A padlás deszkái nyikorogtak a gyerekek léptei alatt. A délutáni napfény vékony sugarakban szűrődött be a tető résein, megvilágítva a sejtelmesen lebegő porszemeket. A gerendák közt pókhálók feszültek, dobozok, régi szánkók és egy törött falióra hevert szanaszét. Anna és Marci, mint mindig, most is kincsvadászatot játszottak.
Marci térde a deszkához koppant, mikor egy poros bőröndöt húzott ki a sarokból. A bőrönd kopott volt, barna színe megfakult, kissé megette az idő, s mikor a kisfiú izgatottan felnyitotta a tetejét, szinte megcsapta orrát az emlékek különös illata.
Egyetlen tárgy feküdt benne: egy sötétkék vászonba kötött napló. A borítón ez állt: „B. G. naplója – 1944”. A gyerekek összenéztek. Anna elsőként nyúlt érte, tenyerével lesöpörte róla a port. Ahogy kinyitotta a könyvet, a padlás szinte beleremegett. A levegő vibrálni kezdett, a dobozok hirtelen elmosódtak, és a fény egy szempillantás alatt kihunyt.
A következő pillanatban egy erdő közepén találták magukat, s egy régi katonanóta dallama szárnyalt a széllel.
Sűrű fák között álltak. A föld nedves volt és hideg, a levegőt nehéz füst szag töltötte meg. A bokrok mögött, ahol leguggoltak, vöröses fény tűnt fel az ég alján – valahol messze égett valami. Lövések pattantak, egy közeli robbanás moraja megremegtette a talajt.
Anna ijedten bújt Marcihoz. A szívük gyorsabban vert, mint bármelyik játék közben. A fák között árnyak suhantak, katonák siettek előre, fegyverrel a vállukon. Egy sebesültet vittek hordágyon, más valaki térdelve imádkozott a fatörzs mellett. A gyerekek szinte mozdulni sem mertek.
Aztán előlépett egy ifjú katona. A többieket irányította, magabiztosan beszélt, mégis riadtan nézett körbe. Ő volt az…
Marci suttogva mondta: – Az ott… az ott nagyapa.
A katona utasításokat adott, térképet nézett, majd felnézett az erdő lombjaira, mintha érezné, hogy figyelik.
A napló lapjai újra életre keltek, és mikor Anna rápillantott, ott volt az írás:
„Különös érzés kerített hatalmába, mintha figyeltek volna a bokor mögül, de ez most valami más volt, nem az ellenség szemei villantak fel, óvó tekintetet éreztem magamon.”
A gyerekek követték őt egy hídhoz. Hirtelen egy orosz járőr közeledett, s fegyverével a katonára célzott. A kis időutazók rémülten figyelték az eseményeket, de Marci összeszedve minden bátorságát, egy követ dobott az orosz tiszt felé, akinek végül elterelte a figyelmét.
„Egy orosz tiszt közeledett felém . Hirtelen irányt váltott. Magam sem tudom az okát. Talán az angyalok…”
Marci és Anna körül felgyorsultak a történések, mintha csak egy háborús film közepébe cseppentek volna. Falvak, romok, menekülő emberek suhantak el körülöttük. Zúgott a szél, a falevelek örvénylettek…
A napló utolsó sora már csak suttogásként visszhangzott a fülükben.
„Túléltük. Valahonnan az időn túlról vigyáztak ránk.”
A gyerekek a következő pillanatban újra a padláson térdeltek a nyikorgó deszkákon. A fény ismét besütött a réseken, a dobozok a helyükön voltak. A bőrönd fedele éhesen tátongott. A napló kinyitva feküdt a porban. Anna beletörölte a kezét a szoknyájába, aztán óvatosan becsukta a naplót. A fedelét végig simította. Marci csendben nézte a húgát, a félelem még átjárta a testét. Nem mert megszólalni, mert félt, újra elszakad a tér és az idő. Vett egy mély lélegzetet, majd Anna felé fordult:
-Szerinted emlékszik ránk?
Lent a konyhában megnyikordult a hintaszék, ahogy nagyapa a pipája után nyújtózkodott. A füst belengte a házat, s nagyapa ajkai közül felcsendült egy ismerős nóta. Ugyanaz a nóta, amit az erdő mélyén hallottak, a múltban, a szelek szárnyán.
Author: Birgés-Tóth Mónika
Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda