Hideg van. A levegő fémes ízű. A föld jeges, sárba fagyott lépéseink a rideg talajhoz tapadnak. A kapu fölött a jól ismert felirat: „Arbeit macht frei”. Gúnyos, kegyetlen hazugság.
Barakkok sokasága nyúlik a messzeségbe. Belül dohos a levegő, bűzlik az emberi testtől, a rothadó hús emlékétől. Az emberek szürkék. Nem csak a ruhájuk az, hanem a bőrük is, az arcuk, a tekintetük. A rabruhánkon kék csíkok, és egy sorszám, ami helyettesíti a nevünket. Már senki nem kérdezi, ki voltam odakint. Itt csak egy szám vagyok. Egy árnyék. A kápók kiabálnak. Ordítanak, vernek, ha nem elég gyorsan mozdulsz.
Egyikük ma reggel bottal verte össze a harmadik sorban álló férfit, csak mert az köhögni mert. A bot minden egyes csapása nyomán vér spriccelt az ingére, aztán csend lett. A testet elhúzták. Azt mondták, gyenge volt, megérdemelte. Én csak néztem. Egy hang se jött ki a torkomon.
Ma az építkezésre vittek. Lapátot kaptunk, vasvillát, követ kellett pakolnunk egyik helyről a másikra, órákon át, értelmetlenül. A szabadság a szögesdrótokon túl volt, de azt csak a madarak érhették el. Egy holló ült az egyik távoli oszlopon. Nézett minket. Valamiért nem akartam levenni róla a szemem. Ő volt az egyetlen, akitől nem féltünk.
Délben egy szelet kenyér volt és valami híg lé, amit levesnek neveztek. A kenyér közepe penészes, de nem számított, megettük. A szomszédom – talán Jakubnak hívták? – meghagyta az övét. Már nem bírt enni. Csak ült, és nézte a semmit. Mikor visszamentünk a barakkba, már nem jött velünk. Egy kápó vitte el a testét egy talicskán.
Éjjel hideg van, de nem fázom. Valami belülről melegít. Nem harag, nem remény. Talán csak a láz. Néha azt hiszem, meghaltam, és ez a pokol. De aztán újra érzem a lábamba nyilalló görcsöt, a bordámat szorító fájdalmat, és tudom: még mindig itt vagyok.
Aztán… valami történt. Egy pillanatra minden elsötétült. A holló ismét ott ült, de most közel volt, egészen közel. Felém fordult. A szeme fekete, feneketlen mélység. Belenéztem a szemébe… és minden eltűnt.
Felriadtam.
Először csak sötét volt. Nem a barakk sötétje, nem a halál árnyéka – hanem valami más. Egy jól ismert, mégis idegen félhomály. A testem merev lett, a szívem őrülten dobogott. Zihálva kapkodtam a levegőt, mintha még mindig a fagyos talajon feküdnék. A takaró rám tapadt.
A szobában meleg volt, de én vacogtam. Percekbe telt, mire rájöttem: ez egy ágy. A saját ágyam. A matrac besüppedt alattam, a lepedő illata ismerős. Megmozdultam lassan. A kezemre néztem. Tiszta. Nincsenek rajta sebhelyek, nincs rajta tetovált sorszám. Nem szorítja rabruha a csuklóm. Lassan körbenézek. A fal világos bézs, a megszokott repedés a plafonon ott van, ahol mindig is. Az ablakon keresztül beszűrődik a reggel fénye. Hallom, ahogy odakint egy autó elhúz, a villamos csilingel, valaki a ház előtt kutyát sétáltat. A szekrényajtón lóg a blúzom, amit tegnap este készítettem ki. A telefon rezeg az éjjeliszekrényen: 5:30 – Ébresztő. Az éjjeli szekrényen egy családi fotó – mi hárman az erdőben, mosolyogva.
Aztán egyszerre, tompán, szinte fájdalmasan, átszakad bennem valami.
Ez csak álom volt.
De olyan valóságos, olyan nyers, olyan borzalmas, hogy még mindig érzem a sár tapadását a lábujjaim között, a füst szagát az orromban, a halál csendjét a fülemben. Nem tudom, miért álmodtam ezt, nem tudom. Csak azt tudom: egy pillanatra ott voltam. Láttam, éreztem, túléltem. És most itt vagyok. Élek.
Felülök az ágyban kócosan. Kilógatom a paplan alól az egyik lábamat. A padló meleg a talpam alatt. A kávé illatát érzem a konyhában, amit a férjem főz. Egy madár rikolt fel az ablakpárkányon. Odanézek. Egy holló. Egy pillanatig néz, aztán elrepül…
Author: Birgés-Tóth Mónika
Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda