A bérgyilkos

A bérgyilkos

Összekuporodva ült a szoba sarkában. Fogai csattogásánál csak a gondolatai voltak hangosabbak. Újra és újra összerezzent, ahogy a gerincén végigfutott a libabőr. Számtalanszor végig gondolta már félelmeinek okát s most az eredménytelenségébe beletörődve nézett újra szembe azzal, amiről fogalma sem volt, hogy mi is valójában.

Teltek múltak a mozdulatlanságban töltött percek és ő tudta, hogy hamarosan bekövetkezik az agyi köd. Elhalványodtak körülötte a fények, szeme kifordult, mellkasa beesett, ahogy a levegő utolsó cseppjei is elhagyták bordái szorítását.

– Ébresztő! – hallatszott a vak sötétben a gúnyos hang. – Nem menekülhetsz örökké!

Tudatára ébredt, de már nem a szoba sarkában ült. Egy szagtalan, színtelen, meghatározhatatlan helyen találta magát anyaszült meztelenül.  Semmit sem látott.

–  Hol vagyok? – remegő hangja alig hallatszott. Félelmében kicsordult egy könny a szeméből és legurult sápatag arcán elérve kirepedezett szája szélét.

–  Mihaszna lélek! Ez itt az én színterem. Kíméletlen vagyok és gonosz. Nem kegyelmezek.

Minden erejével harcolni kezdett, hogy felébredjen ebből a rémálomból. Fejét rázva igyekezett megszökni az állapotból, amiről meggyőződése volt, hogy csakis sokk lehet. Talán csak elmebaj, vagy pillanatnyi zavar a készülékben. Az eszement fejrázástól mellkasa egyszer csak megemelkedett, a levegő visszatért a testébe, s bár szemei újra láthatóvá váltak, valami furcsa fátyol takarta fényüket. Gyönyörű kék szeme halovány volt és ködös.

–  Lovacskák! Etessünk lovacskákat. – szólalt meg zavarodottan, valami beteg mosollyal az arcán.

Nem volt magánál. Csak pár percre volt attól, hogy újra hatalmába kerítse a teljes összeomlás. A szoba sarka, ami eddig menedékként szolgált most maga volt a pokol.

–  Hiába menekülsz! Mind ahányszor megpróbálsz kiszállni a játékból utánad megyek és visszahozlak.  – szólalt meg a baljós hang.

Itt a sötétben valahogy kitisztult a tudata. Érezte a hang kellemetlenül hideg leheletét a bőrén és igazából ez volt az egyetlen, amit képes volt érzékelni a sötétségben. – Mit is mondott a doki? Mély levegő, mély levegő, 1-2-3, aztán kimondjuk. – mondogatta magában halkan.

–  Mondd el ki vagy! Vagy hagyj mennem. Ha már nem kegyelmezel legalább tudjam miért kell szenvednem!

El sem hitte, hogy végre hallatszik, amit mond. Dehogy is hallatszott. Csak a gondolatai voltak olyan hangosak, hogy már igazi kimondott szavaknak tűntek. Szinte ordított a kíntól, amikor egy szempillantás alatt újra a szoba sarkában találta magát.  A szemeit takaró szürke fátyol vastagabb lett, még homályosabbá téve tekintetét.

–  Vigyetek el innen! Hozd a motorom! A szobám tele van idegenekkel.  – suttogta, de mindez csak hallucináció volt.

Mire fel tudott volna kapaszkodni a csúszós padlón, már újra érezte ahogy zuhan. Mély barázdákat húzott a fa erezetében ahogy körmeivel kapaszkodni próbált, de a zuhanást nem lehetett elkerülni. Szem kifordul, levegő elszáll, sötétség.

Az ismeretlen hang gúnyos kacajjal várta a túloldalon.

–  Ez volt az utolsó próbálkozásod.  Ha most megadod magad, mindenkinek könnyebb lesz.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy felemelje a fejét. Hunyorgatott a sötétben erőltetve szemeit, megadva az esélyt a szörnyű látványnak. Az egyik része tudni akarta ki áll a gyermekkora óta tartó hajsza mögött, a másik pedig menekülőre vette a figurát minden alkalommal, ahogy most is. Újra őrülten rázni kezdte a fejét erős hittel, hogy most sikerülhet megszöknie a rémálom szorításából. Körbe körbe mondogatta édesapja szavait:

–  Akkor van vége, amikor én mondom! Akkor van vége amikor én mondom!

A lassan megszűnő sötétséggel újra a szobában találta magát. A köd, ami eddig a szemeit takarta eloszlott és könnyeivel szétfolyt a véres karcolásokkal borított padlón. Magzatpózban feküdt távolba merengő szemekkel. Egy újabb roham.

Lassan kivánszorgott megviselt testével a konyhába.

–  Az a rohadt gyógyszer! Elfelejtettem! – szipogta összeszorított fogakkal.

Felnézett a plafonra, behunyta szemét és halkan megkérdezte:

–  Ki vagy te?

A gerincén újra végigfutott a libabőr mikor a fülébe suttogó hang válaszolt:

–  Én vagyok a félelmed! Meg foglak ölni!

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena