’Őrizd az eleséget!’ – adta ki ilyenkor a parancsot magának. Herceg sok időt töltött a nappaliban is. A pihe-puha fekhelyén pihent vagy napozott az óriás ablakon át bevilágító sugarak alatt. Ezt tartotta az egész ház legbiztonságosabb helyének. A nagy asztal alatt összegömbölyödve vészelte át a viharokat. Esténként alig várta, hogy Patrik és Kamilla a karosszékeikben ülve elkezdjenek tévét nézni. Ekkor elhelyezkedett a nő mellett a szőnyegen és úgy tett, mintha ő is a filmet bámulná. Kamilla időnként megsimogatta a buksiját. Az eb kizárólag akkor távozott a közös esti programról, amikor rendkívül fontos dolga akadt. Gyorsan elintézte, aztán igyekezett vissza a tévéző helyére. Herceg minden nap a házban éjszakázott. Általában nyugodtan aludt, de néha felvonított álmában. Ilyenkor az egyik gazdája odament hozzá és megnyugtatta. Hercegnek jól esett a törődés. Hálásan fogadta és ellazulva, elégedett kaffantással nyugtázta. ’Szeretem Patrikot. Szeretem Kamillát. Életre-halálra megküzdök értük’ – gondolta, mielőtt újra álomba merült.

  A házaspár és a gyermekeik voltak Herceg igazi családja. Nagyék mindig számíthattak a kutyára. Az eb szavak nélkül is pontosan tudta, mikor történik gazdáival jó vagy rossz dolog. A vidám családtagokkal együtt örült. Bánat idején mindenkor igyekezett megvigasztalni a szomorú hozzátartozóját. Az eb is bízhatott abban, hogy szükség esetén Nagyék bármikor segítenek rajta. A falusi ház jelentette számára az igazi otthont éppúgy, mint a többi itt lakónak. A kutya szeretettel teljesítette a kötelességét, őrizte a házat és vigyázott a családra. Vidámságával és játékosságával rengeteg örömöt szerzett a nekik. Rajongásával és ragaszkodásával is megajándékozta őket.

Herceg időnként a kiállt a kert legmagasabb pontjára. Beleszimatolt a levegőbe, majd hosszasan nézte az eget. Tekintete a messzeségbe révedt. Talán még a felhők feletti világot is képes volt érzékelni. Hegyezte a fülét, mintha távolról érkező üzeneteket hallgatna. Néha különös, földöntúli hangon vonított. Senki sem tudta, kinek jelezhetett. Azt sem, mi járhatott a fejében és milyen érzések lettek úrrá rajta. Ez volt az ő magánélete. A családtagok tiszteletük jeleként ilyenkor távol maradtak tőle. Nyugodtan várták, hogy valahonnan a magasból kedvencük visszatérjen közéjük.

Egy kellemes nyári délután Kamilla és Patrik a kertben üldögéltek az óriás napernyő védelmében. Jeges limonádét iszogattak és régen történt eseményekről beszélgettek. Mellettük feküdt kedvenc lábtörlőjén Herceg. Elnyomta a meleg. Szemei lassan lecsukódtak és egyre távolabbról hallotta a férfi és a nő hangját. Szép lassan átlépett a valóság határán az álmok világába.

Az első álomképben egy autót látott. A volán mögött ült egy férfi, mellette pedig egy nő. ’De hát ők Patrik és Kamilla’ – ismert rá gazdáira. Jól hallotta, amint a nő azt mondja: „Bárcsak segíthetnék valahogy legalább az egyikükön!” Herceg beült hozzájuk a kocsiba, de Nagyék nem vették őt észre. A gondolat szárnyán azonnal továbbrepült a cirkuszba. „Néró! Takarodj innen, te vakarék!” – üvöltötte Esztellina, mire ő Pistihez szaladt. Gondozója simogatással és szép szavakkal megvigasztalta, majd együtt nézték a csillagos eget. Hirtelen az illegális telepen találta magát. Józsi ott ült egy fűre terített pokrócon, melynek közepén sokféle finomság illatozott. Pecsenyék, levescsontok és szendvicsek. „Gyere, Pajti! Tarts velem! Itt a helyed mellettem” – hívta a férfi. Ekkor lövések dördültek a kutya háta mögött. Szaladni kezdett. A fák között csatlakoztak hozzá az erdei kutyák. A golyózáporban egyedül ő jutott el a tóhoz. Találkozott Kálmánnal, majd felbukkant Borcsa is. Valahogy felemelkedett a felhők közé és a magasból látta, hogy a gyepmesteri telepen a sintér üres kennelek között sétál. Hamarosan leereszkedett a menhely udvarára. Klára, az alkalmazottak és az önkéntesek szeretettel üdvözölték. Ezután az első családja nappalijában ült. „Nem kellesz, te pisis!” – szólt az anya, miközben a gyerek az okostelefonját bámulta, az apa pedig szomorúan nézett maga elé. Egy szempillantás múlva a városi sorház előkertjéből ugatta a gonoszkodó szomszédokat. Hirtelen a parkba került. Babakocsiban üldögélő pici gyerekek vették körül. Ő előadta a produkcióját. Az apróságok ránevettek és megtapsolták. Aztán a tetszésnyilvánítás hangjai elmúltak. Felváltotta azokat egy férfi és egy nő vidám beszélgetése. Egyre közelebbről hallotta őket.

Felébredt. Ismét itt volt Kamilla és Patrik mellett. A világ legjobb helyén a világ legjobb embereivel. Herceg álmában is hitt a csodában és tudta, életben kell maradnia. A legreménytelenebb helyzetekben is biztos volt abban, hogy valahol valami nagyon jó vár rá. Egy olyan hely, ahol beteljesítheti hivatását. Így is történt és a kutya egyszer csak hazatalált.

Herceg nem lett kutyasztár. A cirkuszi dicsőség helyett nyugodt, békés és boldog életet kapott a sorstól. Elkerülte a rivaldafény, de soha nem felejtik el őt azok az emberek, akikhez valaha is szeretettel kötődött.