A könyvek és a mesterséges intelligencia
A sokadik érettségi találkozón azt kérdezték az osztálytársaim:
- Most is olyan sokat olvasol?
- Természetesen nem! Amit akartam, már majdnem mindent elolvastam, a látásom már sajnos nem a régi – válaszoltam.
Arról is hallgattam – de belül sirattam -, hogy a féltve őrzött kétezer kötetes könyvtáramat elajándékoztam. Jó helyre került: könyvszerető olvasók körébe, de nem a családomhoz, nekik sajnos nem kellett.
A kor nagy vívmánya az okostelefon!
A mai fiatalok – tisztelet a kivételnek – nem olvasnak, nem beszélgetnek. Helyette a telefont használják!
A példa általános!
A fiú és a lány a vonaton egymás mellett ült, kezükben a laptop, melyet szorgalmasan nyomkodtak. Csak az út végén derült ki, hogy ők ketten összetartoznak, amikor a fiú feltette a kérdést:
- Miért nem válaszoltál?
A mondanivalójukat nem élő beszédben fogalmazták, a telefon segítségével kommunikáltak.
A fiatal anya büszkén újságolta, hogy milyen okos a kétéves gyereke, már bekapcsolja a telefont! A négyéves pedig már játszani is tud vele!
A barátnőm, aki az egyetemen tanít matematikát, szomorúan mesélte, hogy a hallgatók a laptop segítsége nélkül már képtelenek önállóan gondolkodni, a feladatokat megoldani.
Az unokaöcsém, aki 18 éves, egy közös vasárnapi ebédnél azt kérdezte:
- Írjak gyorsan egy verset a tavaszról? – és a telefonján már olvasható is volt az összeválogatott szöveg.
Izgatottan magyarázta, hogy az AI, azaz a mesterséges intelligencia egy számítógépes program, amely képes az ember viselkedését utánozni. Nagy mennyiségű adatot elemez, összefüggéseket keres, és ezek alapján ad eredményt. Nem egy gondolkodó gép – magyarázta -, hanem az ember által létrehozott szuper teljesítmény eredménye.
- Képzelj el – mondta – egy sakkjátszmát, melyben a lépéseket a gép megjegyzi, majd sok-sok próbálkozás után kitapasztalja a legokosabb megoldást.
Kipirult arccal, izgatottan folytatta, mennyi-mennyi lehetőséget hordoz a tudomány területén, hogy nekünk, embereknek jobb legyen. Ez a minőségi élet lehetősége!
Édesem! – gondoltam – csak abban az esetben, ha az ember arra használja, amire igazából megalkotta.
Ha bánatosak vagyunk, keresi az ok-okozati összefüggéseket, de nem tud vigasztalni. Az AI-nek nincsenek érzései!
Ez a világ eredményeivel együtt számomra idegen.
Hogyan magyarázzam azt az érzést, amikor egy könyvritkaságot tartok a kezemben?
A könyvnek illata van! A könyv a legjobb barát! Eltereli a sötét gondolatokat, vigasztal, új ismeretekhez juttat, nevel, szórakoztat.
A mesék, a mondák, az ifjúsági könyvek, a versek, az örök klasszikusok, mind-mind a legbölcsebb tanítómestereink.
A könyvek által leszünk kiművelt emberfők!
Az unokám, András, aki 11 éves, látogatóba érkezett Sopronba. Szerettem volna ajándékot vásárolni, ezért megkérdeztem, szeret-e olvasni?
A válasz szívet melengető volt!
- Nagyon!
A könyvesboltban sokáig időztünk. Végül kiválasztott nagyon szép kötésben két Harry Potter könyvet.
Utunk következő állomása egy antikvárium volt. Érdeklődéssel ismerkedett a kínálattal, majd felfedezett egy olyan könyvet, amelyre régóta vágyott.
Az öröme nem ismert határt! Az én unokám, akinek az utcán a kezét sem lehet megfogni, a nyakamba ugrott, úgy köszönte.
A boltban lévő felnőttek csodálták a jelenetet és irigykedtek!
Hordozhatnak a mai fiatalok nagyon drága telefonokat, laptopot, soha nem tudják elérni azt az érzést, mellyel a könyveket a hátuk mögé szoríthatják!
„A könyvben
nem is az az érték,
ami le van írva,
hanem
amit kiolvasunk belőle.
Minden szó arra való,
hogy megindítson
bennünk
egy folyamatot.”
(Kosztolányi Dezső)
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
