Borisz

Borisz emlékére !  Élt 12 évet.

Az utóbbi napokban mintha valami szokatlant tapasztalt volna Borisz viselkedésében. Elhatározta, hogy legközelebb jobban megfigyeli, de aztán valahogy nem került sor erre. Napközben alig látta, de nem aggódott miatta. Július közepe lévén a nagy hőség miatt ez egyáltalán nem volt meglepő.

Mégis idén, amikor a hőmérő szála a negyven fok közelébe kúszott fel nem volt könnyű elviselni a gyilkos hőséget. Ember és állat is, ha tehette nem mutatkozott a szabadban. A nagyobb városokban az emberek, lakásuk légkondicionált helységeinek oltalmát élvezve próbálták függetleníteni magukat a kinti hőmérséklettől, vagy légkondicionált épületek zárt és a hőség ellen védett tereibe menekültek. Faluhelyen hűvös szobák mélyén kerestek menedéket, de a légkondicionáló berendezések használata már itt is egyre nagyobb mértékben volt elterjedőben.

Az állatok számára különösen nehéz volt átvészelni ezeket az extrém időjárás hatását követő kilengéseket. Borisz, a már nem fiatal kandúrmacska ritkább jelentkezését is gazdája ezért tekintette természetesnek .

Néhány nappal később, megelőzve feleségét ő kelt fel előbb, így aztán a koránkelő feladatai reá hárultak. Elsőként a bejárati ajtót kellett kinyitni, majd az ajtó előtti külső vasrácsot. Ezt pár éve szereltették fel miután meghiúsult egy betörési kisérlet. Azzal persze tisztában voltak, hogy igazi profik elől ez nem jelent védelmet, de mégis arra jó volt, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák.

Alig nyitotta ki az ajtót, Borisz már az ajtó előtt várakozva az orrát fúrta az ajtónyílásba azon igyekezetében, hogy bekerüljön a szoba belsejébe, ahol úgy gondolta zsíros falatok várják majd.

Borisznak ma szerencsés napja volt, mert gazdájával találkozott először, aki lépten-nyomon kényeztette őt. Titokban minőségi falatokkal lepte meg kis barátját, melyet azonban gondos felderítő munka előzött meg. Ezt ugyanis kizárólag akkor tehette, ha felesége nem tartózkodott a közelben. Ágica asszony, a felesége ugyanis ki nem állhatta a macskát. Kezdetben ugyan, amikor Borisz fiatal cicaként a házhoz került még kedvelte őt, az is előfordult, hogy megállt vele játszani, de ahogy az állat növekedett, és kölyökcica báját elvesztette kezdett rossz szemmel nézni rá, és legszívesebben azt látta volna, ha a macska eltűnik a házból. Igazán akkor orrolt meg rá, amikor már belépett abba a korba, hogy maga is részt vegyen harcokban, melyeket a környék kandúrjai vívtak egymással a cicahölgyek kegyeiért. Mivel Borisz gyakran tért haza a küzdelmekből könnyebb, vagy súlyosabb sérülésekkel, egyre gyakrabban kellett látogatni vele a közeli állatorvosi rendelőt. Ágica asszonyt ennek anyagi vonzata izgatta, és egyre gyakrabban hangoztatta, hogy elvihetné már a fene ezt a semmirekellő macskát. Sokszor egészen dühbe gurult, amikor férje egy-egy borsosabb számlát mutatott meg neki. Ilyenkor arca eltorzult, halántékán kiduzzadtak az erek, és olyan rikácsolásba kezdett, hogy férje jobbnak látta, hogy minél gyorsabban eltávozzon a helyszínről.

Ezen a reggelen gazdája az ajtóban nyomuló macskát kezében egy kis csomaggal állította meg, melynek mélyén finom falatok lapultak. Lábával gyengéden félre nyomta a macskát, és egy gyors mozdulattal letette a földre a kis csomagot, majd kiterítette azt, hogy a macska hozzá tudjon férni a tartalmához. Ezt követően tett két lépést hátra, hogy ne zavarja kedvencét az evésben. Borisz először mohón nekikezdett, hogy befalja a finomságokat. Ekkor még úgy látszott, hogy egy-kettőre végez az egésszel, gazdája elégedett tekintete kisérete mellett. Néhány pillanat múlva azonban váratlan dolog történt. A macska hirtelen láthatólag fájdalmasan felkapta fejét, és abbahagyta a lakmározást. Néhány másodpercig így maradt, majd újra megpróbálta, hogy folytassa az evést. Próbálkozása azonban nem járt sikerrel, az előbbihez hasonlóan ismét felkapta fejét, pofájára fájdalom ült ki. Látva, hogy mi történt gazdája rosszat sejtve felszisszent.

– Már csak ez hiányzott Boriszkám, mehetünk ismét az állatorvoshoz – szólt kis barátjához, majd így folytatta – Jaj… ha ezt a mama megtudja, elzavar bennünket a háztól.

A férfi félig tréfára akarta fogni a dolgokat, amikor így beszélt a macskájához, de a helyzet, mint utóbb is kiderült komolynak bizonyult.

Már előre félt feleségétől, tartott annak egyre durvább és durvább érzelmi kifakadásaitól, melyek immár nem csupán az állat, de ő ellene is irányultak.

Hármójuk, ő a férj, becsületes nevén Tivadar, Ágica, a felesége és Borisz macska közötti viszonyban sajátos összefüggés volt tapasztalható. Az idő múlásával Ágica egyre jobban utálta a macskát, és hasonló mértékben gyengültek érzelmei férje iránt is. Férje, aki a macska gazdája volt egyre jobban szerette Boriszt, kis kedvencét, és szívében Ágica helyét fokozatosan a macska vette át.

Ágica és Tivadar házassága is kezdetben olyan reményekkel indult, hasonlóan sok más esethez, telve szeretettel és reménnyel, hogy az egymás iránt érzett szeretet hőfoka az idővel nem fog változni. A gyakorlatban aztán a folytatás nem éppen úgy alakult náluk sem, mint ahogy az számos más esetben is történik.

A szerelem Ágica asszony szívében hunyt ki elsőnek kettejük közül. A helyébe először közömbösség lépett, majd amikor az is kezdett halványodni lenézés és gyűlölet érkezett. Itt tartottak érzelmi síkon, amikor Borisszal megtörtént az említett eset.

Gazdája megjegyezte ugyan az esetet, de még húzta az időt, nem akarta Boriszt ideje korán az állatorvoshoz vinni.

Közben, ahogy az idő telt a szegény pára állapota egyre rosszabb lett. Gazdája szerette volna eltitkolni macskája állapotának rosszabbodását, és ettől kezdve ügyelt arra, hogy reggel megelőzze feleségét a felkelésben. Ez sikerült is neki, és mindig ő volt az, aki kinyitotta a bejárati ajtót, és felhúzta az ablakokat védő redőnyöket. Először mindig a redőnyöket húzta fel és csak aztán nyitotta ki a bejárati ajtót.

Alighogy a redőnyök a magasba kerültek, a macska azonnal felugrott az ablaktábla előtt húzódó vasrács és az ablaküveg közti résbe. Mihelyt gazdája megjelent a nyitott ajtóban kezében a macska tálkájával telve finom falatokkal, majd letette azt a terasz kőlapjaira Borisz leugrott az ablakból és mohón enni kezdet volna. Azonban csak néhány falatot tudott megenni, kénytelen volt otthagyta csaknem az egészet, annyira fájdalmas volt számára a rágás és a nyelés.

Ekkor már láthatóan nagyon leromlott állapotban volt. Begyulladt alsó álkapcsa a szájából folyamatosan csurgó nyáltól átitatva szánalmat keltő volt, de még inkább szánalmasabb volt, ahogy szájából a lecsurgó nyál egy hosszú fonálszerű képződményben, akár egy megdermedt jégcsap lógott lefelé Ez a fonál fejének minden egyes mozdulatára reagálva ide-oda lengett, odaragadt az ablaktábla üvegére is bepiszkítva azt. Ezt már Ágica asszony elől sem lehetett eltitkolni. Egy hét múlt el az első eset jelentkezése óta, amikor férje bejelentette feleségének, hogy a cica már olyan rossz állapotban van, hogy nem lehet tovább várni, halvány remény sincs már, hogy magától meggyógyulna. Itt már csak az állatorvos tud segíteni

Amikor ezt Ágica asszony meghallotta éktelen haragra gerjedt, bár már maga sem tudta a macskára vagy férjére haragszik jobban. Az eset azonban kapóra jött neki, mert már napok óta kereste a jó alkalmat arra, hogy férjén töltse ki haragját, csupán arra várt, hogy erre találjon valami ürügyet. Férje bejelentése szinte felvillanyozta őt, és már előre élvezte, hogy újra pocskondiázhatja a macskát, és vele együtt férjét.

A macska a kezelés során kapott háromfajta injekciót. A számla a kezelésről még az eddigieknél is borsosabb lett. Amikor az asszony meghallotta mennyi a végösszeg, olyan érzés fogta el mintha a fogát húzták volna, és így tört ki:.

•  Na, nem, ez nem lehet igaz! Harmincezer forintot kiadni egy koszos macska gyógyulásáért. Jól jegyezd meg Tivadar! Ez volt a leges legutolsó! Egy fillért sem adok ki a jövőben még akkor sem, ha a tetves macskád elpusztulna – rikácsolta dühtől elváltozott hangon.

Az utóbbi időben azt is észlelte, hogy miközben szapulta férjét, a korábban általa érzett mérgét sajátos öröm váltotta fel. Eufórikus állapotba került attól az érzéstől, hogy férjét szavaival éppen a földbe döngöli. Kimondottan élvezte a helyzetet, amelyben ő az ítéletet kimondó bíró, aki irgalmatlanul lesújt a törvény nevében a bűnösre.

Miközben Ágica asszony férjét szidalmazta, Borisz tekintetét hol az asszonyra, hol gazdájára emelte. Szomorúan nézte lehajtott fejű gazdáját és anélkül, hogy a szavakat értette volna azt felfogta, hogy szeretett gazdáját bántják, és mindez őmiatta történik. Hogy megvigasztalja őt odament hozzá, és lábához dörzsölte fejét. A férfi ekkor macskájára nézett, akinek szemében hála csillogott, lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét.

Az asszony látva a jelenetet ismét felcsattant:

– De aztán most mind a ketten tűnjetek el innen, de nagyon gyorsan!

A kapott injekciók hamar éreztették hatásukat. Beadásuktól számított második napon a macska állapota látványosan javult. Enni ismét tudott, fájdalmat nem mutatott. Az orvos felhívta ugyan a férfi figyelmét, hogy macskája gyógyíthatatlan betegségben macska AIDS-ben szenved, és a javulás csak átmeneti, ennek ellenére gazdája látva milyen jól van kis barátja bízott abban, hogy az állatorvos ezúttal téved.

Az elkövetkező napokban a férfi árgus szemekkel figyelte macskája állapotát és viselkedését. Elégedetten állapította meg, hogy a cica továbbra is jól eszik, jó étvágya van.

Két hét elmúltával Borisz továbbra is jó állapotot mutatott. Gazdája ekkor már csaknem biztosra vette, hogy az állatorvos hamis diagnózist állapított meg. Már nem is tartotta fontosnak, hogy ő keljen fel reggel elsőnek.

A harmadik hét közepén ismét a feleség húzta fel a redőnyöket, és nyitotta ki az ajtót. Ez azért azt nem jelentette, hogy ő adott volna enni a macskának reggelit. Ehhez Borisznak tovább kellett várni arra, hogy gazdája is felkeljen. Minden esetre ekkor Ágica asszony volt az, aki először látta meg reggel Boriszt. Ez egy szerdai nap volt, mégpedig, mint kiderült egy szomorú nap. Amikor tehát e nap reggelén, az asszony férje felkelés után először megpillantotta felesége dühös arcát már rosszat sejtett. Előérzete nem is csalta meg őt, mert felesége mérgesen közölte vele, hogy a kezelés eredménytelen volt, mert a macska ismét hasonló jeleket kezd mutatni viselkedésében, mint korábban már azt tette.

Férje elsápadt, szíve összeszorult

– Ó, Istenem, mégsem tévedett az állatorvos, miért nem tudott tévedni?– sopánkodott.

Valóban, az elkövetkező napok bebizonyították, hogy a diagnózis helyes volt. Borisz napról napra rosszabbul lett. A végére már szinte semmit sem tudott enni olyan erős fájdalmat érezhetett. Valamit tenni kellett. Mégsem lehetett hagyni, hogy éhen haljon!

A férfi fülében most ott csengtek az állatorvos szavai, amikor a legutóbbi kezelés végén felvetette a lehetőséget a macska fájdalommentes elaltatásáról. Természetesen, mint minden szolgáltatás ez sem lett volna ingyen. 31 ezer forint az ára, plusz 16 ezer forint az elszállítás, azaz összesen 47 ezer forint.

Igen ezt kell csinálni! Élni kell ezzel a lehetőséggel! Nem szabad hagynom kis barátomat tovább szenvedni – gondolta magában, de ugyanakkor a következő pillanatban megjelent képzeletében felesége dühtől eltorzult arca-Hogyan fogom én ezt neki előadni, hogy ismét ki kell fizetni a macskáért újabb 47 ezer forintot, amikor megmondta, hogy többé egy fillért sem fizet érte?

Elhatározta, hogy másnap reggel megvárja míg felesége felkel, és csak akkor ad enni Borisznak. Talán ha látja, hogy milyen rosszul van a macska, meglágyul annyira a szíve, hogy utoljára mégis kifizeti ezt az összeget.

Úgy gondolta a terv, amit kifundált nem rossz, és bízni lehet a megvalósulásában. Mégis éjszaka nem aludt jól, rosszakat álmodott, és számára a hajnal valóságos megváltást jelentett. Felkelésig még sok idő volt hátra, ezért még sokáig ágyban maradt, de egy idő után már úgy érezte, hogy az ágy kiveti őt magából, ezért felkelt, felöltözött és így várakozott tovább. Nagy sokára a szomszéd szobában is mozgolódást észlelt. A felesége kelőfélben volt. Most kezdett csak igazán figyelni, fülét hegyezte, nem szerette volna elszalasztani a pillanatot, amikor felesége kimegy a konyhába, hogy kitárja az ablakokat, majd felhúzza a redőnyöket. Borisz erre biztosan egy ugrással a szűk ablakrésben fog teremni, és befelé néz majd alsó állkapcsán a lefelé lógó megdermedt nyál-fonállal.

A félelemmel párosult várakozás hosszú volt, de egyszer mégis vége szakadt. A továbbiakban minden úgy alakult, ahogy előzőleg elképzelte. Felesége megpillantotta a macskát, de nem törődött azzal, hogy reggelit adjon neki. Látva azonban milyen elgyöngült állapotban van az állat, és amint az türelmetlenül elkezdett nyávogni csodák csodájára megszánta. Kilépett a teraszra és letette a reggelire szánt falatokat. Ezt látva férje is előkerült. Ő is kilépett a teraszra, és belekezdett mondanivalójába:

– Ágica, kérlek, hallgass meg! Boriszról kell beszélnem veled!

– Na, hadd halljam! Nyögd ki, amit mondani akarsz, de pénzről szó sem lehet! – mondta neki fagyosan felesége.

Férje erre azért nem számított, hogy kereken ilyen elutasításban lesz része.

Nincsen hát meg feleségében a szánalomnak vagy együttérzésnek semmi szikrája sem a macska iránt, látva annak állapotát? – gondolta elkeseredve,  hallván a választ. Ennek ellenére mégsem adta fel, hogy folytassa, amit elkezdett. Ehhez az adott erőt számára, hogy ránézett kis barátja elgyötört ábrázatjára, szánalmas kinézetére.

– Szóval, Ágica, arról lenne szó, hogy Borisz már nem tud enni olyan fájdalmai vannak. Erről te magad is ma reggel itt meggyőződhettél. Ezért aztán elvinném ismét az állatorvoshoz, aki elaltatná őt, és gondoskodna az elszállíttatásáról. Nekünk nem lenne több gondunk szegény Boriszra. Persze ez nem menne ingyen. Én már az összeget is megérdeklődtem, 31 ezer forint plusz 16 ezer forint az elszállíttatás – mondta ki félénken a számokat.– Hogy mondanivalóját nyomatékosabbá tegye a végén még hozzátette:

– Ezúttal tényleg ez lenne a legutolsó kiadás Borisszal kapcsolatban.

Felesége addig nyugodtan hallgatta, amit férje mondott neki, amíg pénzről nem volt szó. Mihelyt azonban meghallotta már csupán az első részösszeget, a 31 ezer forintot elhangzani, elfogta az idegesség, arca kipirult és látszott rajta, hogy a következő pillanatban valami nagy veszekedést fog kirobbantani a hallottak miatt.

– Mit képzelsz te rólam? Hány bőrt akarsz még lehúzni rólam emiatt a dög miatt? – csattant fel felháborodva.

Férje ezt hallva azon igyekezett, hogy mindenképp megakadályozzon egy számára előnytelen veszekedés kirobbanását.

– Ágicám, gondolj bele, valóban ez lenne az utolsó eset, amikor Borisz nekünk pénzbe kerülne, és ezzel egyszer s mindenkorra végleg meg is tudnánk szabadulni tőle!

Az asszony végig hallgatta, amit férje mondani akart, majd anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, beviharzott a hálószobába. Férje nem értette felesége ebbéli reagálását kérésére, de erre hamarosan választ kapott. Asszonya néhány perc múlva visszatért a teraszra. Odalépett férje elé, és egy borítékot adott át neki e szavak kíséretében:

– Tessék! Itt van! Fogd ezt a borítékot, 47 ezer forintot találsz benne. Remélem ettől a macskád mindörökre eltűnik az életünkből, és talán jobban tennéd, ha te is eltűnnél vele együtt!

Férje rendesen már nem is szokott meglepődni az ilyen kifakadásoktól, de most maga elé képzelve Boriszt legyengülve feküdni a terasz csupasz kövén, szeretett volna visszaszólni feleségének, de az utolsó pillanatban elharapta nyelvét, és csendben maradt. Arra gondolt, hogy most az a lényeg, hogy megkapta a pénzt, viheti Boriszt az állatorvoshoz, hogy az véget vessen minél előbb szegény pára szenvedésének.

Megkereste a hordozó boxot, és beletette a macskát. Borisz mindezt engedelmesen viselte el, meg sem kísérelte, hogy ellenkezzék vagy, hogy kiszökjön onnan.

A rendelőben az állatorvos már várt rájuk. A férfi szeretett volna minél előbb túl lenni ezen az utolsó sajnálatos aktuson. Miután az állatorvos átvette a macskát, egy másik zárt saját hordozóba kellett átrakni az állatot. Miközben az azon igyekezett, hogy belegyömöszölje a hordozóba a meglepett, és ekkor már ellenállást mutató macskát. Az álat tekintetével gazdáját kereste, mintha tőle várta volna a „Mondd. mi folyik itt?” aktuális kérdésre  a választ. A férfi úgy érezte, hogy macskája kérdő tekintete beléhatol, bőrét égeti. Fejét elfordította, nehogy akár még véletlenül is pillantása találkozzék Boriszéval.

Ezután már csak a fizetés volt hátra, amit gyorsan elintéztek. Mielőtt sor került volna a halálos injekció beadására a férfi kinyitotta a hordozó ajtaját, még egyszer utoljára megsímogatta kedvenc macskája felé fordított fejét, visszazárta az ajtót, és arcán potyogó könnyekkel elhagyta a rendelőt anélkül, hogy akárcsak egy utolsó pillantást is vetett volna a szobára.

Hazaérve úgy érezte, hogy halálosan elfáradt. Nem tudta mitévő legyen. Nem találta a helyét. Céltalanul járt kelt egyik szobából a másikba. Alig várta, hogy eljöjjön az este, és lefeküdhessen. Azt remélte, hogy egy kiadós alvás jót fog tenni neki az állapotára. Persze azt nem várta el, hogy Borisz halála miatt érzett fájdalma egycsapásra eltűnjék, de abban reménykedett, hogy ez a fájdalom legalább enyhülni fog.

Nos, minden ennek éppen az ellenkezője történt. Miután nagy nehezen elaludt, hagymázas álmok gyötörték. Azt álmodta, hogy az állatorvosi rendelőben van és arra vár, hogy az orvos beadja a halálos injekciót Borisznak. Az orvos háttal állt neki és azzal volt elfoglalva, hogy felszívja a gyilkos szert a fecskendőbe. Amikor az megfordult, rémülten látta, hogy Ágica asszony, a felesége az, aki kezében tartja a fecskendőt és már emeli is, hogy beleszúrja a tűt a cica oldalába. Ő felkiáltott, és tett egy lépést előre, hogy megakadályozza feleségét abban, hogy a gyilkos mozdulatot megtegye. Kétségbeesetten minden erejét összeszedve próbálta ezt megtenni, de kezét s lábát valami különös erő bénította meg, és a tű egyre közelebb került Borisz testéhez már-már elérte azt, mikor ebben a pillanatban csatakosan, verejtékben úszva felébredt. Az ágyában feküdt. Csak egy rossz álom foglya volt. Örült, hogy felébredt, de a rideg valóság várta: Borisz már itt hagyta a földi világot, és valahol a macskák mennyországában vadászik tovább az egerekre.

Néhány percig még az ágyában maradt, majd utána kelletlenül felkelt, bement a fürdőszobába, és kis idő elteltével, miután elkészült, kijött onnan.. Akárcsak tegnap, ma reggel is csak ténfergett. Szerette volna, ha nem kellene találkoznia feleségével, de tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Amikor megpillantotta őt kelletlenül üdvözölte, de látta, hogy az asszony valakire, vagy valamire még mérgesebb, mint amikor még a macska is velük volt. Szinte a levegőben lógott, hogy Ágica őbelé fog kötni.

E pillanatban eszébe jutott, mit is mondott neki felesége mielőtt a macskát elvitte volna az állatorvoshoz. „Tessék, fogd ezt a borítékot, benne van 47 ezer forint! Remélem, ettől a macskád mindörökre eltűnik az életünkből, és talán jobban tennéd, ha te is eltűnnél vele együtt!”, majd fülében csengett a következő mondat is „Mit gondolsz hány bőrt fogsz még lehúzni rólam?” Elfogta a keserűség, arca elborult. Arra gondolt, hogy ez meddig fokozható, és ezek után mit várhat a jövőtől? Hogy lesz majd képes arra, hogy egy fedél alatt éljen továbbra is az asszonnyal, akiben szinte forrong az általa érzett gyűlölet?

– Nem tudom… nem tudom… ismételgette magában félhangosan, és hozzá kétkedőn ingatta a fejét.

Felesége látván milyen szomorú a férje, és hallva ezeket a „nem tudom-okat” felcsattant:

– Tivadar, mi van veled? Vénségedre megbolondultál? Csak nem azt a nyomorult macskát siratod még most is? Inkább örülnöd kellene, hogy az a koszos jószág nem ugráltat többé téged!

Férje ezekre a szavakra megmerevedett, arcán a vonások összehúzódtak, keze ökölbe szorult, már-már emelkedett volna, hogy feleségére sújtson, de az utolsó pillanatban visszahúzta kezét. Felállt és bement a szobájába. Leült az ágyára, arcát kezébe temette, és gondolkodott. Így maradt néhány percig. Ezután felállt,                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         átment a másik szobába, kihúzott a kanapé alól egy kisméretű bőröndöt, majd visszament a szobájába. Kinyitotta a bőröndöt, és pakolni kezdett, mintha utazni készülne. Mikor készen volt a csomagolással kezébe vette a bőröndöt, és megindult vele, úgy abban a ruhában, amit éppen viselt, a kijárati ajtó felé. Már csaknem elérte az ajtót, amikor hirtelen megállt, majd visszafordult, és visszament a szobájába. Letette a bőröndöt, és ezúttal üres kézzel ismét megindult a kijárati ajtó felé, miközben ezt mormolta magában:

– Igen, így jobb lesz. Minden olyan dologtól megszabadulva, ami ide kötött, szabadon.

Kifelé menet szótlanul elhaladt az ebből mit sem sejtő felesége mellett, aki semmi gyanúsat nem látott abban, hogy férje úgy hagyja el a lakást, hogy nem visz semmit sem magával. Már kint is volt az utcán, és fürge léptekkel megindult valahová.

Mikor kiért a szabadba felnézett az égre, a ragyogóan tiszta kékséget egyetlen felhő sem zavarta. Szinte izzott a nagy kékség, el is kellett fordítani a fejét annyira bántotta szemét az égi fény. Vett egy mély lélegzetet, majd fejét előre szegezve határozott gyors léptekkel megindult azon az úton, melyre már korábban is lépnie kellet volna…

Négy hónap múlt el azóta, hogy Tivadar, Ágica asszony férje váratlanul se szó se beszéd búcsú nélkül mindent hátrahagyva elment, és azóta se tudni, hogy most hol tartózkodik és, hogy vajon életben-e van még?

Ágica asszony kezdetben kifejezetten örült férje tettének. Egyedül maradt a lakásban, azt csinált, amit akart, nem kellett senkivel sem megosztani a terveit, és keresni a kompromisszumot. Akkor, és azt csinált, amihez igazán kedve volt. Számára ez a szabadság mindennél többet jelentett. Ahogy azonban lassan múlt az idő a helyzet eddig nem is sejtett buktatói is megmutatkoztak. Férje szökését megelőző időszakban Ágica érzései közül a gyűlölet játszotta a vezető szerepet. Most egyedül, sajna nem volt kit gyűlölni. Nem volt senki, akit le lehetett volna kapni a tíz körméről, amiért ezt meg ezt rosszul csinált. Az-asszony öröme fokozatosan idegességbe és bosszúságba fordult át, amit nehezen élt meg. Ő is kezdte rosszul érezni magát az üres négy fal között.

Egyik nap, amikor a tükörbe nézett majdnem rosszul lett. Ugyan egy csinos női arc nézett vele szembe, de a szeme ijesztő volt. Ezek a szemek szinte nem is emberi szemek, hanem félelmetes gyűlölettel teli szemek, egy szörny szemei voltak, melyek ijesztően csillogtak vissza reá a tükörből. Ezt látva gyorsan oldalra lépett, hogy ne láthassa magát. Nagy sóhajtások közepette le kellett ülnie egy székre, mert kezdett rosszul lenni. Ült az asztal mellett a széken, és hogy közelgő rosszullétét megelőzze felvett az asztalról egy magazint, és olvasni kezdte. Az olvasás során egyszerre egy hirdetéshez ért, amely így szólt.

Állatszeretők Figyelem! Aranyos 8 hetes féregtelenített kiscicák ingyen elvihetőek. Érdeklődni: Budapest, Üllői út 59/b. szám alatt lehet.

Olvasva a hirdetést kínosan felnevetett, és hangosan megjegyezte magának:

– Íme! Tessék, meg van a megoldás a magány ellen! – mondta gúnyos kacaj kiséretében, és letette a magazint.

Másnap nagyon unatkozott és nem volt neki senki, akihez szólhatott volna. Ekkor ismét eszébe jutott a hirdetés. Eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha elhozna egy kiscicát. Végre nem lenne egyedül és újra lenne neki valaki, akit állandóan szidhatna. Először csak elvetette a gondolatot, de az csak makacsul ott motoszkált a fejében, és nem hagyta nyugodni.

Két nap így múlt el, végül már nem bírta, és döntött: felhívja a megadott számot. Titokban abban reménykedett, hogy mások már elvitték a cicakölyköket, de a másik énje legalább ennyire annak szorított, ne legyen még késő! Ezután már nem is habozott és a tettek mezejére lépett.

Amikor felhívta a számot és várta, hogy a vonal másik végén valaki felvegye a telefont, és beleszóljon feszülten várta, hogy kiderüljön vannak e még elvihető cicák vagy már késő? Utólag ebbéli viselkedésén maga is erősen elcsodálkozott: ő, aki eddig Boriszt hol semmirekellő macskának, hol nyomorult állatnak, vagy  dögnek nevezte most ugyancsak egy macska miatt ilyen lázba jött, Hát ez meg , hogy lehetett? Meg is jegyezte magában:

Hohó! Mi történik itt kérem? Jó lesz, ha vigyázol, mert a végén még meg is szereted ismeretlenül, pedig ez csak egy macska! Hát lehet szeretni egy ilyen semmirekellőt?- sorjáztak a kérdések fejében, a válasz rájuk azonban elmaradt.

A beszélgetésből kiderült, hogy nem késett még el, mehet megnézni a cicákat még több is van belőlük.

Másnap kora délután elment a megadott címre. Kocsival ment, hogy könnyebb legyen hazavinni így a cicát. Nem volt könnyű üres parkírozó helyet találnia, több kör után is csak viszonylag távol tudta letenni a kocsit. Az út hátralévő részét gyalog tette meg. Amint ballagott figyelmét hirtelen egy koszos ruhába öltözött férfi, egy szerencsétlen hajléktalan kötötte le, amint az útszéli szeméttartók tartalmát vizsgálta át. A férfi alapos munkát végzett annak reményében, hogy talál valami számára használható dolgot. Így aztán egy egy-egy szeméttartó előtt hosszasan elidőzött. Ez a tény a felé közeledő Ágica részére, aki egyre nagyobb figyelemmel közeledett a férfi felé, lehetővé tette, hogy jól szemügyre vegye az illetőt. Amikor már egészen a közelébe ért megtorpant, és meglepetésében hangosan felkiáltott:

– Tivadar! – mivel férjét vélte felismerni a hajléktalanban.

Erre a szeméttartóban kotorászó férfi fejét felemelte ránézett Ágicára, de közömbös maradt iránta, ahogy meglátta az asszony arcát. Ágica is egész közelről figyelhette meg a férfi arcát, és ekkor csalódottan kellett látnia, hogy ezúttal tévedett, mégsem a férje volt az illető.

Az eset egészen felkavarta. Meg kellett állnia, nekitámaszkodott egy útszéli fának, és csak percek múltán tért újra magához. Amikor már úgy érezte rendbe jött tovább indult a cím felé.

A cicavizit a vártnál könnyebben, egész kellemesen, és gyorsan lebonyolódott. Négy aranyos kis kölyökcica közül választhatott. Rövid gondolkodás után, egy foltos szürke kölyökre esett a választása.

Hazaérve megetette az új szerzeményt, majd elhelyezte a Borisztól visszamaradt fekvőhelyen.

Hosszasan nézte a bolyhos kis jószágot, és közben felidéződött benne a hajléktalan képe, és ezen keresztül férje, Tivadar emléke. Csak nézte, nézte a cicát, Tivadart látta, mintha ő etetné a kis jószágot, majd megjelent előtte saját maga tükörképe azzal a torz fénnyel a szemében. Ekkor hirtelen villámcsapáshoz hasonlóan valami beléhasított. Egy pillanattal később, először két könnycsepp gördült ki a szeméből, amit továbbiak követtek, de az igazi sírás csak ezután fogta el. Könnyei patakokban folytak, mintha megannyi barázda szántotta volna végig ábrázatát. Arcát kezébe temetve zokogott tovább, vállai remegtek, de egész testében is rázkódott. Sírása csak lassan és nehezen csillapult, végül már csak szipogott, majd az is elcsendesedett. Úgy érezte most számolt le azzal a szörnyeteggel, aki volt, kibújt régi énjéből, mint valami bepiszkolódott ruhát úgy vetette le magáról.

Szívét lassan melegség töltötte el, könnyűnek érezte magát. Este mélyen, nyugodtan aludt, nem álmodott semmiről.

Reggel, amikor felébredt úgy érezte, hogy újjászületett. Felkelt, elkészült, megreggelizett, és utána nagy elszántsággal útnak indult. Valami belső tűz fűtötte. Tudatában volt annak, hogy sziszifuszi munkára vállalkozott, de bízott magában, erejében. Elindult, hogy megkeresse Tivadart, aki valahol az utcán tengeti életét, és most is az utcákat rója, mint ahogy ő is most érte fogja róni az utcákat. Az első lépéseket már meg is tette, közben mosolygott, mert tudta, hogy meg fogja találni férjét…