Az én Párizsom (Elfogult élménybeszámoló)

Előszó az olvasóhoz: Kedves olvasóm az írás 65 oldalból áll. Mégis nekifogsz?

 

 

AZ ÉN PÁRIZSOM

 

 

ELFOGULT ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ

EMLÉKEK, ÉLMÉNYEK

 

 

 

   

A francia nyelv már ifjúkoromban nagyon tetszett, és nagy hatással volt rám. Az 1970-es éveket megelőzően a későbbiekre jellemző, mindent elárasztó amerikai filmek túlsúlya még nem volt érezhető, a mozik műsorán még több európai film szerepelt, mint amerikai. Közülük is a francia és olasz kalandos, kosztümös filmek különösen népszerűek voltak.

1959-ben „A púpos” címmel, az ezt a műfajt képviselő, francia film már nagy sikert aratott  Jean Marais-vel a címszerepben.

1961-ben szintén A egy hasonló műfajú francia-olasz koprodukcióban készített film, „A korzikai testvérek” hódított a mozik vásznán.

1962-ben egy újabb francia a film, a „Cartouche” jelentette az év nagy filmsikerét Jean-Paul Belmondo-val és Claudia Cardinale-val a főszerepekben. Én ez évben elsős gimnazista voltam. A film kalandos történetével és dallamos, kellemes hangzású francia nyelven megszólaló előadásával együttesen igen nagy hatást gyakorolt rám.

Most is fülemben cseng, ahogyan Belmonodo kiejtette a rablóvezér Cartouche nevét. Mennyi erő, dac, kihívás szorult, csupán ez egyetlen név kiejtésekor a hangjába, ahogy ezt hangsúlyozta. Az első szótag után a szó közepén egy leheletnyi szünetet tartott, majd a folytatásban, a név második felében az „Ú”-t megnyújtva ejtette ki a teljes nevet, valahogy így : Kár..tús, aminek hatására borzongáshoz hasonlatos érzés fogott el.

Hányszor, de hányszor magam is megpróbáltam olyan meggyőző erővel, és eleganciával kiejteni e nevet, mint a híres francia filmszínész, akkor még nem sok sikerrel.

Tulajdonképpen, akármilyen furcsának is tűnik, de ez a film, és a híres-hírhedt rablóvezér neve, a Cartouche név, hívta fel figyelmemet a francia nyelv szépségére. Ettől kezdve tudatosan kerestem a franciául beszélő filmeket, illetve az egyéb alkalmakat és lehetőségeket, ahol francia szót hallhattam. Ugyanakkor, ebben az időben még meg sem fordult a fejemben, hogy én is elkezdjek franciául tanulni.

A gondolat, hogy talán én is képes lennék e nehéz nyelv elsajátítására, csak évekkel később 1976- ban merült fel bennem először komolyan. Ehhez a végső indíttatást az ez évben Párizsban tett kéthetes látogatás alatt átélt élmények hatása adta.

Ez időben nem volt könnyű nyugati országba kiutazni, ezért akinek ez sikerült az bizony kiváltságosnak érezhette magát. A nyugati országok a kommunista blokk, és benne Magyarország ellenségeinek számítottak. Az ide történő utazásokhoz engedélyekre, vízumokra, megfelelő mennyiségű, a kinn tartózkodás teljes idejére ellátást biztosító  valutára volt szükség. No meg érvényes kék útlevélre.

Akkoriban ugyanis kétféle útlevél létezett kék és piros színű. A kék útlevéllel lehetett menni a nyugati országokba, a pirossal a szocialista országokat látogathatta az útlevél tulajdonosa. Nyugati országba egyénileg háromévenként lehetett kiutazni, és ha valaki érvényes engedéllyel rendelkezett számára a kinn tartózkodás idejére az ellátás fedezésére valutakeretet biztosított az állam. Ez a keret azonban oly kevés volt, hogy szinte minden kiutazó nem legális úton, feketén szerzett be többlet valutát. Ez természetesen a lebukás veszélyét hordozta magában. Amennyiben a többletvalutát a határellenőrzés során megtalálták, ennek az lett a következménye, hogy az akkora tervezett út meghiúsult, és az útlevelet x évre bevonták.

A dolgozó, munkaviszonnyal rendelkező kiutazóknak ezen túlmenően be kellett szerezni a vállalati vezető és a vállalati párttitkár javaslatát is. Ha ez is megvolt, akkor lehetett benyújtani az útlevél iránti kérelmet. A benyújtott kérelem elbírálása után a kérelmező kétféle válaszra számíthatott. Kedvező esetben megkapta az engedélyt, és ezzel párhuzamosan az automatikusan járó valutakeretre szóló engedélyt. Kedvezőtlen elbírálás esetén csak a nemleges válasz érkezett meg, ráadásul az elutasítást nem kellett megindokolni.

E sokrétű bürokratikus kérelmezési folyamat után már jórészt fellélegezve következhetett a beutazási vízumok beszerzése. Ekkor még nem volt internet, az on-line ügyintézés még nem létezett, mindent személyesen a helyszínen kellett elintézni. Ez azt jelentette, hogy az érintett országok nagykövetségeinek konzulátusait kellett felkeresni. Kevésbé szerencsés esetben ha, több országon keresztül történt az utazás, egyenként annyi ország konzulátusánál kellett kérelmet beadni. A vízumnak két fajtája volt ismeretes, az átutazó és a tartózkodó vízum..Az átutazó vízumot sokkal könnyebben lehetett megszerezni, mint a tartózkodóit.

E folyamat végén, minden szükséges engedély birtokában következhetett el végre a felkészülés az utazásra.

Az eddigiek során nem beszéltem arról, hogy az utazás tervezése és megvalósítása idején szüleimmel együtt egy házban éltem, a Budapest melletti Üllőn. Joggal felvetődhetne a kérdés eddig miért nem beszéltem róluk, mi volt az ő szerepük az utazásomban.

Nos, amikor felmerült bennem a párizsi utazás gondolata, majd elkezdődött a megvalósítás ekkor a nagy, fajsúlyos kérdésekben teljesen egymagam döntöttem, ellentétben a néhány évvel ezelőtti állapotokkal, amikor helyettem apám hozta meg a döntéseket.

A változásnak két fő oka volt, az egyik, hogy az utazás idején már 28 éves lettem. Felnőtté váltam, mögöttem egy rövid, mindössze egyévig tartó házasságot követő szomorú válás történetével. Együttesen azt  eredményezték, hogy felnőtt lettem apám szemében is. Másrészt ekkor fejeztem be egyetemi tanulmányaimat is, esti tagozaton és a tény, hogy egyetemi diplomás lettem, a nyolc osztályt végzett ember szemében valami nagyon elismert dolognak számított. Ettől kezdve felnézett rám, és többé nem szólt bele a dolgaimba. Ettől kezdve szüleim többnyire csak a döntés meghozatala után értesültek annak tényéről. Nem volt ez másképp az utazással sem, bár az igaz, hogy a hosszú tervezéstől a megvalósításig tartó időszak alatt ők is megismerhették terveimet, és az addig meghozott döntéseimet..

Az utazásra már jóval annak időpontja előtt alaposan felkészültem. Több utikönyvet elolvastam, gyakorlásképpen hangosan mondogattam az utcák francia neveit, próbáltam megjegyezni a fontosabb útvonalakat, tanultam a metróállomások neveit. Ezen kívül napi terveket is készítettem a látnivalók megtekintésére.

A nagy eseményt megelőző hetekben pedig már annak közvetlen lázában égtem. Többször ellátogattam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem jóval az indulás előtt az akkor már bent álló, a Budapestet Párizzsal összekötő híres Orient Expressz szerelvényét.

Ez a mostani Orient Expressz Párizs és Bukarest között közlekedett és a még régebbi múlt századbeli expressznek volt az újraindított modern változata, már nem volt luxusvonat, mint az eredeti, de a régi romantika övezte még mindig.

A szürke, jellegtelen magyar vasúti kocsikkal ellentétben csodálattal néztem a színes, élénk színű francia kocsikat. Még azt a bátorságot is vettem, hogy felszálltam az egyikre, hogy megtapasztaljam milyen egy valódi francia kocsiban helyet foglalni a kényelmes kipárnázott üléseken. Valahogy úgy éreztem, ha itt beszívom a levegőt egy kicsit párizsi levegőt szippanthatok be. Ahogy kezdtek érkezni az utasok, én már ismét csak a peronon tartózkodva néztem a kocsikat. Irigykedve és egyben csodálattal vegyült érzéssel néztem a felszálló utasokat, akik arcán közömbösséget láttam. Nem tudtam megérteni, miért nem tükröződik arcukon a számukra megadatott kiváltság öröme, hogy másnap már Párizs levegőjét szívhatják be.

Egészen az indulásig ott maradtam. Amikor a kalauz bezárta a még nyitva hagyott ajtókat, és sípját szájába vette, izgalom kerített hatalmába, szívem gyorsabban kezdett verni, és szemem az indulásra kész szerelvényre szegeztem. A kalauz ekkor a sípjába fújt, ezzel megadva a jelet az indulásra. A következő pillanatban a vonat lassan megindult, kezdetben lassan, majd egyre gyorsabban haladva távolodott el a pályaudvar épületétől. Szemmel még sokáig követtem a vonatot, amikor már az a távolban járt, csak akkor fordultam meg, és nagyot sóhajtva indultam hazafelé, mikor már végleg eltűnt a látóhatárról.

Időközben megvettem a vonatjegyet is az Orient Expresszre. Mivel a jegy fekvőhelyes ellátást is magában foglalt, ez azt jelentette, hogy az egy speciális, úgynevezett couchette kocsiba szólt. Ez a kocsi fülkékre volt osztva, és a nappali és éjszakai, hálókocsis változatot egyesítette magában. Nappal  az utasok a szokásos módon ülőhelyeken elhelyezkedve utaztak, éjszakára viszont a fülkéket fekvőhelyes hálófülkékké lehetett átalakítani.

Ahogy fogytak a napok az utazás időpontja egyre közelebb került, de a sok álmodozás és a nagy elvárás miatt mégis úgy éreztem, hogy lelassult, sőt, mintha megállt volna  az idő.

Ha nehezen is, de végül mégis eljött a nagy nap. Ekkor 1976 augusztus 12–t írtunk.

A vonat este 8 óra 30 perkor indult a Keleti pályaudvar üvegtetős csarnoképületének bal szélső vágányáról, és másnap reggel 8 óra körül kellett megérkeznie Párizsba, szintén az ottani Keleti pályaudvarra, francia nevén a Gare de l’Est-re.

Az utazást megelőző éjjel nyugtalanul telt el az éjszaka, több rövid és megszakított álmom az utazásról, és a megérkezésről szólt. Reggel meglehetősen fáradtan ébredtem, de napközben, ahogy egyre közeledett az indulás ideje, úgy emelkedett az adrenalin szintem, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy tudjak regenerálódni.

Bőröndömben minden be volt csomagolva, a szükséges iratok és egyéb személyes holmik szintén elkészítve egy oldaltáskában várták az indulást a pályaudvarra.

Az idő lassan haladt, de végül elérkezett a pillanat, hogy egy időre búcsút intsek féltő szüleimnek is. Megtörtént a búcsúzás, majd vonatra ültem, irány Budapest. Szokás szerint most is, mint máskor a Nyugati pályaudvarra érkezett be az üllői vonat. Innen már csak át kellett mennem a Keleti pályaudvarra. Miután szerencsésen megérkeztem, megtudtam, hogy a szerelvény már az indulási vágányon áll és várja utasait. Megkerestem tehát a kocsit, ahová a jegyem szólt, sikerült feltornáznom magam a nehéz bőröndömmel együtt, megtaláltam a helyes fülkét és belépve elfoglalhattam a helyem.

Ettől kezdve már nem volt sok teendőm, a dolgok innen már maguktól alakultak.

A hatszemélyes fülkébe az utolsó utas is megérkezett. Lent a peronon a kalauz tekintetét a forgalmistán tartva már az indító jelre várt. Néhány pillanat múlva immár az engedély birtokában a szájához emelte sípját, élesen belefújt, és a vonat, az Orient Expressz megindult hosszú útjára.

Éjfél előtt érkeztünk a magyar-osztrák határátkelő állomásra, Hegyeshalomra, amely a magyar terület utolsó megálló helye volt.

Itt látványba illő határellenőrzés zajlott le. Az állomás oldalán fekvő melléképületből fegyveres határőrök léptek ki, és sorfalat állva fegyvert vállról leemelve és kézben tartva várták az ellenőröket. Eközben részben fegyveres egyenruhás, részben civilruhás ellenőrök lepték el a vonatot, és kocsiról kocsira járva végezték el az ellenőrzést. Elsősorban az útleveleket ellenőrizték, de másik céljuk a „dugi” valuták felkutatása volt. Jaj volt annak, akinél ilyen tiltott valutát találtak.

A kérdésben én is érdekelt voltam, mivel előzőleg ígéretet kaptam, hogy vásárolhatok négyszeres feláron valakinél kétszáz frankot.

Az ügy másirányú pikantériája volt, hogy a pénzt az akkori barátnőm révén, az ő ismerősétől kaptam volna. Mikorra esedékes lett az ügylet lebonyolítása, már szakított velem a barátnőm, ezért már le is mondtam gondolatban erről a kis kiegészítésről. Ekkor azonban a mi esetünkben is érvényesült a más a barátság és más az üzlet mondás, mert barátnőm megkeresett, hogy immár mint üzletfelek ne hagyjuk veszni ezt a lehetőséget. Így mégis meg tudtam szerezni az említett többletvalutát.

Az utazás reggelén öltözködéskor fehérneműként a fürdőnadrágom húztam fel, mivel volt a belső részén egy kis zseb. Én, úgy ítéltem meg, hogy ez a zseb ideális hely lenne a pénz elrejtéséhez. Reggel öltözködéskor tehát a két darab kétszáz frankos bankjegy a kis zsebbe került. Az ellenőrzés során engem is megkérdeztek, hogy van-e illegálisan tartott pénz nálam. A válaszom természetesen nemleges volt. Ennyivel azonban az ellenőrök nem elégedtek meg, és következett a testi motozás. Erre engem szabályos pánik fogott el, csodálom, hogy hogy nem vették rajtam észre a nagy változás jeleit. A lényeg viszont az volt, hogy elég felületesre sikeredett a motozás, és belenyugodtak, hogy tényleg nem rejtettem el pénzt.

Az ellenőrzés befejezése után az ellenőrök elhagyták a szerelvényt, és miután megadták az engedélyt az út folytatására, a kalauz sípjába fújt, és a vonat a fegyveres határőrök sorfala között lassan megindult a határ felé. Majd néhány száz méter után áthaladva a képzeletbeli elválasztó vonalon már a szomszédos Ausztria területén haladt tovább. A magyar utasok, köztük én is, immár megnyugodva fújhatták ki magukat miután ismét elfoglaltuk helyeinket.

Akiknek couchettbe szóló fekvőhelyes  jegyük volt elfoglalták helyüket a vonatfülke két szemközti oldalfalán elhelyezett három-három lehajtható fekvőhely egyikén. Amint mindenki elhelyezkedett, leoltották a villanyokat, csend borult a fülkékre, és mindenki megpróbált elaludni az átélt izgalmak ellenére is.

A vonat az utazás nagyobbik részét éjjel tette meg, észrevétlenül átrobogva Ausztrián, és Németország egy részén. Éjjel csupán egyszer állt meg egy rövid időre az osztrák német határátkelő állomáson. Itt egy nagyon kurta rutinszerű ellenőrzés után máris tovább robogtunk a végcél, Párizs felé. Ezt megelőzően még egy megállás szakította meg az utat a német-francia határátkelő állomás Kehl-Strasbourg-nál, majd ezután a következő állomás, egyben végállomás a párizsi Keleti pályaudvar, a Gare de l’Est volt.

Jómagam lefekvés után még sokáig ébren voltam. Gondolatok kavarogtak a fejemben, próbáltam elképzelni milyen lesz majd megérkezni és megtapasztalni annak érzését, hogy nem álmodom. Amit majd átélek, az maga a valóság lesz előttem a várossal, amely kitárulkozik, felkínálja magát, hogy hódítsam meg. Az elmém még nem kapcsolt ki, újabb és újabb elképzelt képek villantak fel, és kavarogtak agyamban, de kimerült testem már pihenni kívánt. A fáradtságtól szemem lassan lecsukódott, és a kerekek monoton, egyenletes zakatolása álomba ringatott.

Másnap reggel nem sokkal a megérkezés előtt ébredtem fel a zajra, melyet a többi utas mozgólódása okozott. Ők még nálamnál is türelmetlenebbek voltak, és már felkelni készülődtek.

Amennyire a körülmények megengedték, rendbe szedtem a ruhám, és mire végeztem vele, a vonat már a pályaudvar üvegtetős kupolája alá gördült be méltóságteljesen. A gyors leszállást követően a szívem azt diktálta volna, hogy rohanjak kivülre a szabad levegőre hogy megpillanthassam, amit már oly sokszor elképzeltem, és amelyről oly sokat álmodtam. Ehelyett az eszem parancsolólag még türelemre intett, mert előtte még egy fontos dolgot, a szállodai szobafoglalást el kellett intéznem.

Ajánlatos lett volna előzetesen ezt megtenni, helyette az útikönyv ajánlását követtem, mely szerint célszerű a megérkezés után a pályaudvaron működő hotelelosztó irodát felkeresni, ahol a foglalást minimális nyelvtudás nélkül is el lehet intézni. Itt csupán azt kell megjelölni, hogy mennyi időre és mennyi összeget szánva kíván az ember szobát foglalni, a többit az alkalmazott intézi el telefonon.

Az irodát könnyen megtaláltam, láttam, hogy bent már turisták állnak és várják, hogy sorra kerüljenek. Miután beléptem az ajtón, én is beálltam a sorba és nyakamat meresztve lestem, hogy a többiek mit csinálnak. Ahogy az útikönyv is leírta egy űrlapot kellett kitölteni, helyesebben csak két rovatot. A rovatokban két kérdésre kellett válaszolni, az egyik kérdés a kívánt tartózkodás idejét tudakolta, a másik a még elfogadhatónak tartott szobaár felső értékének a megjelölését kérte. Az űrlapon franciául szöveges tájékoztató is szerepelt, ezt persze én nem értettem, de ki lehetett következtetni, hogy csak erre a két adatra kíváncsiak. Miután ezt kitöltöttem, az ügyintéző hölgy átvette az űrlapot és telefonálásba kezdett. A harmadik beszélgetés eredményes volt, előzetesen lefoglalta nekem a szobát. A foglalás tizennégy éjszakára szólt, napi 28 Frankos ár mellett. Ezután kifizettem a szolgáltatás díját , majd  a hölgy egy kedves mosoly kiséretében kezembe nyomott egy hotel kártyát, melyen szerepelt a szálloda neve és a többi szokásos adat (cím, elérhetőség,legközelebbi metró állomás) és ezzel készen is volt a foglalás.Miközben átvettem a kártyát fejemen átfutott a gondolat, vajon nálunk miért nem mosolyonak az ügyintézők munkájuk közben, de feleletet nem is vártam a kérdésemre. Az újabb feladat sürgetett és nyomasztott is, meg kellett találni a szállodát.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Legvégül pedig a hölgy kézzel- lábbal elmagyarázta, hogy a megjelölt hotel még két óráig tartja fenn számomra a szobát, ha később érek oda nem garantálják. Miközben beszélt, a kedves mosoly ezúttal sem maradt el.

Megköszönve a foglalást, most már tényleg rohanhattam a kijárat felé, nem csupán a kíváncsiság hajtott, hanem a feladat sürgőssége is ezt diktálta.                                                                                                                                                                                                                              Sietős léptekkel megindultam kifelé. Az igazat megvallva nem tudtam olyan gyorsan menni, mint ahogy szerettem volna, mert nem volt könnyű a nehéz bőröndöt cipelni, elég gyakran rövid pihenőt kellett tartanom az út későbbi részénél is.

Néhány perc múlva kiléptem a pályaudvarról, és kint találtam magam a szabadban. Körülnézve tekintetem egy modern, nyüzsgő nagyváros képével találkozott. A sokarcú Párizs itt egyik oldalát mutatta felém.

Ami szembetűnő volt számomra a sokaság, és a szűnni nem akaró mozgás. Az úttesten mindenütt rengeteg autó, a járdákon az emberek tömege, minden és mindenki mozgásban valahová rohan, nincs egy percnyi megállás sem.

A másik, ami megragadta figyelmemet, az utca életét alapjában meghatározó színek jelenléte. Ekkoriban nálunk még nem voltak színes utcai reklámok, sőt egyszerűen reklámok még alig léteztek. Itt a fogyasztásnak, és a vevőnek már akkor is kitüntetett, meghatározó szerepe volt. Minden ezt szolgálta és minden ennek a célnak volt alárendelve. A szentnek tartott fogyasztó már nem csupán az üzleten belül, de azon kívül is, a járműveken, az utcán a reklámhordozók legkülönfélébb fajtája által volt megszólítva. Ennek eszközei a harsány rikító színek, figyelemfelkeltő formák, új módszerek alkalmazása volt. Odahaza számunkra ez még ismeretlen volt, és itt ezzel találkozva a hatás mondhatni lehengerlő volt.

Ebben az állandó mozgásban, rohanásban a jellegzetes manzárdtetős épületek a maguk tekintélyt parancsoló tömegével, mozdulatlanságukkal a nyugodtságot, megállapodottságot jelentették az utca életében.

Néhány perc nézelődés után úgy döntöttem, hogy kezdetnek ennyi elég volt. Sietnem kell tovább, hogy időben még odaérjek, mert az előzetesen lefoglalt szobámat nem tartják fent, ha elkések. A hotel kártyán fel volt ugyan tüntetve, hogy metróval hogy tudom elérni, de a bátortalanságom, visszatartott attól, hogy ezt tegyem.

Mivel a történet idején, még sem gps, sem okos telefon nem létezett, csak két fajta segítség állt a rendelkezésemre. Az egyik a hagyományos papíralapú térkép, a másik az utca embere. Ez utóbbi fajta segítség csak elméletileg jöhetett szóba, mivel nem beszéltem sem franciául, sem angolul.

A térkép tanulmányozása után tehát jobbra kellett fordulnom a széles, nagyforgalmú Boulevard  Magenta-n. Ez még egyszerű ügy volt. Utamat folytatva elértem egy másik vasúti pályaudvart, a Gare du Nord-ot, az Északi pályaudvart. Ezután továbbhaladva arra kellett figyelnem, hogy mikor érek egy hasonlóan széles, jelentős utcakereszteződéshez. Ennek az utcának a Rue de Maubeuge-nek kellett lenni. Amennyiben sikerült megtalálni ezt az utcát is, ezen déli írányban addig kellett haladni, míg utam egy templomot érint. Eddig minden rendben ment, miután ráfordultam a Rue de Maubeuge-re, a széles utcán továbbhaladva nem volt nehéz elérni a templomot.

Ekkor következett az utolsó rész megtétele és ez már nagyobb figyelmet igényelt, mert több kisebb, keskenyebb utcán kellett átvergődni. Némi bolyongás után igen-igen fáradtan végre felbukkant a szemem előtt a keresett utca neve: Rue Henri Monnier. Ezek után már csak a 14-es számot kellett megtalálnom. Az idővel még jól álltam, ekkor már tudtam, hogy sikerülni fog teljesíteni a tervet. Valóban néhány perc múlva már a Hotel Monnier bejárata előtt álltam. Vettem egy nagy levegőt, és dobogó szívvel beléptem a nyitott ajtón.

A kis előtér nagy részét a recepciós pult foglalta el, ezen kívül egy kisebbfajta asztal, körülötte néhány székkel egészítette még ki a berendezést. Az idő tizenegy óra felé járt a hotel kihalt volt, a reggelit már az utolsó vendég is elfogyasztotta, az ebéd meg még korai lett volna. A recepciós pult mögött egy barnabőrű, arab vagy afrikai származású alkalmazott fogadott. Angolul köszöntött és próbált beszélni velem, de látva, hogy nem boldogul velem, átváltott franciára. A továbbiakban már nem nagyon érdekelte, hogy franciául sem tud velem kommunikálni, megpróbálta csak a legfontosabb szavakat használva a bejelentkezési adminisztrációt elvégezni. És valljuk be, hogy a bejelentkezés mindenütt azonos rutin eljárással történik, valójában nagy nyelvtudást ez nem is igényel.

Miután gyorsan túlestem a formaságokon, megkaptam a kulcsot és mehettem elfoglalni a szobát. Ezzel kapcsolatban nagy igényeim nem voltak, tudtam, hogy 28 frankért valószínűleg milyen színvonalú szobát kaphatok, és nem is csalódtam miután megláttam, tényleg azt kaptam, amit vártam. A földszinti szobát egyébként a belső udvaron át lehetett megközelíteni, egyetlen ablaka erre a belső udvarra nézett.

A szoba mérete meglehetősen kicsi volt, de nem bántam, hiszen nem azért jöttem Párizsba, hogy luxus elszállásolási körülmények között tudjam eltölteni az időmet.

Azt még nem is említettem, hogy tekintettel, arra hogy a látogatásom augusztusban történt, nagy volt a hőség. Az a tény, hogy a szoba a belső udvar egyik sarkában helyezkedett el a nap legnagyobb részében árnyékba borítottan, a nagy hőség miatt egyenesen kedvező is volt.

Napközben eleinte csupán reggel és este tartózkodtam a szobámban, később rájöttem, hogy eredményesebb, hasznosabb, ha feladom ezt a taktikát. Ehelyett legalább egyszer napközben visszajöttem pihenni és felfrissülni, és ezután indultam el, hogy folytassam a város felfedezését.

A szállóról még annyit el kell mondani, hogy igen nagy szerencsém volt, hogy ezen a környéken kaphattam szállást, hiszen a fekvése a látnivalók megközelítése szempontjából ideális volt. Ha észak felé indultam el, néhány perc alatt a turisták által kedvelt és látogatott helyek egyikére, a párizsi mulatónegyednek tekintett Place Pigalle-ra értem. Ennek folytatásában a másik nem kevésbé híres tér a Place Blanche, magyarul a Fehér tér húzódik.

A sors különös fintora, hogy a tér ezt a nevet kapta, de valójában az elnevezés nem tudatosan történt, és benne nem kell valamiféle cinizmust keresni. Minden esetre a tér rendeltetése, nevezetesen az a tény, hogy nem éppen aggszűzek, vagy ártatlan liliomok találkozóhelye a város eme része, és az elnevezésében szereplő fehér szín, mint a tisztaság és szűziesség jelképe furcsa asszociációkat kelthet, akár cinizmust is feltételezhet. Ehhez azonban tudni kell azt, hogy kezdetben, amikor a tér még nem a feslett, bohém életnek adott életteret, itt húzódott a város határa. A közelben mészégetők települtek, melyek termékét lóvontatású kocsikkal szállították az akkoriban rohamosan épülő várost kiszolgáló építkezések számára. Az itt gyakorta közlekedő szállító kocsik maguk után fehér nyomott hagytak, ahogy vonultukban a mész egy része lepotyogott róluk, és az út a mészportól fehér színt öltött. Valójában innen származik az elnevezés.

A két híres vagy talán inkább hírhedt tér, a Place Pigalle és a Place Blanche mindkét oldalán sűrűn egymás mellett sorakozó üzletecskék, és a néhány mozi is az erotika és a szexipar szolgálatában már akkor is kínálta termékeit a főleg turistákból álló klienseknek, vagy csak a kiváncsiságuk miatt ide kirándulóknak.

Korábban írtam, hogy fejben, elméletben igen felkészülten érkeztem meg. Most itt a helyszínen, a valóságban ismerősként üdvözölhettem a látnivalók nagy részét. Ez a tény nem jelentett számomra hátrányt, bár a látottak nem az újdonság erejével hatottak rám, de másfelől a hozzájuk kapcsolódó ismeretek éppen gazdagították a kifejtett hatást.

Az is előfordult, hogy élőben egyes látnivalók csalódást váltottak ki belőlem. Ez történt például az ugyancsak itt található Moulin Rouge esetében. Az öreg malom a valóságban bizony ugyancsak vénnek mutatkozott, és meglehetősen kopott, megviselt külseje különösen nappal elég lehangoló látványt nyújtott.

A nappali és éjszakai kép közti nagy kontraszt érezhető volt egyébként mindkét tér, sőt az egész negyed kínálta képen. Az éjszaka csalóka fényei kiemelték az előnyös vonásokat, és egyben elfedték a hibákat és a szemnek kevésbé tetszőket. Ezzel szemben, a nappali fény nem volt ilyen kegyes, a legkisebb hibát is felfedte, és ami éjszaka szépen csillogott-villogott az most fakónak, mondhatni szürkének és kopottnak látszott.

A Moulin Rouge mellett egy meredek utca található, a neve Rue Lepic. A Lepic név magyarul csúcsot jelent, sokan azt gondolják, hogy az utca onnan kapta nevét, hogy az egyenesen felvezet egy domb, a híres Butte/ Domb tetejére, annak csúcsára. Ez azonban tévedés. Valójában egy XVIII. századbeli francia tábornokról, Louis Lepic-ről nevezték el, aki a napóleoni Császári Gárda Lovas Gránátos egységének volt a parancsnoka.

A városnak ez a Rue Lepic körül elterülő magasabban fekvő része fekvésénél fogva meglehetősen széljárta terület volt, ezt kihasználandó szélmalmokat telepítettek ide. A malmok közül ma már csak az egyik maradt fent, a többi vagy elpusztult, vagy lebontották. A legrégebbieket az 1600-as években állították fel.

Az utca azon kívül, hogy két nevezetes helyet, a Moulin Rouge-t és a  Monmartre-ot/Mártírok Hegyét köti össze, valamint arról hogy helyet adott az egykori szélmalmoknak, híres arról is, hogy több ismert művész, költő élt itt. Közülük a legismertebb Van Gogh, aki testvérével élt itt az 56. számú ház harmadik emeletén. Miután Hollandiában sikertelenül próbálkozott érvényesülni különféle területeken, Párizsba költözött, és itt bérelt szobát. Itt  próbálkozott először a festészettel, itt készítette első képeit is. A domb, mely a Monmartre nevet viseli, nevében hivalkodóan a hegy/mont, elnevezés szerepel.

A Rue Lepic nevezetességei között meg kell még említeni a Moulin Rouge felőli kezdeti részén az ide települt hal- hús, zöldség és gyümölcs termékeket, valamint édességeket árusító üzleteket.

Az egymás mellett itt sorakozó boltok termékeik bemutatásával  szemet gyönyörködtető látványt, és egyben élvezetes szórakozást is nyújtottak.  A boltok többnyire nyitott portáljain bemutatott áruk széles választékával, és a paletta megannyi színét felvonultató külső megjelenésével vásárlásra csábította az erre haladókat. Amennyiben még ez sem volt elég meggyőző, a levegőben terjengő változatos ínycsiklandozó  illatok, párosulva a színek kavalkádjával, együttesen a legmakacsabb látogatót is levették lábáról, és  nem engedték, hogy üres kézzel távozzon.

Bizony magam is többször végigjártam oda-vissza ezt az utat, és mire az utolsó bolt termékeinek mustráján is túl voltam, már nem kellett sokat menni ahhoz, hogy felérjek a domb tetejére, ahol egy nagyobb térbe torkollt az út. Ez a híres Place du Tertre/Domb tér, gyakorta Festők terének is szokták hívni nem hivatalosan, amely a Monmartre teteje is egyben.

Ez az a hely amit mindenki ismer, látott, vagy hallott róla ha párizsi látványosságokról van szó. A XX.századelőn még ismeretlen, a várostól kieső terület volt, éppen alkalmas arra, hogy az akkori avantgard és különc képzőművészek, elsősorban festők kivonulva a zajos városból itt telepedjenek le és kedvükre alkothassanak. Az idők folyamán egyre ismertebb, és népszerűbb lett a környék, megjelentek más művészeti ágakat képviselő, és az őket kisérő bohém elemek is.

A hely egyike azoknak, melyet akkor sem lehet kihagyni a látogatás programjából, ha az erre szánt idő rövid.   Ide én is többször visszatértem annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy amit itt a látogatónak a festészet lázadásaként kívánnak bemutatni, és eladni puszta szemfényvesztés, az egykori valóban lázadó művészet paródiája. Akkor mi a magyarázat arra, hogy itt mindig nyüzsögnek a látogatók, és magam is többször visszatértem e helyre? A válaszom: a szemfényvesztés. A szemfényvesztés alatt nem a látogató mások általi becsapását, megtévesztését kell érteni, hanem az ember önnön maga általi becsapását. Ez esetben a szemfényvesztés okozója és elszenvedője egy és ugyanaz a személy, jelen esetben maga a látogató. Az ilyen szemfényvesztés előidézője pedig a romantika, a romantikus hajlam, mely lelkünk mélyén rejtőzik, és egy gyenge pillanatunkban úrrá lesz rajtunk. Ekkor történik meg velünk az, hogy nem azt látjuk, amit látni kellene, hanem azt, amit látni szeretnénk, azaz igaznak hisszük el a szemfényvesztést.

Ezen a viszonylag kis, és valaha szebb napokat látott területen megannyi mai festő zsúfolódott össze, ellepve vásznaikkal a teret. Ami a kiállított festmények művészi értékét illeti, igen vegyes képet kaphatunk, de többnyire a turisták tömegigényét kiszolgáló képekről van itt szó. Érdekes, de egyben kissé szomorú példáját láthatjuk annak, hogy az avantgard, a korát megelőző előfutár hogyan változik át lassanként egyre kommerszebb,  a tömegigényt kereső és kiszolgáló árúvá, giccsé.

Párizs a legtöbb turistát, ahogy engem is, augusztusban fogadja. Ilyenkor, a várost ellepik a külföldi látogatók, és a megnövekedett számú és mindent elözönlő turisták áradata megnehezíti a látnivalók élvezetét. Itt létem alatt többször meglátogattam ezt a teret is, már csak azért is, mivel e téren kell magát átvágni az érdeklődőnek, hogy a másik, ugyancsak híressé vált helyet a Basilique du Sacré-Coeur /Szent Szív bazilikát el tudja érni. A Kommün bukása után hálaadásképpen, közadakozásból, 1876-ban kezdték építeni, de csak 1918-ban fejezték be, és szentelték fel.  A templom fehér kupoláival az Eiffel torony mellett talán a másik legismertebb és legjellemzőbb jelképe Párizs városának. A hozzáértők építészeti szempontból nem értékelik nagyra, de bizonyára sok látogatónak kedves emlékeként marad a templom. Ezzel magam is így vagyok.

Egy alkalommal, amikor harmadjára néztem már meg a belsejét, abban a szerencsében részesültem, hogy egy későbbiekben tartandó orgona hangverseny próbáján vehettem rész, anélkül, hogy ezért fizetni kellett volna. Ez már késő délután történt, miután előtte gyalog a várost járva eléggé elfáradtam, mire eljutottam a templomba. Bizony igen jólesett megpihenni a hűsítő falak közt. Éppen lehunyt szemmel ültem az egyik padon, igyekeztem ellazulni, amikor hirtlen a nagy csendben megszólalt egy orgona. Ültem a templom félhomály övezte falai között, hallgattam ahogy az egész templomot betöltötték az orgona szárnyaló hangjai, és éreztem, hogy a hangok belémhatolnak, átjárják egész testemet, egész lényemet. Ott, és akkor az én fáradt állapotom, a félhomályos  templomi környezet, és az orgona szálló hangjainak szerencsés  találkozása  egy csodálatos, feledhetetlen élménnyel ajándékozott meg.

Az eddigiek során sok mindennről meséltem, de többel közt a sok magasztos szellemiek mellett illendő volna a legalább olyan fontos dologról is beszélni, mint az étkezés.

A történet elején említettem, hogy ellátás címén az állam valutakeretet biztosított ugyan, de ez nem fedezte közelről sem a szükséges kiadásokat. Ezért annak érdekében, hogy étkezésre minél kevesebbet kelljen költenem, egy előzetes kalkulációt készítettem még itthon az utazást megelőzően az összes étkezési költség megállapítására.

Miután a kalkuláció kimutatta, hogy a kéthetes ellátás lényegesen meghaladja a rendelkezésre álló ősszeg nagyságát, el kellett gondolkodni azon, hogy ezt a helyzetet hogyan lehetne megoldani .Ekkor támadt az a nem túl szellemes gondolatom, mint utóbb kiderült, hogy legalább huszonnyolc konzervet kiviszek magammal itthonról, így nagymértékben lecsökkenthetőek lesznek a költségek.

A konzervek be is kerültek a csomagomba, és ahogy teltek a napok, úgy fogyott a tekintélyes étkészlet is Igen ám, de nem számoltam egy fontos tényezővel, mégpedig azzal, hogy már néhány nap után erőteljesen kezdtem ráunni a csak májkrémből álló ebédre és vacsorára. Gyomrom egyre hevesebben tiltakozott az egyhangú és száraz ételkínálat ellen, pedig még a tartózkodási idő fele sem telt el. Valamit tenni kellett a helyzet megoldására. Ekkor jobb híján arra jutottam, hogy az egyéb költségekre szánt keret egy részét kell átcsoportosítani, és változatosabb ételeket kell enni.

Ennek megvalósítása sem volt egyszerű. A szűkítendő terület az utazási költségkeret lett. Az előző számítások napi három, maximum négy metrójegy vásárlását engedték meg .Ezt kellett lecsökkenteni, ami azért sem volt könnyű, mert a egyre több mindent szerettem volna megnézni, ennek viszont az lett a következménye, hogy gyalog kellett megtennem egyre hosszabb és hosszabb távot a szünni nem akaró augusztusi hőségben. Emiatt viszont kénytelen voltam többb italt vásárolnom. Látható volt tehát, hogy minden öszefüggésben volt mindennel. A hátralévő időben Damoklesz kardja ott függött a fejem felet,t és attól féltem, hogy ez a tili-toli az egyes keretek között majd oda fog vezetni, hogy összeomlik a rendszer, és majd ott állok tehetetlenül szembesülve azzal, hogy nincs elég pénzem.

Szerencsére a végére minden kedvezően alakult így, a „pénzügyi csőd” elkerülhetővé vált. Hogyan történhetett ez a kedvező fordulat?

A helyzetet az mentette meg , mert szerettem volna előrébb hozni a szállóval szemben fennálló tartozásom rendezését. Így kértem, hogy legalább négy nappal a távozásom előtt már készítsék el a számlát, hogy annak kiegyenlítése után világosan lássam, hogy maradt-e még pénzem, vagy sem.

Nos a számla elkészült, nem is a kért négy nappal előbb, hanem egy héttel a távozás előtt. Amikor félve rápillantottam nem akartam hinni a szememnek. A fizetendő végösszeg lényegesen alacsonyabb volt, mint amit én számoltam. Először azt hittem rosszul számolták, és tévedtek az én javamra, ezért nem kérdeztem rá, csak remegő kézzel, de titokban örömmel fizettem ki a kért összeget. Utóbb azért nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, és ekkor derült ki miért is történt úgy, ahogy történt.

Tekintettel arra, hogy tizennégy napot töltöttem el a hotelben, ez viszonylag hosszú tartózkodási időnek számított. Ezért, nekem mint jó, megtartandó vendégnek és a szállót reklámozandó célból hűségjutalom címen 15 %- engedményt adtak a végösszegből. Ez az engedmény mentett meg végül és még időben. Ezáltal olyan nemremélt összeghez jutottam, ami nemcsak a nehéz helyzet megoldásában számított kulcstényezőnek, hanem még azt is lehetővé tette, hogy ruhatáramat néhány divatos darabbal ki tudjam bőviteni.

Így tudtam már visszatérésem után az akkor nálunk még hivatalos forgalomban nem kapható, kizárólag csak az Ecseri ócskapiacon borsos felárral beszerezhető eredeti Levi’s márkájú farmer nadrághoz és inghez is hozzájutni, ami igen nagy szónak számított akkoriban.

Azt is bevallom, hogy ezidőtájt valamiért gyakrabban sétáltam a budapesti utcákon.Jártamban-keltemben büszkén feszítettem az új Levi’s farmer öltönyömben, séta közben learatva az elismerő pillantásokat és sütkérezve az irígy tekintetek fényében.

Mivel otthon még az utazás megkezdése előtt napokra lebontott látogatási tervet készítettem, igyekeztem a gyakorlatban is úgy és olyan sorrendben megtekinteni a fontos látnivalókat, ahogy ez a tervben szerepelt. Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy sok olyan tényező van, ami a tervet befolyásolhatja így például az időjárás (nagy meleg, eső…), aznapi közérzet, fáradtság, hangulat.

Eső, szél esetén például egy nagy, hosszú sétát értelemszerűen át kellett tenni egy napsütésen napra, és helyette múzeumlátogatást vagy üzletek látogatását lehetett beiktatni. Az ilyen esetekben, az észérvek szerepe volt a meghatározó. A változtatásra okot adó tényezőt érzékeltem, észleltem, majd mérlegelés után döntöttem az esetleges programváltoztatás mellett. Az döntés meghozatalára kellő idő állt rendelkezésre.

Ezzel szemben voltak olyan döntéseim is, melyek nem észérvek hatására, hanem egy pillanatnyi hangulat által, és egy pillanat alatt eldöntött változtatásokat eredményeztek a programtervben. Ezekben az esetekben a változtatásra irányuló döntés, legtöbbször egy megmagyarázhatatlan impulzus hatására egyik pillanatról a másikra született meg, az észérvek teljes kizárása mellett, gyakran illogikátlan döntéseket hozva. Itt valójában az ”action gratuite” működött.

Egy előre nem látott jelenséggel is találkoztam a két hét során. Egyes megtekintésre, látogatásra tervezett program nem hozta, vagy nem azt a várt hatást hozta, mint amire számítottam. Ilyen esetekben a tervezett látogatási idő lett rövidebb. Érdekes, hogy példaként a Champs-Élysées, vagy a Diadalív látogatását is ide kell sorolnom. Ezek a helyek minden útikönyvben kiemelten fontos megtekintendő látványosságnak vannak feltüntetve ezért joggal elvárható tőlem, hogy valami magyarázatot is fűzzek a velük kapcsolatos tapasztaltakhoz.

Mindkét esetre egyaránt érvényes az, hogy a nagy katartikus hatás elmaradt és a személyes találkozás velük kevesebbet adott, mint gondoltam. Ez persze nem azt jelenti, hogy esetleg megbántam, hogy megnéztem őket és értékes időt pocsékoltam volna meglátogatásukra.

Nem így történt az Eiffel torony esetében. Amikor a magasba nyúló hatalmas torony közvetlen közelébe léptem, vagy amikor alatta álltam és felnéztem rá a magasba, annak a pillanatnak hihetetlen többlet hatása volt, melyet csak a személyes megtapasztalás nyújthat. Közelről, alatta állva, a gigászi építmény nem hagyott közömbösen. A nagyság, a hatalmasság fogalmak itt ebben a pillanatban kaptak értelmet számomra.

Másfelől, ennek ellenkezőjét, a kicsi kategóriájának vagy még inkább az emberi esendőségnek és , a gyengeségnek, a végtelennel szembeni kiszolgáltatottságnak a jelentését ez a látogatás hozta meg számomra, de legalább is segített abban, hogy közelebb kerüljek e fogalmak megértéséhez.

Párizst az őt átszelő folyó, a Szajna úgy osztja két részre, ahogy nálunk a Duna Budapestet Pestre és Budára. Sietek hozzátenni persze, hogy minden hasonlat sántít. Ami nekünk Pest, az a párizsiaknak a Rive Gauche/Bal Part, és ami nekünk Buda, az nekik a Rive Droite/Jobb Part. Földrajzi fekvés szempontjából nézve a hasonlat megállja a helyét, de ha a két városrészt tartalmi szempontok szerint hasonlítjuk össze, akkor azt mondhatjuk, hogy pontosan fordított a helyzet.

Párizs történetileg legrégebb és egyben, és a város magva a Rive Gauche. A további kérdést illetően, hogy melyik városrész az érdekesebb, izgalmasabb ebben már megoszlanak a vélemények.

Mindenesetre számomra ez egyszerű kérdés: bár szeretem a Jobb Parti városrészt is, de a Bal Part áll közelebb a szívemhez a girbe-gurba régi utcácskáival, a galériáival, kávéházaival. Na és természetesen itt van a híres diáknegyed a Quartier Latin/Latin Negyed.

Azok a magyar művészek, írók és költők, akik megérintve a város szépségétől és szellemi kisugárzásától rövidebb hosszabb időt eltöltöttek Párizsban, többnyire ebben a városrészben laktak.

Párizsi tartózkodásom első napjaimban a Jobb Part látványosságait tekintettem meg, bár ebben nem volt tudatosság. Egy jólsikerült reggeli után aztán, jött a gondolat, az előzetes tervet felrúgva (bár ekkor már nem is nagyon tartottam magam e tervhez), hogy itt az ideje dél felé kalandozni.A naponkénti felfedezések általában úgy kezdődtek, hogy a meglátogandó városrészbe metróval jutottam el, majd ezután gyalog folytattam utamat. Az út nagyobbik részét mindig gyalog, és csak kisebbik részét tettem meg metróval.

Párizs metróhálózata teljesen átszövi a várost, gyors, praktikus közlekedési eszköz, metróval szinte minden könnyen elérhető. A párizsi metró az itt élők és a turisták életében is jelentős szerepet játszik. Én is naponta legalább kétszer, de néha gyakrabban vettem igénybe, bemutatása megérdemel egy külön kis alfejezetet. Erre majd a továbbiakban kerül sor.

Amennyiben dél felé kellett utaznom, mindig ugyazon az állomáson, a Saint Georges állomáson tudtam elérni a legközelebbi ezirányú, azaz a 12. vonalat. A Rive Gauche legizgalmasabb részét a diáknegyedet, francia nevén a Quartier Latin-t is részben ezen a vonalon tudtam elérni, mégpedig átszállással. Erre több lehetőség is kínálkozott, de a leggyorsabban a Châtelet állomáson történő átszállással jutottam el ide.

Ezen a bizonyos napon is elindultam tehát a metró állomás felé. A hotelt elhagyva egy kis téren (Place Gustave Toudouze) keresztül vezetett az utam, majd néhány méter után balra fordult az utca, és itt az utcafodulót elérve már csupán egy percnyi távolságra volt az állomás. Az ide vezető lejárat egy impozáns épülethez tartozó kis kert fémkerítése előtt, ennek közvetlen közelében volt. A kerítés itt befelé, a kert felé félkört írt le, így ez a része takarásban volt. Az ezirányban érkezők csak néhány méterrel előtte vehették észre a lejárót, de aki már idáig elért, itt egy nagybetűs METROPOLITAIN felirat segített a tájékozódásban. Arról már meséltem, hogy naponta három-négy metrójegy használatát engedélyeztem magamnak. Egy metrójeggyel egyébként viszonylag hosszú utat lehetett bejárni, ugyanis egy jegy mindaddig érvényes volt, ameddig az ember a föld felszíne alatt tartózkodott. Ez lehetővé tette a többszöri átszállást is, anélkül, hogy újabb jegyet kellett volna felhasználni.

A szálló közvetlen közelében volt egy kis tér, a Gustave Toudouze tér.. Gustave Toudouze a XIX. században élt hírlapíró adta nevét e kis térnek. Valójában sem a hírlapíró és névadó személyének, sem a tér létének nem lenne semmi jelentősége, mégis az én személyes párizsi történetemben kiemelt helye van mindkettőnek. Szinte nem múlt el nap úgy, hogy reggelenként ne mentem volna keresztül a terecskén, hogy eljussak a közeli metróállomáshoz. Általában a nap végén ugyanígy itt vágtam keresztül, mielőtt visszaértem a szállóba. Külön ki kell térni egy itt található ivókút szerepére. Párizs több részén még fellelhető néhány megmaradt példány belőlük. Ezek ma már féltve őrzött műtárgyak. Az augusztusi forró napok hevében, a várost megjárt fáradt utazó gyakran e kutak vizével oltotta szomját, a még meglévő kutak jelentőségét főleg emiatt igen nagyra értékelte.

A kút mögött a talajon rácsos fedőlap látható, ami az alatta futó metró alagút szellőzését hivatott ellátni. Utamban a legközelebbi metróállomás felé gyakran kifejezetten ezen a rácsos fedőlapon mentem keresztül, hogy érezzem ahogy az alagútból felszálló, jellegzetes szagot árasztó elhasznált levegő a meztelen lábszáramat símogatja. Az egész valami annyira jellegzetesen párizsi volt. Folytatva a történetet, a 12. vonalról kétszeri átszállás után elértem a Châtelet állomást. Itt megkerestem a 4.vonalat Marie de Montrouge irányban, és aznapi végcélként leszálltam a Boulevard Saint-Michel állomáson.

Az előzőekben említettem, hogy a párizsi metróról külön is fogok majd egy kis részt írni, de már most is óhatatlan, hogy erről egy rövid előzetes tájékoztatást adjak.

Arról is írtam, hogy metróval szinte mindent el lehet érni. A sok vonal és a még több állomás ezt lehetővé teszi, és az átszállási lehetőségek kihasználásával ez valóban megvalósítható. Természetesen nem könnyű a tájékozódás egy külföldi látogató számára a sok vonal olykor bonyolult hálózatában. Ebben a metróvonalak térképe elmaradhatatlan segítő utitárs.

Amikor egy vonalat kerestem ajánlatos volt a végállomások nevei szerint keresni, mert ezek ismeretében gyorsabb meg tudtam találni. Nagyobb állomáson történő átszállás esetén számítani kellett arra, hogy több egymásba kapcsolódó folyosón hosszabb, akár több kilométer hosszúságú utat is meg kell tenni ahhoz, hogy a csatlakozó állomáshoz érjek. Megtapasztaltam, hogy átszállás esetén, különösen akkor, ha több folyosón kellett átmenni, jó ha gondosan figyelem az elhelyezett irányjelző táblákat, feliratokat. Előfordult, hogy figyelmem elkalandozott, és elveszítettem a helyes irányt és visszatalálni már nem volt könnyű.

Miután tehát megérkeztem metróval a Boulevard Saint Michel állomásra, kiszállás után az azonos nevű útra, a párizsiak által csak „bou’l-Mich”-nek becézett széles útra értem ki. A Boulevard Saint-Michel/Szent Mihály útja a Quartier Latin fő utcájának számít, a negyedet két részre osztja. Az utca két oldalát különböző üzletek, könyvesboltok, gyorséttermek, kisebb nagyobb ruhaüzletek, sörözők és kávéházak foglalják el. Itt a régi negyed a modern, mai arcát mutatja a látogatónak.

Elég azonban csak néhány métert letérni akár az egyik, akár a másik irányba, máris megváltozik a kép. Az egyenes széles utat keskeny zegzugos utcák, utcácskák váltják fel. Ha netán valaki megszomjazik, itt könnyen talál olyan helyet, ahol megpihenhet és szomját olthatja. Az utcák jellemző, elengedhetetlen tartozékai az itt található, általában kisebb kávéházak, a „Les Cafés”-k, gyakran csupán két-három asztallal, stílusosan berendezett és este barátságosan megvilágított  belsővel, kellemes hangulatot árasztva várják vendégeiket.

Az út elején balra letérve, a szűk utcát szinte csak éttermek foglalják el. Minden étterem étlapján egy-egy országra jellemző ételek kínálatával próbálja becsalogatni az éhes turistákat. Szokás ezt az étterem együttest „Nemzetek konyhájának” is nevezni. A szűk utcácskák között található Párizs legszűkebb utcája a Rue du Chat-qui- Peche/a Halászó macska utcája, amely mindössze 1,80 méter széles és 29 méter hosszú.

Magán a főúton is vannak sörözők és a modern kort reprezentáló gyorséttermek, ahol állva is lehet fogyasztani. Aznap ebédre például egy ottani Mc.Donald’s- ba tértem be. Ekkor még gyorséttermek nem voltak nálunk, így számomra ez is az újdonság erejével hatott. Érzekeltetve rám tett hatását, elmondom, hogy innen még emléket is vittem haza, hogy otthon legyen majd mi mellett nosztalgiázni. Ma, amikor már nálunk sem sikk gyorsétterembe járni, az egykor oly nagy becsben tartott kis papirkoronára, a Mc.Donald’s névvel ellátott szalvétára és étlapra mosolyogva gondolok vissza, de azért lehet, hogy mégis újra szívesen megnézném őket, ha tudnám, hogy azóta hova tűntek.

Említettem, hogy a Boulevard Saint-Michel, mint a modern idők képviselője és egyben tanuja még egy dologrólhíres, vagy talán hírhedt. Története során                                                                                                                                számtalan esetben volt tüntetések színtere, francia zsargon nevén „Les Manifs-nek/ Tiltakozó felvonulásoknak. De megért durvább dolgokat is. Látott az út mentén felgyújtott, lángoló gépkocsikat, betört kirakatokat, rohanó, kezükben fegyverként felszedett utcakövet tartó tüntetőket, hallotta vonuló rendőrcsizmák dobogását, könnygázgránátok robbanását, látott kellő káoszt és zűrzavart.

A Quartier Latin a tüntetések, rombolás és káosz ellenére még mindig a szellem, a kultúra szintere volt. A negyedet már a múltban is és jelenleg is Diáknegyedként tartják számon. Az itt található több egyetemi fakultással, főiskolával, könyvtárral és legfőbb lakóival a diákokkal egyetemben. E negyed lakói között magyar művészek, írók, költők is megfordultak.

Látogatásom során elmentem a Rue Cujas-ba megnézni a szállót, ahol egyik kedvenc költőm, Radnóti Miklós 1931 nyarán, elsőéves egyetemistaként, párizsi látogatása során az itt található, Hotel des 3 collèges-ben lakott. Emlékét a szálló falán elhelyezett emléktábla őrzi. A Rue Cujas egy kis mellékutca, néhány lépésre nyílik a Boulevard Saint-Michel-től. A költő itt tartózkodásának emlékét egy szép verse őrzi, a címe nem is lehet más, mint: Páris, melynek első versszakasza így szól:

A Bouleverd St Michel s a Rue

Cujas sarkán egy kissé lejt a jáda.

Nem hagytalak el gyönyörű

vad ifjuságom, hangod mintha tárna

visszhangzana, szivemben szól ma még.

A rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

 

Amikor először említettem a Quartier Latin-t azt írtam, hogy a városnak ez a része a diákváros. Ezek után én meg éttermekről, tüntetésekről írtam. Akkor hol vannak itt a diákok, az iskolák?  Nos, pedig azok tényleg itt vannak, és ha eddig elfeledkeztem róluk írni, jogos lehet ezt kifogásolni. Igen, elfogadom a kritikát, ezért a továbbiakban igyekszem pótolni ezt a mulasztásomat.

Aznap, amikor kifejezetten azért indultam el, hogy keressem a diákélet nyomait és jelenlétét a negyed életében, a szokásosnál később indultam el. Már csaknem 11 óra volt, amikor a Boulevard Saint-Michel megállónál kiszálltam a metróból. A már több napja kitartó hőség miatt, már reggel fülledt meleg volt, és talán ezért, amikor felértem a felszínre első pillantásom egy 40-50 méter távolságban lévő díszes szökőkútra és az ott csobogó vízre esett. Már a látványnak is hűsítő hatása volt, és nem lehetett nem tudomást venni róla, oda kellett menni a közelébe kellett kerülni.

Amikor már előtte álltam felnéztem, hogy alaposabban megvizsgáljam. A szökőkút központi részét egy szoboregyüttes foglalta el. A kompozíció főalakja egy szárnyas angyalfigura, Szent-Mihály arkangyal volt. Lábait egy kősziklán szilárdan megvetve, két kezét magasba emelve, egyikben kardot tartva hirdette győzelmét a lábai előtt heverő leterített Sátán fölött. A szikla alól  vízsugarak fakadnak, hogy előbb egymás fölött három szinten elhelyezkedő víztartó medencén keresztül áthaladva, megtörve hulljanak alá a végső, legalsó medencébe. A szökőkút két oldalán sárkányszerű vízköpő szörnyek szájukból vízsugarat kilövellve, a győzelem fanfáros hírnökeire emlékeztetnek.

A csobogó víz közelében állva arcomon a fő vízsugárból elszabaduló permet pamacsok simogatását éreztem. Időről időre a permetfelhőbe dugtam arcom és szerettem volna, hogy a kellemes hűsítő érzés örökké tartson.

Egy kis idő eltelte után azért megembereltem magam és otthagytam a szökőkutat. Átmentem az út másik oldalára, átvágtam magam a szűk utcákon, ahol az éttermek előtt a pincérek hangos hívogató szóval biztatták az erre látogatókat, hogy térjenek be hozzájuk, mert ilyen olcsón ilyen jót még máshol nem ehettek. Engem azonban hívó szavuk nem tudott meggyőzni, pontosabban számomra még nem érkezett el az ebédidő, és különben is előtte még valamit meg akartam nézni, ráadásul az itt volt a közelben. Na de nem akarok tovább titkolózni, a látogatásom célja a Sorbonne, a híres-neves párizsi egyetem volt. Elődje már a középkorban is ezen a helyen működött, akkor  a kezdetekben a diákok földre szórt szalmán ülve hallgatták az akkori  neves tudósok előadásait. Kezdetben teológiai tudományokat oktattak itt, jelenleg  bölcsészettudományi és természettudományi fakultásoknak ad helyet.

Az épület, melyet néhány perc gyaloglás után elértem, a Boulevard Saint Michel-lel első párhuzamos utcában, a Rue Saint Jacques/Szent Jakab utcában volt található. A Sorbonne egyetem nagy impozáns épületének méretei lenyűgözőek és nem csupán előadótermeket és tanári szobákat, de két múzeumot, könyvtárat, laboratóriumokat és irodahelyiségeket is magába foglal.

Az épület mai alakját a XIX. századi nagy átépítés után nyerte el. Jelenleg a legismertebb, a legnagyobb francia egyetem. Hallgatói létszáma 50 ezer fő, mely létszám 20 százalékát külföldi hallgatók adják. Ennek megfelelően a francián kívül angol nyelvű előadások is vannak. Annak ellenére, hogy egy hatalmas épületről van szó, az egyetem ma már kinőtte e falakat, és Párizs egyéb részein illetve Párizs környékén is vannak az egyetemhez tartozó épületek. Úgyszólván a tudományok egész területét átfogó ismereteket oktatnak a különböző fakultásokon. Bölcsészettudományoktól kezdve, természettudományokat, társadalomtudományokat valamint orvosi tudományokat hallgathatnak az itt tanulók. A Sorbonne Párizs Egyetem teljes nevén 13 egyetemet, ez a központi épület 4 egyetemet foglal magába.

Azt pontosan nem tudtam, hogy csak kívülről tudom majd megnézni vagy eseleg belülről is.Eltartott egy darabig míg végiggyalogolva a hosszú utcai frontszakasz után elértem a bejárathoz. Itt tétován megálltam, semmi mozgást nem tapasztaltam, a bejárat mögötti udvar kihalt volt, embereket nem láttam, de ez természetes volt, hiszen augusztus a vakáció ideje. Egy idő múlva nagy elhatározással elindultam a bejárati ajtó felé. Sokat akkor sem veszíthetek, ha megállítanak és nem engedik, hogy tovább menjek, gondoltam magamban. Az üvegfülkében ülő portárs méregetett ugyan szemével , de nem állított meg. Egy üvegezett előtérbe értem, innen nyilak mutatták a követendő irányt, amely a belső udvar felé terelte a látogatót. Itt az udvarba érve körül lehetett nézni. Az előadó termek csendesek voltak, előadások nem voltak, ezek az oktató termek le voltak zárva, amit sajnálattal tapasztaltam, mert szerettem volna beleszagolni a „tanulói lét” mindennapjainak levegőjébe is.

A látogatás végeztével elhagytam az épületet és szétnéztem, hogy mi lesz majd a kövekező látnivaló, amit meg fogok tekinteni csak az ösztönömre hagyatkozva ha az orrom után megyek tovább. Balra nem messze egy kupola tetejét láttam kimagasodni az épületek közül. Emlékeztem, hogy itt a Pantheonnak kell lenni, de azért elővettem a térképet, hogy biztos legyek benne. Igen, helyesen gondoltam. Megindultam ebbe az irányba és hamarosan oda is értem. A bejárat zárva volt, nem volt szerencsém. Igen, mert Párizsban ebédidő tájékán déli 12 és délután 2 óra között sok minden bezár.

Sebaj, gondoltam magamban, én is megéheztem ideje megebédelni. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szállásra útközben veszek egy vagy két szendvicset megebédelek, majd utána engedélyezek magamnak egy órányi pihenőt, mert a nagy melegben eléggé elfáradtam. Így is történt, rövid gyaloglás után elértem a Luxembourg metróállomást, és átszállásokat beiktatva megérkeztem a jó kis hűvös szobámba. Azt tudtam, hogy noha a Sorbonne épületeit és hallgatói létszámát is tekintve egy hatalmas oktatási centrum, de a Diáknegyed rajta kívül más iskolákat, oktatási intézményeket is magába foglal. Ezek közül különösen egyet szerettem volna még megtekinteni, mégpedig az École Normale Supérieure néven ismert, és nem kevésbé híres-neves tanárképző főiskolát.

Délután, ahogy terveztem visszatértem a Quartier Latin-be, ismét metróval, ismét a Luxembourg állomáson szálltam ki, majd innen gyalog folytattam utam. A Pantheon térre érve megfordult a fejemben, hogy most itt az alkalom, bemegyek és megnézem belülről, de valahogy inkább az eredetileg is eltervezett École Normale Supérieure-t szerettem volna megnézni. Azt gondoltam, hogy a Sorbonne meglátogatása után jobb, ha maradok a francia felsőoktatás világában és a Tanárképző Föiskolát nézem meg, így lesz kerek a nap. Ezért aztán átvágtam a téren, hogy megkeressem a Rue d’Ulm-ot, ahol a főiskola található. Ehhez meg kellett kerülnöm a Pantheon masszív épülettömbjét, és csupán néhány perc gyaloglás után máris a keresett Rue d’Ulm felíratú utcatáblát pillantottam meg a térből nyíló utca első épületének falán.

Kis idő múlva elértem a főiskola épületét. A központi elegáns épület az utcafronttól távolabb épült, körülötte szép, jól ápolt kert található és rácsos fémkerítés határolja. A keritéskapu zárva volt,rajta francia nyelven feliratot helyeztek el: „FERMÉE pendant la durée de vacances d’été. Défense d’ entrer!”. A szövegből annyit még én is megértettem, hogy zárva van. Hiába a szünet alatt nem kívántak hívatlan látogatókat fogadni.

Ez még érthető volt és rendben is lett volna, de én, és gondolom rajtam kívül még sokan mások is szerettük volna meglátogatni az iskolát. Bennünket turistákat nem invitáltak, és ennyiben tényleg hívatlan látogatók voltunk. Ugyanakkor a feliratot, akár kétértelmű szövegként is lehetett értelmezni. Rajtunk kívül, a szintén hívatlan látogatóknak tartott esetleges ismeretlen betörőket sem invitálták, a felirat nekik is szólhatott.  Persze látogatás és látogatás között hasonlóság és egyben lényeges különbség is mutatkozott. Hasonlóság annyiban, hogy mi is, ők is úgy szerettünk volna távozni, hogy valamit vigyünk innen. A különbség abban volt, hogy mi szép emlékekkel a fejünkben, a betörők értékes tárgyakkal a kezükben szerették volna elhagyni az iskola épületét. Így aztán a remélt nagy látogatásból ennyi lett, és kénytelen voltam távozni az épület külső képének emlékével.

Úgy gondoltam, írok azokról a tapasztalataimról, emlékeimről, melyeket a francia, és különösen a párizsi emberekről szereztem.

Első benyomásom mely rögtön látogatásom elején eléggé feltűnő volt számomra, hogy milyen sok színesbőrű ember él itt. Jártamban-keltemben az utcán, a metrón utazás közben, a szállodában, szóval mindenütt találkoztam velük, és ez részemre a felfedezés erejével hatott. Ekkor nálunk még Budapesten, a fővárosban is elvétve voltak csak színesbőrű emberek. Valójában nem kellett volna ezen csodálkoznom, hiszen Franciaország gyarmattartó birodalom volt hajdanában, az anyaország és különösen annak fővárosa mágnesként vonzotta a gyarmatokról ide érkezőket. Megfigyeltem, hogy az utcán dolgozó színesbőrű emberek közül az utcaseprők mindig négerek, míg az építkezéseken dolgozók szinte kivétel nélkül arabok voltak.

Párizst és Franciaországot is könyvekből, filmekből ismertem, látogatásom során először találkoztam hús-vér francia emberekkel. Talán ezért is volt számomra sok tekintetben meglepetés, amikor a valóságos életben találkoztam velük. A szerzett ismereteim igencsak egyoldalúak és idealisztikusok voltak. Úgy képzeltem, hogy a könyvekben sokszor megírt francia kultúra finom és magasztos szelleme lengi be az egyszerű emberek világát is. Az utcán is majd az emberek magatartásán keresztül ez a könnyed, kifinomult stílus láthatóan és érezhetően fog megnyilvánulni. Ezzel az idealisztikus elképzeléssel szemben a valóság sokkal realisztikusabbnak bizonyult, és bizony kijózanító hatása volt. Az utcán, az üzletekben, a metrón Párizsban is, mint nálunk, vagy bárhol másutt ugyanúgy voltak nagyhangú, irritáló, elitélendő vagy egyéb magatartást mutató emberek.

Azért e téren voltak olyan tapasztalataim is, ahol az elképzeltek és a realitás találkozott. Amit a könyvekben olvastam, vagy hallomásból tudtam, a francia, de különösen a párizsi nők külső megjelenésével kapcsolatban az mind igaznak bizonyult. Szinte kivétel nélkül karcsúak, jó megjelenésűek, ápoltak, ízlésesen sminkeltek voltak, és volt bennük valami finomság, báj, ami egész lényükben megnyilvánult.

Már utazásom előtt is hallottam, olvastam arról, hogy a franciák mennyire individualisták. Ittlétem alatt bőven erről is szereztem tapasztalatokat és megerősíthetem, hogy ez tényleg igaz. Ezt sok apró tényből állapítottam meg. Ennek egyik releváns példája az úttesten való átkelés párizsi gyakorlata. Már az első napokban feltűnt nekem, hogy a párizsiak mennyire nem tisztelik az úttesten való átkelésnél a piros lámpa tiltását. Tapasztaltam, hogy többen akkor is átmentek piros jelzés esetén az úttesten, ha a jelzőlámpa közvetlen közelében ott állt a rendőr. Ezt akkor ott nem értettem, csak jóval később kaptam magyarázatot erre a magatartásra, amikor már franciául tanultam a budapesti Institut Francais/Francia Intézetben. Egyik francia anyanyelvű tanárom magyarázta meg, hogy a franciák a piros lámpán való átkelést nem tekintik szabálysértésnek, és az egész jelenséget egész más megközelítésből szemlélik. Az ő felfogásuk szerint a piros lámpa jelzése nem egy tiltás, hanem valóban csak egy jelzés a gyalogos számára, és a gyalogostól függ, hogy ezt a jelzést ő hogyan értelmezi. Számára mindkét lehetőség adott, várhat is a zöld jelzésre, de át is mehet a piros jelzés ellenére, mert ő úgy ítéli meg, hogy ez sikerülni fog számára baleset nélkül is. Tehát az egyén ítélete dönti el a választ.

A Place Pigalle és a Place Blanche nevének említésekor az ember óhatatlanul Párizs éjszakai életére  gondol. Ehhez kapcsolódik egy másik, meglehetősen kényes témát érintő gondolat, a prostitúció. A   téma ugyan kényes, de ha Párizsban jár az ember ez nem megkerülhető.

Abban az időben nálunk Pesten ezzel kapcsolatban téveszmék keringtek. A legtöbben azt gondolták, hogy Párizs a bohémek és a könnyűvérű lányok hazája. A turista téveszméje az volt, hogy „nőcskét” fogni Párizsban a világ legkönnyebb dolga. Ehhez nem kell mást tenni, csak este elzarándokolni északra a Place Pigalle-ra, vagy a szomszédos Place Blanche-ra és ott nyüzsögnek  az efféle hölgyikék.

Nos, a tévedés már ott kezdődött, hogy a közhiedelemmel ellentétben Párizsban a hivatásos  hölgyek nem gyakorolhatták tevékenységüket az utcán, illetve más nyilvános helyen. Azaz a prostitúció efféle gyakorlását törvény tiltotta. Természetesen ennek ellenére ez a legősibb mesterség élt és virágzott, de illegális keretek és formák között. A közhiedelem másik nagy tévedése az volt, hogy a Place Pigalle-ra és a Place a Blanche-ra kell menni, ha valaki könnyűvérű nőcskét akart szerezni, vagy legalább ilyen nőket közelről kíván látni. Ugyanakkor a téves vélemények, elképzelések valami kis  valóságmorzsával rendelkeztek, és a turizmus erre a morzsácskára, és a turisták által hamis elképzelésekre települve kialakított egy mesterséges világot. A Place Pigalle és a Place Blanche mulatóival, a híres „les Cabarets”-kal, együtt olyan miliőt hoztak létre, ami a látogatók igényének megfelelt, és az ehhez tartozó látvány ezt a képzelt világot szolgálta ki. Egy dolog hiányzott azonban ebből az operett világból, mégpedig az utcán magukat kellető örömlányok. Volt ilyen jelenség, de nem itt, hanem másutt, a Rue Saint-Denis-ben.

Mielőtt ide ellátogattam volna, főleg esténként, gyakran a mulatónegyedet kerestem fel. Az én szállodám, a Hotel Monnier egészen közel volt a Pigalle-Blanche mulatónegyedhez. A szállóból az utcára kilépve, jobbkéz felé haladva a Rue Henri Monnier mindkét oldalán kisebb bárok húzódtak. Mivel augusztus volt és meleg, a bárok ajtaja sarkig kitárva, de hogy azért a belső tér valamiféle védelmet is élvezzen a túl kíváncsi szemek pillantásai elől, a bejárat fölé többnyire kerámia golyócskákból álló szellős függönyt akasztottak fel. Az elrendezés felettébb rafinált volt, hiszen az itt elhaladó járókelő a függöny lengő-libegő golyócskái között beláthatott, és pillantást vethetett a bár belsejébe. A kíváncsi tekintet bárpult mellett ülő, láthatóan betérő vendégekre váró, lányokat vehetett észre. Vendégscsalogató gyanánt, a lányok meglehetősen kihívó módon ültek a magas bárszékeken, egymáson keresztbevetett lábakkal, merész, falatnyi szoknyában, mely alól hosszú kecses napbarnított combok villantak elő.

A bárokat elhagyva, a térre vezető hátralévő út nem volt hosszú, mindössze néhány percig tartott, és máris a Place Pigalle-on voltam. Amikor már a többszöri látogatáson is túl voltam, de mégis vissza-visszatérve ide, rendszerint a program abból állt, hogy újra és újra ismét körbejártam a két teret, de többnyire igazán érdekes, új látnivaló hiányában túl sok időt nem töltöttem el itt. Ehelyett inkább visszafordultam a szálló irányába, és addig mentem, míg el nem értem a szokásos Saint-Georges metróállomást, hogy a városban keressek újabb és érdekesebb helyeket.

Visszatérve a prostitúció Párizsban témához, az igazi „húspiac”, ami nálunk Pesten akkoriban a Rákóczi téren volt, az a párizsiaknak a széles Boulevard de Sébastopol-lal párhuzamos, hosszú utcácskában, a már említett Rue Saint-Denis-ben volt. A helyről, annak funkciójáról mindenki, így a hatóság is tudott, ha komolyan akarták volna fel tudták volna számolni, de nem ez volt a cél. Hallgatólagosan megtűrték, már csak azért is, mert afféle turista csalogató látványossággá nőtte ki magát. A lányok az utcán üzletportálok mellett, kapualjakban, többé-kevésbé lenge öltözetben vadásztak ügyfelekre.

A lányok miközben ügyfélre várakoztak, elfáradtak, ezért pihenés gyanánt féllábukat felemelve a falnak támaszkodtak. Ebben a tartásban a szintén féllábon álló, és az így pihenő darvakhoz, franciául „les grues”- khez hasonlítottak. Innen származik a későbbi elnevezésük: a „darvak”/les grues.

Ami pedig az örömlányok társadalmi megítélését illeti, nálunk ez meglehetősen elmarasztaló.

Ezzel szemben Franciaországban a közvélemény jóval toleránsabb, és megértőbb volt akkoriban, és ez azóta sem változott. Az, hogy egy nő az utcára kerül, annak sokféle oka lehet. Ennek legkézenfekvőbb magyarázata a pénzszerzési lehetőségben keresendő. Ha tárgyilagosak kívánunk maradni, látni kell, hogy sokszor mennyi tragédia, szerencsétlen sorshelyzet  vezetheti vagy egyenesen kényszerítheti a nőt, hogy az utcára kerüljön.

A kiváltó okok persze mindkét országban hasonlóak voltak, mégis jelenség megítélésében nagy különbség mutatkozott. Míg nálunk egy nagyon sematikus, leegyszerűsített és egyoldalúan kialakított kép alapján született meg a rosszlányokról formált ítélet, addig Franciaországban nagyobb volt az empátia és óvatosabb a kritika is. A francia és magyar nyelv egyaránt ismeri a „fille de joies” /örömlány kifejezést, de emelett mindkét nyelv más elnevezéseket is használ. Feszültebb helyzetben, például veszekedés esetén,  a magyarban ilyenkor használt „kurva”durvábbnak tűnik, mint a francia „putaine”, pláne akkor, ha  az ezzel egyértelmű rövidebb „pute”, vagy a még ennél is könnyedebb, játékos hangzása miatt is pozitívabb tartalmat hordozó „la nana” változatot vesszük figyelembe.

 

Kint tartózkodásom előtt olvastam erről és tudtam, hogy a párizsi „vörös lámpás negyed”, helyesebben „vörös lámpás utca” a Rue Saint-Denis létezik és virágzik. Kíváncsi voltam, hogy ez a valóságban hogy néz ki, és hogyan működik, ezért én is ellátogattam ide. Kora délután került sor erre a látogatásra. A személyes tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy a „húsvásár” kifejezés illik rá a legjobban. Az embernek az az érzése, hogy egy piacon jár-kel, válogat a kínált portéka között, és alkuszik az árra. A lányok, ahogy a kép is mutatja, üzletek portáljai előtt, kapualjakban, félig takarásban, sokszor a jellegzetes féllábas tartásban, a darvakhoz hasonlatosan állnak, és várják, hogy valaki megálljon, és párbeszédet kezdeményezzen velük.

Azt gyorsan hozzá kell tennem, hogy én nem szólítottam meg közülük senkit, és nem is vettem részt ilyen társalgásban.Mondhatnám, hogy azért voltam passzív, mert nem beszéltem franciául, és ezzel nem mondtam volna valótlant, de volt ennek más, talán nyomósabb oka is, mégpedig a bátortalanságom, és határozatlanságom. Maradtam csupán külsö szemlélője a dolgoknak. Annyira azért mégsem voltam bátortalan, hogy ne vegyem alaposabban szemügyre a lányokat. A kínálat meglehetősen sokszínű, de egyben vegyes is volt. A sokszínűséget a szó szoros értelmében kell érteni, mert a hófehér bőrszíntől az ébenfeketéig minden színárnyalatot meg lehetett találni. A vegyes jelző pedig azért állta meg a helyét, mert hozzávetőleges becslésem szerint a 16 évestől kezdődően egészen az 50-60 éves korig bezárólag többféle korosztály képviseltette magát itt. A külsőt illetően pedig  a csúnyácskától a bomba nőig terjedő szépségskála számos fokozatát vonultatták fel a hölgyikék.

Az előzőekben a helyet „vörös lámpás utcának” neveztem, de az az igazság, hogy ez a kifejezés nem igazán helyes. Más országokban, városokban, ahol elkülönített utcákban , vagy akár negyedekben, mint például a hollandiai Amszterdamban, vagy a Brüsszeli vasútsoron a külvárosban, a lányok nem kint az utcán állnak, hanem házak kirakatszerű, óriású ablakai mögött ülnek. Innen kelletik magukat, és a szobák hátterét valóban vörös lámpák fénye világítja meg. Az ilyen esetekben a „vörös lámpás negyed vagy utca” kifejezés tényleg jogos. Párizs ebből a szempontból más, egyedi képet mutat.

A város látogatása során jártamban keltemben alkalmam nyílt francia emberekkel is találkozni. A velük való érintkezés persze leginkább abban merült ki, hogy csendesen figyeltem őket a háttérből, de előfordult olyan eset is, hogy annak ellenére, hogy nem tudtam franciául, kommunikécióra is sor került közöttünk.

Az utazásom előtt még nyelvtanfolyamra nem jártam, így minden eshetőségre felkészülve segítség gyanánt vettem egy kis társalgási zsebszótárt, hátha szükségem lesz rá. A szótár kezdő nyelvtanulók részére készült, a francia szavak mögött zárójelben a fonetikus kiejtés szerint átírt szó volt feltüntetve. Közvetlen a vétel után, már lapozgattam, és gyakoroltam a szavak és rövid mondatok kiejtését, hogy meg tudják érteni, ha esetleg beszélnem kell. Arra persze ez a kis szótár nem volt alkalmas, hogy én is meg tudjam érteni, amit az anyanyelvű társalgási partnerem válaszolna. Amikor már ténylegesen kint voltam Párizsban, eleinte nem adódott olyan helyzet, hogy szükségem lett volna a segítségére, ezért később már magam kerestem az alkalmat, hogy felavathassam. Ez aztán hamarosan meg is történt.

Egyik nap a várost jártam és nagyon megszomjaztam. Rendesen a város látogatás úgy történt, hogy táskámba előzőleg bekészítettem enni és innivalót. Ez azon a bizonyos napon is így volt, de akkor megszállt a kisördög és elhatároztam, hogy betérek egy kávézóba, és itt rendelek magamnak egy italt. Így is lett. A legközelebbi kávézóhoz érve, leültem az egyik szabad asztalnál. Elővettem a szótárt, és nézegettem, hogy milyen formula alkalmazásával rendelhetnék egy italt. Végül kiválasztottam a  „Szeretnék inni egy kávét, kérem”-et/Je voudrais boire un café, s’il vous plaît. Az eredeti szövegváltozatban még az is benne volt, hogy „egy csésze kávét”, de ezt túl hosszúnak itéltem és lerövidítettem. Utána magamban többször elmondogattam, hogy mire megérkezik a pincér, én majd nagy bátran kivágom neki franciául a szöveget, hadd lepődjön meg, hogy ez a turista tud franciául beszélni. Egy perc múlva eljött a nagy pillanat, egy pincérnő megállt az asztalom előtt, és kérdezett valamit, amit nem értettem. Erre egy kicsit összezavarodtam, de arra gondoltam, hogy nyilván csak azt kérdezhette, hogy mit rendelek. Ott, akkor abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint a kezdő színész a színpadon, aki lámpalázasan várja, hogy éppen a kellő pillanatban kezdje el mondani saját szövegét, és megszólaltam:

– Je voudrais boire UNE café s’il vous plaît/Szeretnék inni egy kávét, kérem – majd nagy büszkén, elégedetten dőltem hátra a székemben. A pincérnő unott arccal rám nézett, és így válaszolt:

– UN café, Monsieur, non UNE café! –válaszában lenéző hangsúllyal a hangjában. Miközben ezt mondta száját elhúzta fitymálólag, amiben benne volt lesújtó véleménye a műveletlen turistáról, aki nem tudja alkalmazni a helyes névelőt, UN helyett UNE-t mond ezzel elárulva azt is, hogy nem tudja, hogy a café szó hímnemű.

Ennek hallatára minden addigi büszkeségem, egy pillanat alatt elszállt. Tökéletesen megértettem a lenéző kioktatást. Magamba roskadva, megszégyenülve ültem. Végre megérkezett a kávé. Finoman gőzölgött, jó illatot árasztott. Négy cukrot tettem bele, de ennek ellenére valahogy nagyon keserű maradt. Így esett meg hát a szótáram felavatása.

A történethez még annyit hozzá kell fűzni, hogy a szótárban természetesen helyesen szerepelt a kifejezés, én követtem el a hibát. Mentségemre legyen mondva, az egy szó hímnemű/un és nőnemű/une változatának kiejtésében nagy különbség nincsen. Különben is azok a fránya nemek és eltérő névelők, magyar ember számára szokatlanok, még haladó nyelvtanulókkal is gyakran megesik, hogy hibáznak.

Egy nagyváros életében a piacoknak mindig fontos és látványos szerepe van. Nem különbözik ettől Párizs sem.

A 70-es években a kevés valutával rendelkező szegény magyar turista számára egy jó piac felderítése sokszor megelőzte a nevesebb látványosságok meglátogatását. Magam is így voltam ezzel, megérkezésem utáni második napon már piac felderítő útra indultam. Az a kevés pénz, amivel én is rendelkeztem, megkívánta, hogy kétszer is meggondoljam, hogy mit vegyek meg, ha vásárlásra gondoltam. A gyümölcs mégis azok közé a dolgok közé számított, aminek vételét megengedhettem magamnak. Az egyhangú és egyoldalú étkezés változatossá tételében fontos szerepe volt a mindennapi gyümölcsfogyasztásnak. Kezdetben főleg banánt vettem. Nálunk otthon banánt még nem nagyon lehetett kapni, szinte egzotikumnak számított. Általában karácsony előtt egy-két héttel jelent meg a piacok kínálatában először a narancs, majd később a banán is. Sokszor a hír szájról-szájra terjedt, akár valami szenzáció, hogy hol melyik piacon lehet banánt kapni. Ahol hosszú sor állt, ott biztosan banánt is árultak. Voltak a vásárlók között ügyeskedők is, akik nagyobb mennyiséget vettek, majd azt jóval drágábban adták tovább. Ezt megelőzendő, az állami boltok utasítást kaptak, hogy személyenként mennyi banánt vehet egy vásárló. Ilyen viszonyok után érthető volt, hogy egy magyar turista látva az itteni kínálatot élt a lehetőséggel, hogy bepótolja azt, amit otthon nem érhetett el.

Térkép segítségével megkerestem a szállodához legközelebb fekvő piacot. Szerencsére ez egész közel volt, az első keskeny és rövid utcácskán, a Rue Navarre-on kellett csak végigmenni, ami csupán néhány percnyi utat jelentett, és kiértem a Rue des Martyrs-ra . Itt volt a piac.

Hétvégeken volt a nagy piac, ekkor az árusok az utca mindkét oldalán árulták a portékáikat. Nagyon szerettem a helyet, szinte mindennap megfordultam itt, ahol az áruk olyan gazdag és színes kínálata fogadott, hogy eleinte nehéz volt megszokni. Általában vagy délelőtt a reggeli után, vagy estefelé az aznapi városlátogatás befejezése után jöttem ide a piacra a szükséges bevásárlást elvégezni. A kezdetben előnyben részesített banán után, később őszibarack és körte is felkerült a vásárlandó termékek listájára. A gyümölcsön kívül itt szereztem be az üdítőt és a kenyeret is.

A kenyér, a banán mellett szintén a kedvelt termékek közé számított. Előtte hallottam ugyan a francia kenyérről, a híres baguette-ről, de csak itt találkoztam vele. Frissen nagyon finom íze volt, ha reggel vettem meg, még többnyire meleg volt. Valami isteni jó illatot árasztott. Az ember nem tudta megállni, hogy már útközben ne törjön le egy darabkát a végéből. Tudtam, hogy nem tudok ellenállni a csábításnak és hiába volt rövid a visszafelé vezető út, gyakran egy fél baguette-t megettem ezalatt. Így aztán úgy kellett alakítani a vásárlást, hogy ez az útbeli „veszteség” is szerepeljen a kalkulációban. A baguette-et a „boulangeries”-kben  lehetett kapni. A „boulangerie” olyan jellegzetes francia pékáru üzlet, mely  egyben a hozzátartozó pékséget is magába foglalja. A már említett baguette-n kívűl más kenyértípusokat is készítenek és árulnak. Ezek a termékek is a hosszúkás formájú baguette-hez hasonlóak, de vékonyabbak ennél. Ilyen a „ficelle”. A legtöbb pékáru üzlet egyben cukrászati termékeket is árul, a bolt nevében is jelzi, hogy kínálatában ilyen termékek is szerepelnek. Ezek a „boulangerie-patisserie”-k.

Párizs számos piaca között a legismertebb és leghíresebb is egyben a Rue Mouffetard-on található piac, melyet utikönyvek is a fontos meglátogatandó helyek között említenek. A piac a Quartier Latin déli részén található. Az utca nevét már a XIII. századi krónikákban megemlítik, mai formájában is őrzi a középkori képét. A girbe-gurba kanyargó utca festői képet mutat, gyakran szerepelt és szerepel középkorban játszódó filmek színhelyéül. Az árusok boltjai az utca minkét oldalára települtek, és a piac sajátosságai közé tartozik, hogy itt az árusok hangos szóval kurjongatva invitálják a nézelődőket.

A nyelv melyen az árusok a potenciális vevőket próbálják megszólítani, szintén sajátosan egyedi. Ember legyen talpán az a külföldi látogató, aki ezt a tirádát meg tudja érteni. Persze, azért enélkül sem nehéz kitalálni mit is kívánnak mondani.

Párizs, a sokarcú város tartja a mondás, és ez valóban igaz.  A város egyszerre kínálja többféle arcát az őt felfedezni kívánó látogató számára. A választás a bőség zavarában nem is könnyű. Melyik legyen az az oldal, melyet a látogató tüzetesebben kíván megismerni? De ugyanígy, már a látogatás elején nem könnyű eldönteni a megnézendő dolgok sorrendjét sem.

A várost az idők folyamán többféle jelzővel illették, és ezek közül ma már több szinte elválaszthatatlan a város nevétől. Párizs, mint a szellem és kultúra városa egy ilyen a sok közül. A szellem és kultúra és a könyvek szintén elválaszthatatlanok egymástól. Ez utóbbi kijelentés sokáig igaz volt, de hogy ezt napjainkban is elmondhatom- e, arra már nem mernék megesküdni. Az elektronikus hírközlő eszközök, közülük is elsősorban az okos telefonok megjelenése, a papír alapú könyveket szisztematikusan kezdi kiszorítani. A könyvtárak látogatottsága rohamosan csökken. 1978-ban második látogatásom egyik célja még egy könyv, a Larousse értelmező szótár beszerzése volt. Ekkor még nálunk egy francia nyelvű értelmező szótár nagy kincsnek számított. A szótár értékcsökkenését jól példázza, hogy minap ezt a szótárt antikváriumnak kínáltam megvételre, de nem vették meg, mivel a papíralapú szótárakat elavultaknak tekintik, és a vevők nem keresnék.

A várost látogatva, unos untalan kisebb nagyobb könyvesboltokba ütközhet a látogató. Az sem véletlen, hogy éppen a diákvárosban, a Quartier Latin-ben található a legtöbb könyvesbolt. A negyed fő útjának tekintett Boulevard Saint-Michel  bővelkedik a könyveket is áruló üzletekben.

A Szajna felöl közeledve, rögtön az út elején, jobboldalon a Gibert Jeune könyváruház boltjai húzódnak hosszasan. Szám szerint öt van belőlük ebben a negyedben, közülük az egyik csak tankönyveket árusít. Ezekre a boltokra is a többihez hasonlóan jellemző, hogy a bolt előtti utcafrontot a bolt kiterjesztett részeként használja fel. Az ide kihelyezett tartókban bemutatott könyvek betekintést adnak a vevők és nézelődők számára a bolt gazdag választékárba. Az itt található nagy részben használt könyvek rendkívül kedvező áron várják vevőiket. A kiállított könyvek a műfajok széles skáláját vonultatják fel. A tartókban és a bemutató pultokon a szépirodalmat képviselő könyvek mellett a képzőművészeti albumok, ismeretterjesztő és tudományos, valamint úti és nyelvkönyvek békésen megférnek egymás mellett. Én is gyakran fordultam itt meg, elsősorban a színes albumokat képekkel gazdagon illusztrált művészeti könyveket lapozgattam, ekkor még érdeklődésemnek határokat szabott nyelvtudásom hiánya. Későbbi párizsi látogatásaim során, amikor már haladó nyelvtanuló voltam, újra visszatértem ide és sokszor hosszú időt töltöttem el itt belemélyedve egy-egy könyv tanulmányozásába.

Az új könyvek forgalmazása terén a legismertebb és egyben legnagyobb áruházi láncolat a FNAC néven ismert üzlethálózat. A nevét adó betűszó jelentése: Fédération Nationale d’Achats des Cadres/ Menedzserek Országos Vásárlási Szövetsége.

A FNAC nem csupán könyveket, de különféle zenei CD-ket, DVD-ket, fotó-és videókamerákat ,valamint számítástechnikai termékeket is forgalmaz. 1954-ben alapította két akkori francia tulajdonosa. A rohamosan fejlődő áruház lánc hamarosan Franciaország egész területét behálózta, majd külföldre is kiterjeszkedett. Jelenleg Franciaországban és a világ szinte minden táján 200 üzletet működtet.

E bolthálózat afféle zászlóshajója a Montparnasse negyedben, a Rue de Rennes-en található FNAC áruház. Hatalmas épülete több emeleten kínálja elképesztően gazdag választékát. Az első, 1976-os párizsi látogatásom alatt ismertem meg az áruházat, melynek többszöri visszatérő látogatója voltam. 1976-ban ez az árubőség nálunk még elképzelhetetlen volt. Amikor először beléptem az áruház épületébe, nem győztem kapkodni a fejem a sok-sok könyv láttán. Az elképesztő mennyiségi kínálat mellett a színek tobzódása volt a másik dolog, amitől még a szavam is elállt. Nálunk ekkor a könyvek főként fekete-fehér színű borítóval jelentek meg. Ezzel szemben Párizsban már az ekkor jelenlevő lektűr irodalmat képviselő könyvek színes papírkötéssel, látványos borítóval csábították leendő olvasóikat.

A könyvpiac sajátos részét a használt – és antik könyvek kereskedelme jelenti. A ritka és régi könyvek /les livres rares anciens et d’occasion nagy részét az antikváriumok/köznapi nyelvben az úgynevezett „ les bouquineries-k” bonyolítják le, de vannak olyan könyvesboltok, melyek az új könyvek mellett  árulnak használt, de nem túl régi könyveket, ilyen  boltok tipikus példái a Gibert Jeune könyváruházak boltjai. Az igazi könyvcsemegéket, a régi és antik könyveket az antikváriumokban kell keresni. Párizsban számos   antikvárium (Librairies de livres rares anciens) van, a legtöbb belőlük a Szajna bal partján, a Rive Gauche-on, a Latin negyedben és a Saint-Germain-des-Prés környékén található.

Az antikváriumok között, a „Les bouquinistes de Paris” /Szabadtéri speciális könyvesboltok igazi unikumot képviselnek a szakmában.

A „bouquiniste” szó, a könyv köznapi nyelvben használt változatából a”bouquin”-ből származik, és könyvet árusító helyet jelent. Maga a „bouquin” szó flamand eredetű („boek”/ könyv), a szó a középkorban került át a francia nyelvhasználatba. Olyan speciális könyvesboltokról van itt szó, melyeket a Szajna partján húzódó, a várost áradástól védő fal mellvédjére telepítettek. Sajátossága továbbá, hogy a könyveket zöld színre festett speciális vasúti vagonokra emlékeztető és nagyságú ládákban elhelyezve kínálják megvételre. A bouquinist-ok már a XVIII. században is léteztek, sőt előtte szintén voltak könyvárusok, akik nyakukba akasztott kosararakban árusították a könyveket, ők voltak a „Colporteur”-ok (col/nyak, porteur/vivő, szállító).

A bouquiniste-ok nem csupán könyveket, hanem régi képes levelező lapokat, metszeteket és színes folyóiratokat is árulnak. A Szajna mindkét partján megtalálhatóak, számuk kétszáznál is több. A legkeresetebbek a Notre Dame közelében települt árusok eladó helyei, ahol a legszebb és a legpárizsiasabb a környező látvány.

Valaha ezek a nagy zöld ládák értékes könyveket is rejtettek a mélyükön. Nem volt véletlen, hogy a sok alkalmi nézelődő között rendszeresen visszatérő kincskereskedők is számosan akadtak. Olykor nem is jártak  eredménytelenül, és kitartó kutatásukat egy-egy komolyabb fogás koronázta meg. Manapság még nagy ritkán olykor-olykor hallani lehet ilyen esetről, de ezek száma egyre inkább fogyatkozó .Persze ehhez hozzá kell tenni azt, hogy ilyen kincskereső ma is akad, aki értékes darabokat keres. Igen ám, de hát mit is értünk értékes darab alatt? Ugyanaz a dolog az egyik ember számára szemét, értéktelen kacat, a másik.ember számára nagy értékkel bírhat. Ezért vannak még szép számmal továbbra is olyanok, persze főként turisták, akik elmélyedten és fáradthatatlanul kutatnak a kínált portékák között egy-egy ésebb darazerzésének reményében így folytatván a régi tradiciót. Amint arról, már korábban is szó esett a bouquinist-ok kínálatában a könyveken kívül, más darabok is megtalálhatóak, mint példáúl metszetek, térképek, színes rajzok, vagy levelezőlapok. Azt is meg kell mondani, hogy a turistákat az efféle portéka még jobban is vonzza, mint a könyvek. Az élelmes eladók hamar alkalmazkodva az igényeknek ma már az efféle áruk széles választékát kínálja. Magam sem voltam kivétel, és mint jó turista ide is ellátogattam és nem kevés időt én is eltöltöttem itt a Szajna partján a zöld dobozok előtt könyveket nézegetve.

Mint ahogy már korábban említés történt arról, hogy a régi és használt könyvek forgalmazásában a bouquinist-ok a szabadtéren történő értékesítésben játszanak fontos szerepet, de a régi és ritka könyvek forgalmazásában a szakma igazán jelentős képviselői a bolti eladás keretei között működő antikváriumok. Az antikváriumok, francia nevük szerint Les Librairies de Livres Rares et Anciennes  a gyűjtők és könyvszeretők számára egyszerre jelentenek egy könyves szentélyt és kincsesbányát is. Valóban, a legtöbb ilyen boltba belépve, egy különleges atmoszféra, fogadja az ide betérő érdeklődőket, amely különös ,de mégis oly sajátos  hangulatát a régi könyvekből kiáradó szellem adja. Jellemzően kínálatukban sok olyan régi könyv is megtalálható, melyek tartalmát és külsejét tekintve is valóságos kincsnek számítanak. Ennek megfelelően áruk is meglehetősen borsos. . A régi könyveket áruló könyvesboltoknak előbb csak kívülről voltam a csodálója. Eleinte csak a kirakatban csodáltam az ide kitett könyveket, csak később merészkedtem be a boltba, hogy belülről is szétnézzek. Áhítattal vegyes csodálattal vettem kezembe egy-egy olyan régi könyvritkaságot, melynek külső megjelenése, kötése is esztétikai élményt nyújtott.

A sok antikvárium közül a Rue de Seine 6. szám alatt található Librairie Camille Sourget antikvár-könyvesboltot volt szerencsém tüzetesebben megismerni. A tulajdonos-alapító Camille Sourget 2005-ben nyitotta meg boltját. A bolt a XVI-XX. század közötti időszak szépirodalmi, természettudományi művek, atlaszok, szines nyomatok és térképekek értékesítésének szakértője..Ma már nemzetközi könyvszalonok rendszeres résztvevője. Külön kategóriát képeznek a díszes kötésű könyvek, a könyvkötészet és a külső könyvborítók tervezésének műremekei, melyek szintén megtalálhatók a bolt kínálatában.

A korábbiak során már említettem, hogy manapság a XXI.században egy folyamatnak vagyunk tanúi, amelynek hatására a hagyományos, papíralapú könyv kezdi elveszíteni azt a szerepét, melyet előtte játszott a kultúra közvetítése terén. Ma még a nagy könyvesboltok hatalmas könyvkínálattal jelentkeznek, de negatív hatások már érezhetőek, a boltokban kevesebb a vásárló. Ez szorosan összefügg azzal a jelenséggel, hogy az emberek kevesebbet olvasnak. Pontosabban az olvasási szokások változtak meg, amihez a modern informatikai eszközök (számítógép, okos telefon) rohamos előretörése nagyban hozzájárultak. Az élet felgyorsult, a fogyasztási szokások a kultúra és tájékoztatás területén is változtak és változnak, az idő szerepe megnőtt. Egyre több, egyre  rövidebb tartalmú és  egyre rövidebb idő alatt megszerezhető információra van szükségünk. Ezt a könyvek ma már egyre kevésbé tudják betölteni. Néhány évvel korában, ha metrón utaztunk, az emberek könyvet olvastak. Ma már szinte kivétel nélkül mindenki kezében a könyvet az okostelefon váltotta fel.

Sokan nem is tudják a képernyőn való olvasásra való áttérés mennyi érték elvesztését is jelenti. Amikor valaki könyvet tart a kezében, egyszerre három inger éri, a tapintás, a látás és a szaglás részéről is egyszerre kap jelzéseket. Milyen kellemes érzés nyomdából frissen elkészült könyvet tartani a kezünkben, símogat a borítója, a lapok érintése kellemes, működik a tapintás. Azt  bizonyára mindenki megtapasztalta már életében, hogy a frissen nyomott könyvnek sajátos nyomdaszaga van , amit a szaglás révén érzékelünk. Végül a látás képessége által szemünk érzékeli a látványt, a könyv külső megjelenését. Ezen túlmenően az olvasás élménye is egészen más, ha könyvből történik. Teljesen más érzést nyújt egy könyv végiglapozása, mint a szöveg görgetése a képernyőn. A könyvek borítójának, és külső megjelenésének nagy szerepe van az eladás ösztönzésben is. Ezen felül az olvasónak olyan esztétikai élményt nyújthat, melytől a képenyőn elhelyezett szöveg olvasása megfoszt bennünket. A különleges  borítás, a díszkötések mind  együttesen újabb értékeket adnak és érveket sorakoztatnak fel a papíralapú könyvek létjogosultságához.

Ami engem illet, talán nem nehéz kitalálni hogy a könyv versus számítástechnikai eszköz versengésben melyik oldalon állok. Igen, természetesen a papírra nyomtatott könyvek szükségessége mellett foglalok állást, ugyanakkor elismerve a modern technika által nyújtott előnyöket is. Úgy gondolom, az a helyes út, ha hagyjuk, hogy a tradicionális és a modern új formák egymás mellett létezhessenek.

A két hét alatt, amíg megadatott számomra, hogy itt lehettem, igyekeztem kihasználni a lehetőséget, és számos alkalommal rövidebb-hosszabb időt könyvek nézegetésével, böngészésével töltöttem itt a Szajna partján a Gibert Jeune könyváruházban vagy a FNAC-ban.

A városlátogatás teljes ideje alatt az igazi augusztusi nyár uralta az időjárást, és bizony a déli hőség még akkor is pihenők beiktatását követelte meg, ha ezek nem voltak  betervezve. Ilyenkor vagy visszamentem a szállodába, ahol az ágyamon kényelmesen elnyújtózva tudtam regenerálódni, vagy pihenőt tartottam ugyan, de a városban maradva. Azért főleg az elején nem volt könnyű olyan helyet találni a nyüzsgő nagyvárosban, ahol megfelelő kellemes árnyék volt, és le is tudtam ülni. Elvileg az ilyen helyek a parkok, csak fel kellett fedezni, hol vannak ezek és mennyire felelnek meg az elvárásaimnak. A látogatásom vége felé már egész jól megismertem a lehetőségeket, melyek között még válogathattam is.

Nálam a parkok versenyében a Les Jardins de Luxembourg/ Luxemburgi kertek elnevezésű park volt a győztes. Központi fekvése miatt ideális , minden irányból könnyen elérhető volt, nagy kiterjedése miatt a lehetőség is nagyobb volt, hogy megfelelő árnyas helyet találjak.

A park a Quartier Latin közepétől a Boulevard Saint-Michel-t érintve terül el a város szívében. Nem is volt aztán meglepő, hogy a park látogatói közt feltűnöen sok volt a fiatal. A színes virágoktól pompázó ágyasok közt nagy kitejedésű zöld füves területek húzódtak. Az itt pihenést kereső, a fűben leheveredő, napozó fiatalok csoportjai legalább ugyanolyan üde szinfoltot képeztek, mint a környező virágágyások szemet gyönyörködtető virágai.  Azok számára, akik csak ülve szerettek volna pihenni, vagy egy szusszanásnyi időre kikapcsolódást keresni a mindennapok szorításából, jellegzetes fémszékek álltak a rendelkezésére. Ahhoz, hogy a pihenést még kényelmesebbé tegyék, sokan két széket használtak fel ehhez. Az egyik széken ültek, a másikat velük szemben helyezték el lábtámaszként használva azt.

A park központi részén zenekari pavilon állt. Bizonyos napokon a szerencsés ide látogató ingyenes zenekari koncert élményében részesülhetett. Az itt pihenők közül ad-hoc verbuválódott hallgatóság olykor harsány, máskor andalító halk muzsika hangjai mellett élvezhette a mindennapok e nem várt apró örömeit.

Magam is, mint a park gyakori látogatója többször is élvezhettem ezeket az ingyenes koncerteket. Az is előfordult, hogy miután a várost járván elfáradtam a sok látnivalótól, és betértem a parkba elnyomott az álom, és a felcsendülő dallamok ébresztettek fel álmomból.

Amikor még otthon tervet készítettem a párizsi látnivalók, alig lettem kész a tervekkel, szinte máris módosítanom kellett őket, mert vagy új információkat szereztem időközben, vagy mert érzelmi hatásra  jobbnak éreztem , ha a módosított változat szerint fogom majd a látogatást megtenni. Azután elkövetkezett, hogy a megérkezés után a helyszínen az oly gondosan napokra lebontott tervek több tényező hatására ismét módosultak, aminek az lett a következménye, hogy a sok befektetett munka ellenére már elő sem vettem őket. Erről a jelenségről korábban már írtam, most csak azért teszek róla említést, mert bizonyos részei ezeknek a terveknek mégis megvalósultak.

A programomban mindenesetre múzeumok és templomok látogatása a többszöri módosítás után is szerepelt. Csupán azt kellett eldönteni, hogy számszerileg hányat és konkrétan melyik múzeumot és templomot látogassam meg. Végül, a gyakorlatban a legszokványosabb és a látogatók legnagyobb része által is követett szokás szerint a múzeumok közül először a Louvre-ot, majd ezt követően a Jeu de Paume/ Impresszionista Múzeumot, később pedig a Napóleon császár síremlékét magába foglaló Dome des Invalides/Invalidusok Dómját tekintettem meg. Tulajdonképpen ide sorolhatnám az Arc de Triomphe/Diadalívet is, de ezt a látnivalót csak kívüről néztem meg, nem mentem fel a tetejére.

Sokáig gondolkodtam mit is írhatnék az említett múzeumoknál tett látogatásomról.  Érdekes, sőt talán meglepő, de nem nagyon akartak jönni a szavak.

A le Palais et de Muséé du Louvre/ Louvre , Királyi Palota és Múzeum történetéről, bemutatásáról már olyan sok helyen és annyit leírtak, hogy ehhez már nincs mit hozzáfűzni, meg különben sem célja írásomnak, hogy utikönyv szerepét töltse be. Meg kellett nézni és személyes  élményként azt elmondhatom, hogy azt kaptam tőle, amit elvártam. Hatalmas anyagot mutat be a múzeum. Megtekintése, nehéz feladat elé állítja a látogatót, különösen akkor,ha csupán egyszeri alkalmat engedhet meg magának a kíváncsi érdeklődő, mint én is, anyagiakban és időben szűkölködő szegény turista. Valójában két lehetőség között kellett nekem is választani: hosszú órákat eltölteni itt és arra törekedni, hogy lehetőleg minél többet nézzek meg, vagy másik lehetőségként annyi időt eltölteni, amely után még nem holtfáradtan, zúgó fejjel tántorgok ki a látogatás végén. Csábító volt az első lehetőség, hiszen nem tudhattam valaha eljutok-e még ide. Később magamat hibáztatnám, hogy nagyon fontos dolgokat nem néztem meg, ha nem e terv szerint járnék el. A másik lehetőség mellett viszont az szólt, hogy tudatosan célirányosan nézzek meg véges számú művet. Így egy-egy alkotás megtekintésére több idő jut, elmélyültebb lesz az egész látogatás.

Némi töprengés után, úgy döntöttem, hogy legfeljebb két órát fogok itt tölteni és ezalatt elsőként a késő reneszánsz kori olasz festők képeit fogom megtekinteni. Közülük is elsősorban két kedvencem, Giorgione és Tizianó műveit. Utólag azt gondolom, hogy helyesen döntöttem, a kapott élmény ezáltal mélyebb, az emlékek tartósabbak. A keresett festményeket bemutató termek megtalálása nem volt könnyű. Amig ide eljutottam folyosók, termek sokaságán kellett áthaladni. Úgy éreztem magam, mintha egy útvesztőbe kerültem volna, de az útmutató feliratok sokat segítettek a tájékozódásban.

A Mona Lizát azért én is megnéztem. Némileg csalódtam benne. Kisebb volt, mint gondoltam, és üveg mögött lehetett csak megtekinteni néhány méternyi távolságból. Emellett zavaró körülménynek számított, hogy a körülötte tömörülő turisták erősen akadályozták a kép megtekintését. A tágas teremben más neves képek is ki voltak állítva, de érdemtelenül ezeket szinte alig nézte meg valaki, mert mindenki a Leonardo festmény donnáját akarta csodálni. Mona Lizával szemközti falon egy nagyon híres Tiziano kép, a „Kesztyűs férfi” várta volna az érdeklődőket, de látogatásom idején csupán néhányan voltak kíváncsiak rá. Bevallom én még örültem is ennek, mert így sokáig elidőzhettem előtte, közelről megvizsgálhattam a festmény apró részleteit is.

Az általam megtekintett művek közül legjobban Giorgione „a Vihar” című filozófikus alkotás fogott meg. Nagy élményt jelentett közvetlen közelről tanulmányozni a híres és oly sokféle értelmezést kiváltó festményt.

A Louvre látogatásakor nagyon fájlaltam, hogy nem ingyenes a belépő, mint például nálunk volt akkor a Szépművészeti Múzeumban, vagy Londonban a National Gallery-ben. Ez a rendkívül látogató barát  rendszer lehetővé teszi a művek többszöri és behatóbb tanulmányozását.

Egy másik napon került sor a nem kevésbé híres Musée de Jeu de Paume/ Impresszionizmus Múzeumának meglátogatására. (jeu de paume francia szóösszetétel, jelentése :labdajáték, a jeu:játék és paume : tenyér elemekből).Ez az impresszioinista festészetet bemutató múzeum. Látogatásom idején 1976-ban még itt nézhettem meg az impresszionista festményeket.

A múzeum épületét kezdetben nem múzeumnak , hanem amint az a nevében van Jeu de Paume-nak  építették. A jeu de paume francia kifejezés a teniszhez hasonló labdajátékot jelent. Az építtető III.Napoleon császár 1873-ban, adott megbízást egy labdaház épitésére , a cél az egykor közkedvelt   népszerű labdajáték tradiciójának ujjáélesztése volt. A csarnokszerű épület elkészült ugyan, de itt soha nem játszottak mérkőzést. Kiállító csarnoknak viszont nagyon alkalmas volt, így kis átalakítás után után itt gyűjtötték össze koncentráltan a modern impresszionista műveket.  Ezeket az alkotásokat később a XX. században a Gare d’Orsay-ba, a vasúti pályaudvarból modern  múzeummá átalakított épületbe szállították. Ezzel az impresszionista művek bemutatását átvette az egykori pályaudvar, és a továbbiakban Gare du Muséed’Orsay néven , mint állami Képzöművészeti Múzeum 1986-ban kezdte meg működését, mely napjainkban is töretlenül folytatódik.  Azóta már az új múzeumot is sikerült meglátogatnom immár családommal közösen .

A múzeum gyűjteménye páratlan. Nem véletlen, hogy a Louvre mellett itt fordul meg a legtöbb látogató. A korábbi impresszionista festészetet bemutató múzeum tevékenységi területe kibővült.  A festmények mellett a társművészetek alkotásait is bemutatja, így a szobrászat, iparművészet, építészet, fotóművészet, és építészet területén kiemelkedő műveket is. A kor pedig, melyet a bemutatott alkotások átfognak az 1848-tól 1905-ig terjedő időszakra terjed ki.

A múzeum látogatásánál hasonló elveket követve nem kívántam minden egyes képet végignézni, és nagyon sok időt eltölteni. Néhány kiválasztott festő képeit néztem meg tüzetesebben, valamint téma szerint általában a tájképeket. Az évszakok közül a tavaszt és az őszt szeretem leginkább és a festményeknél is előnyt élveznek nálam azok a képek, melyek témájukban e két évszak a meghatározó. Azt nem mondhatom, hogy a nyarat nem szeretem, hiszen napimádó vagyok élvezem a nyári fürdéseket is, mégis a festményeknél az őszi és tavaszi témájú képek tudnak érzelmileg hatást tenni rám. Ennek némileg ellent mond ez a látogatás, mert érdekes módon itt éppen két téli tájkép ragadta meg figyelmemet.

Az első képet Claude Monet festette, a címe: La Pie, hiver/ A Szarka, tél 1868-1869-ig készült.

A festmény az impresszionista festészeti irányzat műveinek egyik első képviselője. A kép egy napsütötte téli délelőtt, egy kertrészletet mutat az előtérben. A sövénykerítés tetejére vastag rétegben hó telepedett, a talajt is hó borítja. A kerítés rozoga ajtajának felső lécén egy madár, egy szarka ül békésen, senkitől sem zavartatva. A kerítésen túl a szemközti ház tetejét, a fákat és távolban a vidéket egyaránt hó fedi be. Csend és nyugalom lengi be a tájat, ahogy a hó mintegy védő takaróként mindent beborít. Az egyhangúságot csak a napsugarak törik meg. Az előtörő sugarak fényében a kerítés, a rozoga faajtó árnyékot vet a fehér hóban, minden mozdulatlan, egyedül a fény és vele az árnyék mozdul, rezeg, ahogy a levegő is mozdul. Noha a kép címét a békésen pihenő szarkáról kapta, itt nem ő a főszereplő, hanem a láthatatlan külső szemlélő, azaz mi, amint nézzük a képet, elmerengve, háborítatlanul szemlélődve a fény és árnyék rezzenő játékát a fehér havon.

A másik kép Alfred Sisley alkotása, a címe : La neige a Louveciennes/A havas Louveciennes 1879

Alfred Sisley, a  brit-francia festő, kortársához Monet-hez hasonlóan a telet választotta  témának, amikor elkészítette ezt a képét. Több francia impresszionista festővel ellentétben a művész előszeretettel festett téli tájakat. Brit karakteréhez sokkal közelebb állt a hideg téli táj, a maga zordságával. Vele szemben az impresszionista festőkre jellemzően például Renoir, a francia művész a délfrancia tájból merítette témáját és a rá oly jellemző meleg színek alkalmazásával jelenítette meg azokat.

Amit itt a képen látunk, egy francia kisváros Louveciennes egy utcája télen, de a jelenet bárhol másutt is lejátszódhatna. A látvány egyszerű, az utca jobb oldalán magas kőkerítés húzódik vele átellenben egy lécekből álló fakerítés, mögötte egy kert részlete látható belsejében egy utcára kinyúló fával. A kert folytatásában egy földszintes sárgára festett épület foglalja el az utca másik oldalát. Tél van. Mindent vastag hótakaró fed be. A fák ágai vastag hóréteg alatt roskadoznak. A kőkerítés tetején sapkát formál a rátapadt hó. Egyenetlen falának rései közt pamacsszerű foltokban szintén megtapad a hó, melyeken vibrálva törik meg a fény. Szürkésbarna és fehér, a fal és a hó színei összefolynak, egymásba olvadnak. A kontúrok elmosódnak. Hó borítja a kertet, és hótakaró alatt hallgat az utca. Ameddig a szem ellát minden havas, a távolban egy templom sziluettje magasodik, megtörve az ég egyhangú szürkeségét.

A havas utca kihalt, minden csendes, nem mozdul semmi, egyedül az utca végén a fordulónál láthatunk hátulról egy távolodó női sziluettet. Alakja fekete felkiáltó jelként emelkedik ki a fehér tájból. Nem látható az arca, nem tudjuk a korát, nem tudjuk, hogy miért van az utcán, és hogy hová, merre tart. Talán magányos, és emberekkel kívánt találkozni. Talán gondját, búját-baját szeretné csak elfelejteni. Szeretne megszabadulni azok terhétől, mintegy ottfelejteni az utcán, de csupán távolodó léptei nyomát sikerült otthagyni a süppedő hóban, de eltűnnek azok is. Csak a magány marad, természet és ember magánya.

Aki Párizsban jár, annak programjából nem maradhat ki templomok meglátogatása. Előzetesen három templom neve szerepelt a megnézendők listáján. Ezek a Notre Dame, a Sacré -Coeur és a Saint Chapelle voltak.

A Notre Dame-ot 1976-ban látogattam meg először, majd ezt követte számos újabb vizit. Én azok közé a szerencsés látogatók közé tartozom, akiknek megadatott, hogy a templomot még jóval a sajnálatos tűzeset okozta pusztítás előtt láthatták.

Amikor azt a szót hallom, hogy Párizs, az egyik kép, ami ennek hatására megjelenik szemem előtt a Notre Dame, oldalról nézve. Egyben önmagam ifjúkori képe is megjelenik, amint a Szajna partján a mellvéden ülök lábat lógatva, és csodálattal szemlélem a látványegyüttest, melyet a katedrális, az előtte lévő fák, és a mellvéd tetejéről a folyó medre felé kúszó zöld növényszőnyeg képez. Azt gondolná az ember, hogy a látvány tökéletes, szépségét már nem lehet fokozni, és akkor jön a meglepetés, ha valaki mindezt este, díszkivilágításban tekinti meg. Sokan vannak, akik nem hisznek a csodákban, pedig csodák vannak, igenis léteznek. Csak el kell jönni ide este, leülni a parti mellvédre, és átellenben átnézni a folyó másik oldalára.  Nos, ekkor megjelenik az a valami, amit csodának nevezünk.

Hasonló csodában lehet részünk, miután belépve a katedrális belsejébe megkezdjük a belső részek látogatását, és elérjük a kereszthajót. Eddig félhomályban haladtunk előre szinte botladozva, de elérve ide, miután felnézünk a magasba, tekintetünk az oldalsó rózsaablakra esik. A látvány gyönyörű, önmagáért beszél. Szinte le sem tudjuk venni tekintetünket róla. Mégis, most, hogy hátranézünk, eláll a lélegzetünk, meg kell fordulni. Szemünket ekkor a nagy rózsaablak bűvöli el és ejti foglyul. Igen, ebben a pillanatban is csodát élünk meg, a fény és a színek összefonódnak, és megteremtik számunkra a szépség csodáját, ami valósággá lett.                                     Számomra izgalmas volt a homlokzati ajtók feletti boltívek, a timpanont díszítő domborművek és szobrok tanulmányozása is. Mindegyikőjük egy-egy történetet mond el, afféle mini bibliaként szolgálva. A templomhoz sok érdekes történet fűződik, nehéz választani, ha közülük egyet ki szeretnénk emelni, de talán mégis sikerül. Nos, 1789-ben a Nagy Forradalom idején a katedrális is a forradalmárok kezébe került. Ennek egyik következménye az lett, hogy a homlokzati erkélysort díszítő szentek szobrai a forradalmi hevület, és egyházellenesség áldozataivá estek. Az történt ugyanis, hogy az ártalmatlan szobrokat lefejezték, azt gondolván, hogy francia királyokat ábrázolnak. Később természetesen megtörtént a csonka szobrok restaurálása.

A csodák sorát folytatva, a Sainte-Chapelle/ Szent Kápolna következik a sorban. A kápolna a Szajna által, a város szívében formált szigeten, az Île-de-la Cité-n lévő Igazságügyi Palota épületegyüttesének egy belső udvarán található. A kápolna történetéről röviden annyit érdemes megemlíteni, hogy a XIII. században épült, a keresztesháborúk idején. A Szentföld visszaszerzéséért folytatott harcokban a keresztes hadaknak sikerült visszaszerezni Jeruzsálemet, valamint fontos szent ereklyéket is. Később ezek egy része Konstantinápolyba került. Az ottani király, amikor eladósodott, Krisztus töviskoronáját elzálogosította. Szent Lajos francia király nem tudta elviselni ezt a szégyent, és visszavásárolta azt, majd Franciaországba hozta. Az ereklyéket méltó helyen szerették volna őrizni, erre a célra épült meg a Szent Kápolna.

A kápolna valójában két egymásra épített részből áll. Az alsó a szolgáké volt, míg a felső kápolna az építmény igazi ékköve a gazdag nemesek számára volt fenntartva ima-és ájtatoskodás gyakorlására.

A Notre Dame rózsaablakairól, mint valami csodákról írtam, amikor szépségüket akartam kifejezni. Most, amikor a Sainte-Chapelle hatalmas üvegablakairól kellene írnom, hirtelen nem is találok jelzőket ennek érzékeltetésére. Mielőtt ezt megpróbálom megtenni, előtte teszek egy kis kultúrtörténeti kitérőt.

Az 1970-es, vagy még inkább az 1960-as években a mozikban vetített filmek a szórakoztatáson túl fontos szerepet kaptak a tájékoztatás-hírközlés területén is. Az emberek az ország-világ híreiről akkoriban jószerivel a rádióból, újságokból, majd később a televízióból értesültek. A mozikban vetített film, a „Nagyfilm” előtt a nézők a „Híradót” nézhették, melyet hagyományosan fekete-fehérben, normál vászonszélesség mellett vetítettek. Előfordult, hogy a híradó mellett még egyéb kisfilmek is következtek. Az ebben közölt hírek általában torzan, rózsaszín színekben mutatták be a valóságot. Propagandisztikus céllal készültek, a szocialista rend szépségét, hasznosságát próbálták hirdetni. Jórészt talán ennek az átlátszó hazugságnak a hatására, no meg a nagyfilmre való várakozás türelmetlenségében, senkit sem érdekeltek. Mindenki azt várta, hogy a vetítővászon két oldalán lévő függönyt szélesebbre húzzák, és megkezdődjék a szélesvásznon történő nagyfilm vetítése. Ez általában a szélesvásznú változat mellett azt is jelentette, hogy ráadásul színesben is történt. A szemek erre már kíváncsian és érdeklődéssel telve tágultak ki, amikor az első filmkockák megjelentek a vásznon.

Most, ha valaki felteszi azt a jogos kérdést, na de hogy került a csizma az asztalra? Mivégre volt ez a kitérő? A válaszom erre az, hogy szemléletesebb, jobban érthető talán, ha megpróbálom egy hasonlattal élve a két csoda, a Notre Dame rózsaablakai szépségét, és a Sainte-Chapelle ablakainak szépségét összevetni. Előre is elismerem, hogy a hasonlat talán túlságosan is profán, sőt meglehet, hogy akár szentségtörő  is, de vállalom ennek ódiumát.

A Sainte-Chapelle látogatása során, miután az alsó kápolnán végighaladtunk, és felérünk a felső szintre, ide belépve a hatás elképesztő, leírhatatlan. A kép, ami fogad bennünket, a felső kápolna a maga teljes egészében. Ez nem más, mint hatalmas, a talajtól a fal félmagasságában kezdődő, és fent a magasban csúcsívben végződő, színes üvegdarabokból összeállított ablakok végtelen sora. A kívülről érkező fény rajtuk áthaladva megtörik, és kaleidoszkópszerűen felbontott sokszínű sugarak formájában árad szét a kápolna belsejében. A fény szinte mellbevágó. Az ablakokat alkotó színes üvegdaraboknak az esztétikai hatáson túlmenően funkcionális szerepük is van, összeállításuk által biblikus képeket jelenítenek meg.     Ezek után elmondhatjuk, hogy a Notre Dame rózsaablakainak csodája vitathatalan, de a Sainte-Chapelle csodáját látva úgy érezhetjük, hogy a híradó után most húzták szélesebbre a függönyt a vászon előtt, immár a szélesvásznú színes „Nagyfilm” az, amit itt láthatunk.

A Sainte-Chapelle valósággal elbújik a Palais de Justice/Igazságügyi Palotai épületei között, melyek a kápolna köré épültek az idők folyamán. A palota hatalmas épülettömbje különféle bíróságoknak, esküdtszéknek és egyéb jogi intézményeknek ad otthont.

Vele szemben az út másik oldalán egy nem kevésbé hatalmas épület, a Prefecture de la Police/Rendőrprefektúra található. A komor, szürke épület részemről történő említését nem művészeti, vagy építészeti jelentősége miatt köszönheti, de ennek is érzelmi okai vannak. Ezek az okok az 1978-as második párizsi utamhoz kapcsolódnak. Talán már az eddigiekben is leírtakból kiderül, hogy az első látogatásom milyen nagy hatással volt rám. Amikor 1976-ban, a látogatás végén el kellett búcsúznom szeretett Párizsomtól, nagyon nehéz volt az elválás.

Sainte-Chapelle valósággal elbújik a Palais de Justice/Igazságügyi Palotai épületei között, melyek a kápolna köré épültek az idők folyamán. A palota hatalmas épülettömbje különféle bíróságoknak, esküdtszéknek és egyéb jogi intézményeknek ad otthont.

Vele szemben az út másik oldalán egy nem kevésbé hatalmas épület, a Prefecture de la Police/Rendőrprefektúra található. A komor, szürke épület részemről történő említését nem művészeti, vagy építészeti jelentősége miatt köszönheti, de ennek is érzelmi okai vannak. Ezek az okok az 1978-as második párizsi utamhoz kapcsolódnak. Talán már az eddigiekben is leírtakból kiderül, hogy az első látogatásom milyen nagy hatással volt rám. Amikor 1976-ban, a látogatás végén el kellett búcsúznom szeretett Párizsomtól, nagyon nehéz volt az elválás.

Nem tudtam elképzelni, hogy itt kell hagynom ezt a gyönyörű várost, a hangulatos utcácskáival, a barátságos kávéházaival, a múzeumaival, a színes, nyüzsgő világával és a nem látható, de a levegőben is érezhető szabadon szárnyaló szellemével. Amikor már vészesen közeledett a búcsú ideje nehéz volt nem gondolni erre, próbáltam a hátralévő idő minden percét maximálisan kihasználni, feledhetetlenné tenni. Ugyanakkor bármennyire is édesek voltak az utolsó itt töltött napok, az irántuk érzett nosztalgikus  érzésekhez kesernyés ízek is keveredtek, nagymértékben csökkentve az összhatás pozitívumát. Már ekkor szemem előtt lebegett a kép, amely fogadni fog hazatérésem után. Az otthoni állapotok realitásának lehangoló, elszomorító képe, az egyhangúságról, szürkeségről, posványosságról.

Sajnos, ez az előérzet be is igazolódott. Nehéz volt az átállás, szabályosan lázas voltam most is, mint amikor közvetlen az utazás előtt voltam, csak ezúttal a negatív érzések váltották ki belőlem ezt a lázas állapotot. Az idő múlásával a Párizs iránt érzett érzelmek jellege változott. A fájdalmas elemek helyett inkább a nosztalgikus elemek kerültek előtérbe. Egyvalami azonban nem változott.

Már közvetlenül az első látogatás végén megfogalmazódott bennem az a gondolat, hogy nekem ide minél előbb vissza kell térni, sőt nem csupán visszatérni, de véglegesen itt kell maradni, letelepedni és életemet itt folytatni tovább. Ez azt is jelentette volna, hogy a magyar törvények szerint disszidálás bűncselekményét követtem volna el. Amennyiben pedig Magyarországra való visszatérésem után elfognak, elítélnek, börtönbüntetéssel súlytanának. Tudatában voltam esetleges döntésem következményének súlyosságával, ennek ellenére a gondolat csak egyre tovább erősödött bennem. Az akkori szabályok szerint a visszatérést legkorábban a megelőző utazást követő második évben lehetett megtenni, de ennek formája csak szervezett csoportos utazás keretében valósulhatott meg.

Az elhatározás komoly volt, melyet tettek követtek. Az akkori Expressz utazási iroda utazási ajánlatában találtam egy 1978-ra szervezett tíz napos London-Párizs látogatásra szóló utat.

Felkerestem az utazási irodát, meghallgattam a részletes jánlatot, nem is nagyon foglalkoztattak a részletek, a lényeg az volt, hogy az utazás második, befejező részében sor kerülne egy ötnapos párizsi látogatásra. Úgy gondoltam, hogy részt veszek a szervezett programokon, és az utolsó napon otthagyom a csoportot, és Párizsban maradva nem térek vissza velük  Magyarországra.

Ennek az 1978-as utazásnak is nyáron, augusztusban volt az időpontja. A szerződéssel a zsebemben, további teendőm nem volt, minden szükséges előkészületet az utazási iroda végzett el, nekem ezután már csak várnom kellett. Az idő nehezen múlt, de azért ha lassan is, mégis eljött az ideje. Az oda utazás repülőn történt.

Az első négynapos londoni vizit kellemes volt, de a látogatások alatt elsősorban a tervem kivitelezésén gondolkodtam. Ezt követte a program második része, a párizsi látogatás. Miután szerencsésen megérkeztünk Párizsba, az első napokban a többiekkel együtt én is a programpontokat követve részt vettem a látogatásokon, melyek során régi ismerősként üdvözölhettem az ismert helyeket. A harmadik napon már nagyon ideges voltam, konkrét tervem a disszidálás megvalósítására nem volt. Csupán addig jutottam el, hogy menedékjogot fogok kérni a rendőrségen, és abban reménykedek, hogy a továbbiakban szállást, ideiglenes elhelyezést és ellátásra pénzt tőlük fogok kapni. A körülmények a tervem megvalósítására kedvezően alakultak. Előtte kicsit aggódtam egy csoport kisérő jelenléte miatt, de a vele kapcsolatos problémák szerencsésen elhárultak. Ki is volt ez a csoportkisérő, és mi volt a feladata? Ekkoriban a nyugati országokba minden kiutazó turista csoport mellé egy csoport kisérő volt kirendelve. Feladata a résztvevők szemmel tartása, megfigyelése és mindezekről jelentés készítése volt. Természetesen ennek betöltésére politikailag teljesen megbízható „elvtársakat” állítottak.

A mi csoportunk esetében ez azt jelentette, hogy a csoport kisérőnk a Londonba való megérkezés első percétől az elutazás utolsó percéig fő feladatának a csoport nőtagjainak megkörnyékezését tekintette fő feladatának. Ő ezt még azzal egészítette ki, hogy rendszerint ittasan töltötte el a látogatás napjait, a jelentésekkel, megfigyeléssel nem sokat foglalkozott. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy az utasok szemében a róla kialakított, kezdetben igen negatív, kép némileg kedvezőbb legyen. Akkor úgy gondoltam, hogy számomra ennél kedvezőbb csoportvezetőt nem is kaphattam volna.

Végre valahára elérkezett a tettek napja is számomra. A terv megvalósításához a lehető legideálisabb volt az a körülmény is, hogy az utolsó előtti nap délutánjára többórás szabadidőt kaptunk. Azt nem mertem kockáztatni, hogy bőrönddel együtt távozzak csendben a szállodából, így a lebukás veszélye meglehetősen nagy lett volna. Írtam előzetesen egy rövid levelet, melyben tájékoztatást adtam szökési szándékomról, és ezt a levelet a bőröndöm tetején hagytam. Ekkor már nagyon ideges voltam, a levelet is remegő kézzel tettem a bőröndömre. Sajnáltam, hogy minden holmimat ott kell hagyni, de ennek ez volt az ára. Az egyetlen dolog, amit magamhoz vettem a fogkefém és a fogkrém volt. Végül utoljára még egyszer körülnéztem a szobában, majd nagy levegőt véve lementem a földszintre, elhaladtam a recepciós pult előtt, még biccentettem is a portásnak, és kiléptem az utcára.

E hosszúra nyúlt kitérő után térek vissza a már említett Rendőr Prefektúra szerepére. Azt tudtam, hogy sok minden más mellett itt történik a tartózkodási engedélyek kiadása és meghosszabbítása. Azt gondoltam, hogy majd útbaigazítást adnak itt hol melyik irodába kell mennem a továbbiakért. A folytatás azonban akár egy komikus eposzban leírt történetnek is megfelelne. Én, a nagy hős, a tettek embere az utcai bejárati kapuig jutottam el. Ott a kapu előtt megtorpantam, közben minden bátorságom elszállt, és rájöttem arra az egyszerű dologra, amit eddig megmagyarázhatatlan okok miatt eddig nem vettem figyelembe. Nevezetesen nem biztos, hogy másfél évi tanulással szerzett  francia nyevtudásom elegedő lesz ahhoz, hogy politikai menedékjogot kérjek, megindokoljam azt, vagy, hogy akár kommunikálni tudjak az illetékesekkel. Erre rádöbbenve félreálltam az ajtóból, néhány percig még így félrevonultan tétováztam, majd sarkon fordultam és megindultam visszafelé a szállodába. Megvallom mindezek után szégyenemben égő, kipirult arccal léptem be a szálloda halljába , fejemet leszegve, egyik irányba sem nézve egyenesen a lifthez mentem, és ezúttal a biccentés is elmaradt a felé.

Az Île de la Cité mellett, annak közvetlen tőszomszédságában, mintegy meghúzódva a nagyobbik testvér árnyékában, egy másik sziget is található.  IX. Lajosról (miután szentté avatták, Szent Lajosként ismert) nagy francia királyról kapta nevét. A szigetnek csupán három utcája van, középen a főutcának számító Rue Saint Louis en l’Île-lel. Itt jobbára kisebb, különféle dolgokat kínáló üzletek, antikváriumok és új könyveket árusító könyvesboltok találhatók. Ezek az üzletecskék szinte egymás közvetlen közelében kínálják portékáikat, így sokszor akaratlanul is egymás versenytársai, ennek ellenére mégis békésen megférnek egymás mellett.

Viszonylag későn, 1969-ben épült meg az a gyalogos híd, mely a szigetet összeköti nagyobb testvérével az Île de la Cité-vel. A híd szintén Szent Lajos-ról kapta nevét. Többször megfordultam itt, nagyon szerettem ezt a helyet az itt uralkodó sajátos hangulat miatt, amely azok számára tárult fel a maga teljességében, akik a Szent Lajos Szigetet kifejezetten emiatt kívánták megtekinteni.

A szépség eme kergetői, még a katedrális szépsége bűvöletében révedezve, de már a sziget kínálta élmény befogadására készen félúton, a híd és a sziget között visszanéztek, és egy búcsúpillantást vettettek a katedrálisra és a mögöttes városképre. Talán mondhatom a többiek nevében is, akik szintén felkeresték ezt a helyet, hogy nem bántuk meg, hogy a jóval ismertebb és a megszokott szemközti nézőpontból látható panoráma mellett kíváncsiak voltunk az ebből a perspektívából felénk táruló látnivalókra is. Innen nézve a székesegyház a szemből nem látható szépségét mutatta meg az érdeklődő szemek számára. Az elénk táruló látvány a katedrális főhajóját a végén található félkör alakú apszissal, a tetőt és ebből kiemelkedő huszártoronnyal, valamint az oldalfalakból kiinduló, légies könnyedséggel szárnyaló támpillérekkel együtt feledhetetlen szép képpel gazdagította a szemlélő emlékeinek a városról már eddig is szerzett gazdag tárházát.  Az a mondás járta akkoriban, hogy ez a csodálatos, de talán kevésbé ismert panoráma a székesegyház ajándéka, azok számára, akik a szépséget is a maga teljességében kívánták megragadni, minden oldaláról körbejárni, ahogy a valóságban a székesegyház épületét is minden oldaláról körös-körbe járták.

A gyalogos híd építése előtt is volt összeköttetés a két sziget között, de oly méltatlan elhanyagolt volt, hogy megszüntették, és a keskeny ideiglenesnek létesített átjáró helyén készült ez a mostani gyalogos híd. Ahogy a katedrálist is többször meglátogattam, nem hagytam ki egy alkalmat sem, hogy eljöjjek ide a hídra újra és újra. A kérdés, hogy vajon miért, még jogos is lehet, de aki már járt itt egyszer az talán megérti a gyakori látogatás okát. Az itt található atmoszféra mágnesként vonzott engem is, mint oly sok mást. Itt mindig volt valami esemény, pezsgett az élet, mindig történt valami. Alkalmi fotó- és képkiállítások, mutatványosok, utcai zenészek előadásai, performanszok csábították ide a turistákat, de az idelátogatók, vagy a kisebb sziget megtekintését céljuknak tartó, itt csupán áthaladó látogatók színes fogataga maga is élménynek számított. A híd a pezsgő, színes világával a Szent Lajos sziget egyedi hangulata éles kontrasztban állt.

A két világ, mint tűz és víz úgy viszonyult egymáshoz. A hidat elhagyva és a szigetre lépve azonnal érezhetővé vált a különbség. A Szent Lajos sziget már a múltban is unikumnak számított a maga nemében. Olyan jelzők kapcsolódtak a nevéhez, mint a „béke”, „csend”, „nyugalom” szigete, e jelzők létjogosultsága napjainkban még inkább felerősödik. Valóban, a sziget sziget a rohanó, zajos, lüktető nagyváros kellős közepén. Szokás találóan oázisnak is nevezni, ami összefoglalóan egyetlen szóval kifejezi mindazt, amit az említett jelzők külön- külön próbálnak megragadni. Ha veszi az ember a fáradságot, és megfigyeli a szigetre belépő, ide érkező látogatókat, amit megállapíthat az az a jelenség, hogy az előbb, a hídon még siető látogató, a szigetre érve hirtelen lelassítja lépteit, sebességet vált, és a sietésből séta, andalgás lesz.

A másik, vagy talán ami a legfőbb egyediségét adja a szigetnek, az a tény, hogy itt valójában nincs fajsúlyos megtekintendő látványosság. Más esetekben úgy indul el a látogató, hogy konkrétan valamilyen célt kíván megtekinteni (emlékmű, szobor, templom, épület stb.). Itt ilyen „célt” nem találunk. Amiért a látogatók felkeresik a szigetet, az a sziget atmoszférája, a hangulat, amit az magából áraszt. Míg mások abban a reményben jönnek ide, hogy megtalálják modern korunkból nagyrészt eltűnt romantika utolsó, még fellelhető nyomait. Ezen a nyomon elindulva az ember saját emlékeit, tovatűnt ifjúságát keresi, és ez a helyszín, alkalmas kereteket biztosít ennek az „eltűnt idő nyomában” történő kutatásnak.

Számomra nem a főutca, a Rue Saint Louis en l’Île, jelentette a sziget fő vonzerejét, hanem az azt körkörösen övező rakpart együttes, közülük is elsősorban a Quai d’Anjou, az Anjou rakpart. Az sem volt mindegy, hogy honnan, milyen irányból közelítettem meg a rakpartot. Tapasztalatom szerint a legnagyobb hatást akkor tudta kifejteni, ha előzőleg a főutcát látogattam meg. Amikor ezzel végeztem, majd innen balra visszakanyarodva értem el a rakpartot, olyan kép és hatás fogadott, ami egycsapásra egy másik világba repített. Itt tényleg megállt az idő, s a nyugalom és csend vette át az uralmat a városi zaklatott élettől és rohanástól.

A rakpart szélén zöldellő árnyas fasor biztosította a kellő hangulatot a páros, vagy akár a magányos  séták számára. Séta közben, ha jobbra nézett az ember a Szajna került a szem látóterébe. A fasor és a folyó a természet e két eleme, hatásos szűrőszűrőhatásuk révén elegendő védelmet biztosítanak a túlparti erős gépkocsiforgalom által keltett zajártalom ellen. Ami ebből a szigeten hallható csak valami monoton, letompított dünnyögésszerű hangfolyam. A városnézés során elfáradt turista számára a Quai d’Anjou ideális helyszínt jelent egy rövid kikapcsolódásra, vagy akár egy romantikus sétára. Erre a legideálisabb időszak szeptember-október tájéka, amikor a fák lombjai már őszi köntöst öltöttek és imígyen hajtják meg sokszínben pompázó lombkoronás fejüket a romantikus lelkületű sétálók üdvözlésére.

Azért az az állítás, hogy a szigeten nincsen semmiféle látnivaló, teljesen mégsem igaz, ugyanis egyrészt a főutca végén van a Szent Lajos (Itt szinte minden a nagy francia király, IX. Szent Lajos nevét viseli.) templom, melyet meg lehet tekinteni, másrészt különösen az Anjou rakparton lévő házak, vagy inkább paloták is megtekintésre érdemesek mind külső formájuk, mind belső udvaruk szépsége miatt. Ezek a XVII. és XVIII. században gazdag nemesi családoknak épült paloták építészettörténeti szempontból, értékes emlékek. Az épületek közül feltétlen említésre méltó az Anjou rakpart folytatásában, a Bourbon rakpart 11. szám alatt lévő palota, melynek udvarán található Párizs egyetlen épen megmaradt „labdaháza”.

A Szent Lajos Sziget unikumai közé tartozik, hogy itt nem található sem garázs, sem önkiszolgáló étterem, sem divatház, de nem működik itt posta sem.

A város látnivalóinak, érdekességeinek ismertetése lényegében ezzel be is fejeződött.

Sietve szeretném hozzátenni, hogy a válogatás erősen szubjektív természetű volt, mely az én szubjektív szemüvegemen keresztül, és az egyéni válogatásomat érvényesítve történt. Lehetséges, hogy egyes látnivalók kevésbé fontosként jelentek meg, sőt voltak olyanok is, melyek teljesen kimaradtak az ismertetésből. Ezek sorából még néhány olyan ismert név, vagy helyszín is kimaradt, mint Napóleon Síremléke, Concorde tér, Diadalív, vagy a Le Grand Boulevard. Miért? Ezek szinte kivétel nélkül számtalan ismertetőben leírt látványosságok, melyekről új dolgot nem tudtam mondani.

Az olvasó ezzel kapcsolatos hiányérzetét, illetve az ehhez kapcsolódó kritikai megjegyzéseit vállalom, felhíva a figyelmet arra, hogy az ismertetés címében a város, Párizs nevének említése mellett egy birtokos jelző szerepel, amely a szerző a témával kapcsolatos szubjektívitását hivatott kifejezni, ezért szól a cím imígyen: az ÉN Párizsom.

A kimaradt részek közül két nevet kiemelve, megjegyzéssel ellátva említek meg: Avenue des Champs -Élysées. A világhírű körút számomra a nagy csalódások egyike, útikönyvek által dicsért, agyon ajnározott látnivalóként jelenik meg. Ezzel szemben én szürkének, egyhangúnak és nem félek kimondani unalmasnak láttam.

La Défense negyed, a város szélén növekvő új városrész a modern épülettornyaival, felhőkarcolóival önmagában még érdekes is lehet, de ez a városrész számomra nem jelent egy Párizshoz kapcsolódó részt akkor sem, ha közigazgatásilag ez így van.

Bizonyára lehetne folytatni a kimaradt részek sorát. Közülük a fenti kettőt tartottam fontosnak kiemelni, megjegyzést fűzve a kihagyásukhoz.

Végezetül egy utolsó részt fenntartottam amolyan függelék, vagy vegyes rész gyanánt a következő témának:

A párizsi tömegközlekedésről

A város tömegközlekedési lehetőségeit említve két közlekedési eszközről és a hozzájuk kapcsolódó két nagy hálózatról lehet beszélni. Az első a Metró, és egyben a legnagyobb hálózattal bíró közlekedési eszköz.

A metró az egész várost behálózza, szinte nincs olyan része Párizsnak, melyet nem lehet metróval elérni. Az állomások mindegyike más-és más, nagyságuk is változó, amiben viszont hasonlóak az az, hogy a reklámipar fontos részét képezik, mint nagyon jelentős reklámhordozók. Az állomások falait az átszálló helyeken, az átszállási állomásokat összekötő folyosók falait ezernyi színes, helyenként rikító reklámplakát tölti ki.

A metróval történő utazáshoz az utazónak vagy bérletet, vagy egyszeri utazásra szóló jegyet kell vásárolni. A jegyeket az állomásokon (de nem kizárólagosan itt) lehet megvenni. Utazásom idején a jegyek sárga színűek voltak. Az állomásokról a földalatti peronokhoz mozgólépcsővel lehet lejutni.  A jegyeket a mozgólépcsőre történő fellépést megelőzően a bejárati kapuknál automaták segítségével ellenőrzik. Igen érdekesnek találtam a jegyellenőrzési módszert. Az utasnak mielőtt a mozgólépcsőre rálépne, egy jegykezelő automata nyílásába kell becsúsztatni a jegyet, ahol a gép elnyeli azt. Amennyiben a jegy érvényes, a kapuk között található sorompószerűen működő fémkarok felnyílnak, és szabad utat biztosítanak az utazók számára az áthaladásra. Ellenkező esetben piros fény gyullad ki, és erős berregő hang jelzi, hogy érvénytelen a jegy. Természetesen ebben az esetben a fémkar nem nyílik fel. Az utas a kapun történő áthaladást követően kaphatja vissza lekezelt jegyét.  Ez úgy történik, hogy a jegykezelő automata e túlsó oldalán is található egy nyílás, ahol a lekezelt jegy felbukkan, és az utas itt tudja azt visszavenni. A jegy visszavétele azért fontos, mert azt az utazás alatt meg kell őrizni és ellenőrzés esetén fe kell tudni mutatni.

A kapukon történő belépések során tapasztaltam egy érdekes jelenséget, ami a francia individualizmus, lazaság, könnyed életstílus létezésére szolgáltatott bizonyítékot. Főleg fiatalok esetében fordult elő, hogy úgy léptek rá a mozgólépcsőre, hogy jegyük láthatólag nem is volt. A kapunál az automata ellenőrzést úgy játszották ki, hogy egy érvényes jeggyel rendelkező utas háta mögé lopóztak szorosan, szinte annak hátára rátapadva. Amikor a kapu fémkarja felnyílt, a jeggyel rendelkező utassal együtt a bliccelő is átcsusszant. Nálunk ilyen elképzelhetetlen lett volna. Ez sok esetben ráadásul még súlyosabbá tette a jelenséget azzal, hogy mindez a metró egyenruhás alkalmazottai szeme láttára történt. Ez hogy történhetett meg? Úgy, hogy az alkalmazottak azt a filozófiát követték, hogy ők ugyan a Metró vállalat alkalmazottjai, de nem jegyellenőrök, ezért hagyta őket hidegen az említett szabálysértés.

A metró állomások, az állomások közötti összekötő folyosók, de még maguk a szerelvények kocsijai is különös önálló élettel bíró világot jelentenek. Itt minden mozgásban van, színes, érdekes, fordulatos események történhetnek. Itt is a színek kavalkádjával találkozhat az ember nap, mint nap.  Egy kedves, hangulatos jelenséggel is itt találkoztam. Szinte bármely napszakban tapasztalható, hogy alkalmi zenészek, mutatványosok felszállás után néhány megállón keresztül zenével, mutatványokkal szórakoztatják a kocsi utasait utazás közben. Hasonló jelenséggel találkozhatunk a föld felszíne alatt az állomásokat összekötő folyosókon is, nevezetesen, hogy énekszó vagy zene hangjai csattannak fel felvidítva, szórakoztatva az utasokat.

Annak ellenére, hogy a metró föld alatt közlekedő járművet jelent, vannak olyan vonalak, vagy vonalrészek, ahol ez nem igaz, mert a szerelvény magasvasútként, magas beton oszlopokra fektetett pályán közlekedik. A turisták ugyancsak kedvelik az ilyen vonalakat, mert itt utazni felér egy kisebbfajta városnézéssel. Ilyen például a 6. számú CH.De Gaulle Étoile-Nation vonal, melyen én is gyakran utaztam. A legtöbb metró állomás a közelében fekvő utcáról kapta a nevét, néhány esetben ez nem igaz. Amikor még az utazás előtt, Magyarországon tanulgattam a neveiket, ízlelgettem őket a számban, még hangzás alapján kedvencet is választottam. A győztes a Denfert-Rochereau állomás lett. Valóban, ahogy az ember kiejti száján ezt a nevet, a meghatározó mély magánhangzók valósággal pattogva buggyannak ki a beszélő száján.

Radnóti Miklós Páris című versében is szerepel a Denfert-Rochereau név :

Hol vagytok ó, felzengő állomások:

CHÂTELET-CITÉ-St.MICHEL-ODEON

s DENFERT-ROCHEREAU-úgy hangzol mint egy átok.

Térkép virágzott foltos nagy falon.

Hol vagytok ó,-kiáltok. Hallgatózom.

És zúgni kezd a testszag és az ózon

A párizsi tömegközlekedés másik eszköze az autóbusz és az ehhez kapcsolódó hálózat. Az autóbusz hálózat is lefedi a város területét. A zöld színű buszokkal a metróhoz hasonlóan szinte Párizs minden pontjára el lehet jutni.

A busz lassabb, mint a metró, de talán kényelmesebb, és kevésbé zsúfolt. Személyes tapasztalatom ezen a téren az, hogy az az állítás, hogy kevésbé zsúfolt, mint a metró, van ahol helyes, van ahol nem. Francia ismerősmtől hallottam egy összehasonlítást tenni a metró és buszközlekedés között. Szerinte a metrót mivel gyors, főleg azok használják, akiknek pontosan, időben kell a munkahelyükön megjelenni. Ezt az utasréteget a munkások, beosztott kishivatalnokok, szakmunkások, diákok alkotják. Rájuk még az is jellemző, hogy a tömeget, a zsúfoltságot, a gyengébb minőségű utazási szolgáltatást elfogadják. Ezzel szemben busszal az a réteg utazik, aki a szolgáltatások magasabb szintjét igényli és meg is teheti, hogy ezt választja. Nekik nem kell rohanni a munkahelyre. Utazás közben meg tudják tenni, hogy a napilap, a Le Figaro oldalait kihajtva olvassák, nincs zsúfoltság, van hely bőségesen.

Ezt a logikát folytatva az utazók következő csoportjába a saját kocsival közlekedők tartoznak, és végül a hierarchia tetején egy szűk, anyagi helyzetét tekintve tehetős egyénekből állók csoportja helyezkedik el, akik taxival közlekednek. Ez utóbbi „csúcskategóriás” közlekedők 1976-ban nálunk Magyarországon még nem léteztek, megjelenésükre még hosszú éveket kellett várni.

 

A búcsú

Ezzel elértem ahhoz a ponthoz, amikor a fontosabb, és megőrzésre érdemleges emlékek sora elfogyott. Következne a nehéz és fájdalmas búcsú felidézése, és hazatérésem rövid története, de ezt megelőzően szemem még egyszer lehunyom:

A fény kihunyt, nem látok semmit. Amikor képzeletben szemem ismét kinyitom nem látok mást, mint sűrű fekete sötétséget. Oly kompakt ez a sötétség, hogy nézésébe szemem szinte már-már belefájdul. Mégis, most mintha a messzi távolban egy pislákoló fény gyulladt volna fel. A fény felém tart, és egyre erősebb.  Most, egyelőre még messze, egy halvány kép jelent meg, a középpontjában elmosódott kontúrokkal.  Ahogy a fény felém közeledik, a kép is egyre nagyobb, és egyre jobban kivehető. Egy városi részlet képe jelenik meg immár felismerhetően. Ó, hát ez a Luxemburg kert díszes fémkerítése, mögötte a parkkal. A kerítéssel szemközt, az út, a Rue de Médicis másik oldalán a metszeteket, festményeket áruló galériákkal és a könyvesboltokkal, valamint a Cafés-kal .  A Rue de Médicis beletorkollik a Place  Edmond Rostand-ba, ahol ezen a ponton is egy kávéház, a Le Choupinet található. Ó, be sokszor a forró augusztusi napokon ide jöttem a parkba megpihenni, menedéket keresni, a forró nyári nap perzselő sugarai elől. Mire az ide vezető Rue de Médicis-t elértem, már legtöbbször szomjasan, fáradtan arra vágytam, hogy minél hamarabb elérjem a park bejáratát. Előbb azonban végig kellett még mennem a park hosszan elnyúló fém kerítése mentén.

Amire elértem ide, szemem reménnyel telt meg, fáradt lábaim újult erőre kaptak mivel tudtam, hogy a bejárata már csupán néhány méterre van, és beérve a parkba egy árnyas fa alatt hamarosan megpihenhetek. Itt azonban mielőtt lerogytam volna az első szabad padra, a közelben levő fémszékek közül kiválasztottam egyet, a padhoz vittem lábtartónak, és csak ezután helyeztem magam kényelembe. Néha az is megesett, hogy elnyomott az álom, és amikor felébredtem hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Néhány pillanat kellett, hogy rá tudjak jönni, hogy itt vagyok ebben a gyönyörű városban, sikerült eljutni ide, melyről oly sokat álmodtam. Ezek voltak a boldogság pillanatai. Mindez most e kép formájában köszön vissza számomra. A város, Párizs, ama részletének a képe, melyet látogatásom idejéből talán leginkább szívemben őrzöm, a hely, ahová talán a legszívesebben és legtöbbször tértem vissza ezalatt a tizennégy nap alatt.

Tényleg ez az a hely Párizsban, ami a legkedvesebb volt számomra? Ezen elgondolkodva közben más képek is felvillannak előttem, és most kissé elbizonytalanodva érzem magam. Elég csak arra gondolnom, hogy milyen volt, mit jelentett számomra, amikor reggelenként frissen, várakozással teli kíváncsisággal kiléptem a hotel ajtaján eddig még ismeretlen helyek felderítése céljából. Az ismeretlen kalandok íze, a minden megtörténhet felvillanó lehetősége, a kiszámíthatatlanság lebegett előttem. Ettől megborzongtam, mely érzés egész testemen átfutó remegést váltott ki , amely most is elevenen érint meg. Már elhaladtam a hotel melletti téren, egy pillantást véve az ivókútról lecsurgó vízsugárban tollászkodó verebekre, már csupán néhány méter választott el attól, hogy fejem kibukkanjon a Rue Notre Dame de Lorette-en. Annak ellenére, hogy ez szinte minden nap hasonlóan történt meg velem, de mégis minden nap az újdonság erejével hatott. Kibukkanni oda a Notre Dame de Lorette utcába, ahonnan már csak néhány méterre van a metróállomás, ez minden egyes új nap kezdetén azt jelentette számomra, hogy most egy ajtó szélesre tárult előttem, fenntartva annak a reményét, hogy talán ezúttal, e nap, a metró elrepít az ismeretlen felé megismerni a MINDENSÉGET.

Ezen az augusztusi reggelen a nap ugyanúgy kelt fel, mint máskor, minden a szokott rendben történt. Mégis, számomra ez egy jelentős, de egyben szomorú napot jelentett: véget ért a párizsi vakáció, este vonatra kell ülnöm, ami visszavisz Magyarországra.

Csomagom összepakolását már előző nap elkezdtem, ma már csak a munka kisebb része volt hátra. A reggeli elfogyasztása után visszamentem a szobámba befejezni a csomagolást. Teljesen nem tudtam elkészülni vele, mivel a vonat csak este éjfél előtt néhány perccel indult a Gare de l’Est-ről. Előttem volt még egy teljes nap, az utolsó nap. A hotelszobát azonban délelőtt 10 óráig el kellett hagyni. A szobát ugyan el kellett hagyni, de azt megengedték számomra, hogy azokat a csomagjaimat, melyekre napközben nem volt szükségem a recepció mögötti szobában tarthattam távozásomig.

Miután elkészültem a csomagolással, még egy utolsó tekintetet vetettem szobámra, majd betettem bőröndömet és egy kézitáskát a csomagmegőrző szobába, és elindultam az utolsó napi látogatásra. Elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok sietni, szépen kényelmesen visszamegyek néhány megkedvelt helyre, hogy búcsút vegyek tőlük.

Más alkalommal az ebédre fordított időt is sajnáltam, hogy ez a kieső idő további értékes látogatásoktól foszt meg, de ez utolsó nap kényelmesen, ráérősen majszolgattam a vásárolt kedvenc lazacos szendvicset, mely az előre elkészített szendvicsek között a legdrágább volt. Most azonban ez nem számított, az utolsó napon az étkezést is minőségi étkezéssé kívántam tenni. Az elfogyasztott ital is különlegesnek számított e nap. Leginkább vizzel oltottam szomjam napközben, ma ehelyett Coca- Colát ittam. E szomorú, de azért neves nap a pénz nem számít. Az „Így mulat egy magyar úr” mondást követtem, igaz kissé módosított formában. Nevezetesen, az eredeti mondás helyett az „Így mulat egy szegény magyar turista” változatot alkalmaztam.

Óvatosságból a szükségesnél jóval előbb tértem vissza a szállodába. Miután átvettem a csomagjaimat a megőrzésből, utoljára jártam végig a megszokott utat a Saint Georges metró állomásig. Még este tíz óra sem volt mire megérkeztem a Gare de l’Est-re, a párizsi Keleti pályaudvarra. A forró nap után estére a levegő kellemesen elviselhetővé vált, szinte símogatta az ember bőrét. Megérkezve a pályaudvarra, beültem az egyik váróterembe, de előtte pontosan leellenőriztem, az indulás idejét és a vágány számát, ahonnan majd a vonat, az Orient Expressz indulni fog. Ültem a váróteremben, fejemben gondolatok cikáztak a párizsi emlékekről, de már az otthoni megérkezés is foglalkoztatott.  Ettől aztán még szomorúbb lettem arra gondolván, hogy az itteni színes, érdekes és mindenek előtt szabad világot itt kell hagyni, otthon viszont a mindent elborító, mindenre rátelepülő szürkeség, az egyhangúság és a gúzsba kötött szellemiség világa vár, ami több, mint elkeserítő.

Miközben ezek a gondolatok foglalkoztattak a váróterem magányában, hirtelen felcsendülő zene hangjaira lettem figyelmes. Hegedűszó dallamai szálltak a némaságban. Jobban odafigyeltem, és meg tudtam állapítani, hogy nem csupán egyetlen hegedű szólalt meg valahol itt a pályaudvaron, hanem egy egész zenekar, amely egyelőre ismeretlen okból itt zenél. Felálltam és bőröndömet kézbe véve, annak ellenére, hogy nem volt könnyű cipelni, megindultam a dallamok irányába. A hangok az indulási nagycsarnok felé vezettek. Ide belépve egy népes zenekar tagjait pillantottam meg jókora embergyűrű közepette zenélni. Amint a közelükbe értem, magyar szó ütötte meg a fülemet, amire természetesen felkaptam a fejemet. Hamar kiderült, hogy kik a zenészek és mit keresnek itt e késői órán.

A zenekar Magyarországról érkezett, és a Száztagú Cigányzenekar volt. Megtudtam, hogy itt Párizsban adtak előzőleg több hangversenyt, és most ők is az Orient Expresszre vártak, akárcsak én. A várakozás kényszerű idejét arra használták, hogy alkalmi próbát tartottak, ami egyben hatásos önreklámnak is megfelelt. A pályaudvari nagycsarnok kiválóan megfelelt erre a célra, amit a hirtelen körülöttük összegyűlt alkalmi hallgatóság száma és viharos tapsa is kifejezett. Zenéjük nemcsak szórakoztatott, hanem hozzájárult a várakozási idő kellemesebbé tételéhez és lerövidítéséhez is.

Őket hallgatva valóban sokkal jobban telt az idő, és mire befejezték a zenélést már bent is állt a vonat, megkezdődhetett a beszállás. Most visszaútra nem váltottam couchettre szóló hálójegyet. Miután sikerült megtalálnom a kocsit és a helyet is, ahová a jegyem szólt csendben vártam az indulásra. A fülkében rajtam kívül egyelőre csupán egy középkorú nő foglalt még helyet. Egymással nem foglalkoztunk, aminek még örültem is, mivel nem nagyon szerettem a locsi-fecsi útitársakat. Így ismét magamba fordulva egyre inkább megkeseredett hangulatban vártam a vonat indulására, amely egyben az én búcsúmat is jelentette a várostól.

Az elválás percei hamarosan el is érkeztek. Amikor meghallottam a sípszót, és megpillantottam a még peronon álló kalauzt, tudtam hogy ő fújt a sípjába, ezzel figyelmeztetve az utasokat, hogy vigyázzanak, fejezzék be a besszállást, de a sípszó egyben jel volt a vonat indulására is. Ekkor az ablakhoz léptem, lehúztam, hogy félig kihajolva még egy utolsó pillantást vessek a pályaudvar melletti házakra, melyek először csak lassan, majd egyre gyorsabban maradtak el a felgyorsult szerelvény mellett. Miközben az ablaknál álltam, és kifelé bámultam, anélkül, hogy az a másik utas valamit is észrevett volna, magamban szótlanul egy utolsó Isten veled-et mondva köszöntem el szeretett városomtól. Fejemben közben Ady verssorai csengtek vissza:

 

 

 A Gare de l’Est-en

 

Reggelre én már messze futok

S bomlottan sírok valahol:

Most sírni nyögni nem merek én,

Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek.

Már sziszeg, dohog a vonat,

Még itt van Páris a szívemen

S elránt az alkonyat.

 

Most fűt bolond-sok álmom alá

A füttyös barna szörnyeteg.

Holnap fehérebb én leszek-e?

Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én,

Téli sirkertek szele jő.

Küldi már a csókjait nekem

A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom

Sehol. De ámulni lehet.

Szép ámulások szent városa,

PÁRIS ISTEN VELED.

 

 

 

Budapest, 2024. március  4-én