A kastélypark árnyékában

Alábbi novellám az Irodalmi Rádió alkotóközösségének az Akácízű hajnal című antológiájában jelent meg.

 

Elvira kilépett a kastélyban működő könyvtárból. Behunyta a szemét, sápadt arcát a nap felé fordította és hagyta, hogy a tavaszi sugarak és a lágy fuvallat melegen simogassák a bőrét.

– Egész jól ment – nyugtázta, miután átgondolta az iménti állásinterjún elhangzottakat. Álmodozni kezdett: – Remélem, sikerül! Tíz napon belül kiderül, új életet kezdhetek-e itt.

Elvira kinyitotta a szemét és nem győzött betelni a kerti arborétum látványával. A lépcső előtti hatalmas kerek virágágyásban rózsaszín tulipánok, sárga közepű fehér nárciszok, kék jácintok, nefelejcsek és gyöngyikék hajladoztak a gyenge szellőtől. Az ágyást körbefutó járda kissé távolabb eggyé vált és több száz méteres sétányként folytatódott a díszes kovácsoltvas kapuig. Az út két oldalán platánok zöldelltek, közöttük egy-egy míves pad csalogatta a leülni szándékozókat. A fasoron túli részeken különleges cserjék, bokrok és díszfák gyönyörködtették a nézelődőket. A nagyobb gyepfelületek egyhangú zöldjét szabálytalan, mértani idomokra emlékeztető tarka-barka virágfoltos ágyások törték meg.

– Utoljára középiskolás koromban jártam itt – állapította meg Elvira, majd emlékek sokasága ötlött fel benne. – A barátaimmal rengeteg időt töltöttem ezen a helyen. Játszottunk, beszélgettünk, nevetgéltünk és ha a szükség úgy hozta, tanultunk. Ide menekültem, amikor világfájdalmam volt vagy egyszerűen csak egyedül akartam maradni. …és igen! Ideköt az első szerelem is. Itt sétáltam először kézenfogva valakivel és itt történt az első csók. Istenem, milyen régen is volt…

– Szia Viri! – szakította félbe a nosztalgiázást egy ismerős férfihang.

Elvira összerezzent, majd elvörösödött, amikor meglátta a járdán közelítő Zsoltot.

– Szia! – köszönt és elindult a férfi felé, aki egy baráti puszival üdvözölte. Elvira a sors játékának tartotta, hogy összefutottak. Elfelejtettnek hitt érzelmek, realitás és álom, valamint múlt, jelen és jövő képei egyszerre kavarogtak benne.

– Éppen most kezdődik az ebédszünetem – szólt Zsolt. – Gyere, Viri! Üljünk le és beszélgessünk!

Egymástól tisztes távolságot tartva, csendben elsétáltak a platánsor legközelebbi padjához. Útközben Elvira rendezte a gondolatait. Helyet foglaltak.

– Csak te hívsz Virinek. Furcsa ismét hallani. Nagyon régen találkoztunk – mondta Elvira.

– Szólíthatlak másként is, ha szeretnéd. Emlékszem, az Elvirácskát nagyon utáltad, úgyhogy talán… – gondolkodott hangosan Zsolt. Rövid hatásszünetet tartott, majd szeme villanásával jelezte, hogy hamarosan valami poénos nevet fog hallani tőle az ismerőse.

– A Viri pont jó – vágott közbe a nő. – Nem azért mondtam, mert mást akartam.

– Tudom, de szerettelek volna kicsit felvidítani. Látom, most nem vagy tréfás kedvedben. Szóval, Viri… Mi járatban errefelé? – kérdezte Zsolt. Beszéd közben a nő arcát figyelte. Sokkal érettebb volt, mint amilyennek néhány évvel ezelőtt, az utolsó találkozásukkor látta. Nagyon szépnek tartotta most is.

– Elbeszélgetésen voltam a kastélyban. Megpályáztam a meghirdetett könyvtáros állást. Minden feltételnek megfelelek. Talán felvesznek. Néhány nap múlva értesítenek az eredményről – mondta Elvira. Tekintete elidőzött Zsolton. Arra gondolt, a férfi pont olyan maradt, mint jó pár éve volt. Megjelent ugyan néhány barázda az arcán és a hajában is látott egy-két ősz szálat, de még mindig ugyanazt a nyugalmat és megbízhatóságot sugározta, mint egykor.

– Hazaköltözöl? – kérdezte Zsolt. Remény érződött a hangjából.

– Néhány hete már itthon lakom édesanyáméknál. Most munkahelyet keresek. És te? Veled mi van? – érdeklődött Elvira.

– Várj egy kicsit! Majd mondom. Otthagyod a megyeszékhelyet? Család? – kíváncsiskodott a férfi.

– Gyerek nincs. Tavaly elváltam – válaszolt kiábrándultan Viri, majd látva Zsolt érdeklődő tekintetét, folytatta: – Nem volt veszekedés vagy botrány, semmi ilyesmi. Egyszerűen kiürült a kapcsolatunk. Már nem tudtunk miről beszélni, úgyhogy beadtuk a közös megegyezést. Egyedülálló lettem és a társasági élet helyett egyre inkább befelé fordultam. De talán untatlak. Nem szeretném rád zúdítani a problémámat.

– Ugyan, dehogy… Folytasd! Nagyon érdekel, mi történt veled! – mondta Zsolt. Eszébe jutott a fiatal Elvira, aki mindig vidám volt. Ők ketten valamikor rengeteget nevettek együtt.

– Eljött a tél, én meg teljesen magamra maradtam. Karácsonyra ideutaztam a szüleimhez, de ezen kívül alig mozdultam ki a lakásból. Szinte csak dolgozni jártam el. Teljesen beletemetkeztem a munkába. Egyre rosszabbul éreztem magam, állandóan fáradt és érdektelen voltam. Tudtam, nem mehet így tovább. Eszembe jutott, talán itthon, ismerős közegben jobb lenne nekem, újra kezdhetnék mindent… és most itt vagyok. Zsolti, én már annyit beszéltem. Mondd, veled mi van? – tudakolta kissé türelmetlenül Viri.

– Én is elváltam. A kislányom egyéves volt, amikor az anyukája rájött, hogy mégsem velem képzeli leélni az életét. Ennyi – közölte tárgyilagosan a férfi.

– De miért? És hogy viseled? – kérdezte ösztönösen Elvira. Eszébe jutott, hogy kissé tolakodó volt, de nem bánta, mert tényleg szerette volna tudni a válaszokat.

– Szerinte olyan lettem, mint egy otthonülő nagypapa, ő pedig mindenáron pörögni akart. Kiderült, rajtam kívül volt valakije. Megegyeztünk, hogy nála marad a gyerek és tisztáztuk a kapcsolattartás módjait is. Kezdetben nehezen viseltem az új helyzetet, de mára már elfogadtam és a volt feleségemmel is normalizálódott a viszonyunk – mesélte Zsolt. Beszéd közben végig magán érezte Viri értve figyelő, együttérző tekintetét.

– Sajnálom – mondta Elvira és tovább tudakolózott: – Mi a neve a kislányodnak? Hány éves?

– Jázminnak hívják és ötéves… – válaszolt Zsolt. Hangjából fájdalom érződött. Nem szeretett volna többet beszélni erről bánatos történetről, inkább megkérdezte: – A szüleid mit szóltak, amikor megtudták, hogy hazaköltözöl?

– Elszomorította őket a válás, de beletörődtek. Felajánlották, hogy lakjak náluk – mondta Elvira. – Átmeneti megoldásként beleegyeztem, de amint lehet, saját lábon fogok állni. Az állástól függ, maradok-e a városban. Jut eszembe, te hol dolgozol és mit keresel itt a parkban?

– A városunk főkertésze vagyok. Én irányítom a település zöldfelület-gazdálkodását, így a kastély arborétumának gondozása is a feladataim része. Ma délelőtt bejártam a parkot. Megnéztem, megjelent-e valamilyen kártevő a növényeken. Ellenőriztem a pázsit állapotát. Kiválasztottam azt a két kertrészt, ahová majd az új méhlegelőt és a kísérleti fűszerkertet telepíthetjük.

– Értem. Nem csodálkozom azon, hogy kertész lettél. Emlékszem, gyerekkorodban is imádtad a természetet. Rengeteget túráztál és gyűjtötted a különleges növényeket – idézte fel Elvira. Ismét Zsoltra emelte tekintetét és meglátta benne a fiatalembert, aki valaha kedves volt számára.

– Pontosabban csak a munkaköröm megnevezése kertész, a végzettségem tájépítész mérnök – helyesbített Zsolt. Ezután egy hosszú perc hallgatás következett. A kettejüket körülvevő csendet időnként megtörte a közelükben ugráló poszáta vidám „csili-csili”-je.

– Gyönyörű ez a sétány – jegyezte meg Elvira. – Mindig szívesen üldögéltem itt a platánfák alatt. Olvastam, hogy a platán a szépség, az erő és az örökkévalóság szimbóluma. Sokan hiszik, ezek a fák az emberek érzéseire ráhangolódva képesek megvédeni őket a saját gyengeségeiktől.

– A platán védő képességéről még nem hallottam, de a többi ismerős – mondta Zsolt. Mindig tetszett neki Viri műveltsége és széles érdeklődési köre, melyekben egyik korábbi bartánője sem volt hozzáfogható. – Platanus acerifolia. Nekem elsőre ez a latin név jut az eszembe róla.

– És az ott milyen fa? – érdeklődött Viri, miközben egy fehér virágokkal teli, nagyjából négy méter magas fára mutatott.

– Malus Evereste vagyis egy díszalma. Megérezhetnéd a finom illatát és hallgathatnád a méhek döngicsélését, ha kicsit közelebb mennél hozzá. – válaszolta Zsolt, majd hirtelen témát váltott: – Én is emlékszem ám rád! Mindig volt a táskádban olvasnivaló. Valósággal faltad a könyveket. Nálad szintén elég korán eldőlt, mivel foglalkozol majd felnőttként. Nem felejtettem el azt sem, hogy zenei mindenevő voltál. Kíváncsi lennék, most éppen ki a kedvenced?

– Lauren Daigle – mondta Elvira. – Hallottál már róla?

– Nem, de rákeresek a neten – ígérte Zsolt, majd elhallgatott. Azon töprengett, feltegye-e a kérdést, ami egy ideje már motoszkált a fejében vagy inkább hanyagolja a témát. Végül megszólalt: – Viri! Emlékszel arra, amikor mi ketten utoljára találkoztunk itt a kastélyparkban?

– Azt nem lehet elfelejteni… – suttogta bizonytalanul a nő. – Nagyon fiatalok és meggondolatlanok voltunk. Váratlanul találtunk egymásra. Nem csoda, hogy az lett a vége…

– Igen. Ugyanígy gondolom – mondta Zsolt. – Túl korán történt az… ölelés… Törvényszerű volt, hogy utána mindketten elfutottunk. Még most is sajnálom.

– Én is – zárta le a témát Elvira, majd felállt. – Indulnom kell, otthon már várnak.

– Nekem meg lejárt az ebédszünetem. Örülök, hogy találkoztunk.

Hosszú másodperceken át némán álltak, majd ellenkező irányban indultak tovább. Néhány lépés után azonban szinte egyszerre visszafordultak.

– Viri! Most ne szaladjunk el! Különben ki tudja, mikor futunk össze legközelebb.

– Zsolti! Fogalmam sincs, mit mondjak. Minden olyan zavaros…

– Ne szólj semmit! Jövő pénteken a szegény gyerekek megsegítésére bált rendeznek a művelődési házban. Este hatkor várni foglak a bejáratnál. Ott majd megtudom a választ.

–  Köszönöm. De most már tényleg mennem kell. Én is örülök, hogy találkoztunk. Szia! – mondta remegő hangon Elvira. Szemei bepárásodtak. Azonnal megfordult és elrohant. Nem hallhatta régi barátja elköszönését.

A következő péntek este Zsolt a megbeszélt helyen álldogált. Feszülten kémlelte az utcát. Nagyot dobbant a szíve, amikor megjelent Elvira. Gyors léptekkel elé sietett. Mélyen egymás szemébe néztek. Zsolt megkönnyebbülten elmosolyodott. Viri arcán legördült egy könnycsepp, de közben ő is mosolygott. Minden egyértelművé vált. Nem hiányoztak a szavak. Hosszú csók volt a köszönés. Zsolt egyik kezével átkarolta Viri vállát és így folytatták útjukat. A barátaik és ismerőseik nagy örömére együtt érkeztek a jótékonysági bálba.