A legsötétebb óra

A legsötétebb óra

Kinek mi jut eszébe a háborúról? Nekem, a katonának, ki mindenét hátrahagyva indult neki a halálnak, a legsötétebb óra. Visszagondolva nagyon sok mindenre nem emlékszem az egészből, de azt a cca egy órát úgy nézem vissza, akár a lassított filmet.

Lőtt seb. Az erdőben felszálló párából ítélve lassan hajnalodik. A bajtársaim már rég mind halottak. A legjobb barátom két fa közt hever leszakadt lábbal és egy el nem sütött fegyverrel a kezében. Elvérzett. Szerencsétlen. Mind elvéreztek. Menekülésemet a fejemben kavargó elhangzott utolsó szavak kísérik. „Mondd meg a fiamnak…” „Anyám jó asszony…” „Adj egy csókot a nevemben…” Olyan hangosan visszhangoznak a koponyámban, hogy nem hallom a saját gondolataimat. Jómagam is sérült lévén nincs túl sok esélyem, de nekem csak az oldalamból bugyog a vér. Jóformán alig tudok mozogni. Ahogy lépek egyet, fél deci vért veszítek. A belső szerveim felé ömlő vörös folyadék feszítő fájdalmat okoz végig a hasüregemben. Végül is elfér. A gyomrom és a beleim üresek. Napok óta nem ettem semmit. Vizet sem láttam reggel óta, de nagy valószínűséggel nem a szomjazásba fogok beledögleni. Förtelmesek a látási viszonyok, az erdő sötét és homályos. A sisak alól a szemembe folyik a fájdalom okozta verejték. Mi másért is izzadnék? Hiszen meleg az minden kétséget kizárva nincs. Hangosan fújtatok, akár a megvadult ló, saját hangomon kívül csak az erdőben élő állatok halk neszét hallom. Baromi ijesztő. Mint egy hülye horrorfilm. A szám cserepes, a hajnali hideg fájdalmasan kúszik végig a torkomon minden belégzésnél. Agonizálok. Nyöszörgésenként lépek egyet, majd négykézlábra ereszkedve tolom magam előtt a keserédes szagú avart. Lőtt sebemből kissé megindul a vér. A golyó a gravitáció hatására mint ha kissé kijjebb csúszott volna. Ki tudja? Mire a bázishoz érek talán ki is pottyan. Mindegy lesz. Annyira mindegy lesz. Majd húsz év múlva erre botorkál egy erdész, megtalálja és zsebre teszi talizmán gyanánt. Így lesz az egyik ember balszerencséjéből a másik szerencséje. Mosolygok. A bázis rohadt messze van. Arra várok, hogy valaki kijön elém. Keresnek egyáltalán? A szakasz utoljára két órája jelentett a bázisnak, a rádiót használni már nem tudom. Darabjaiban fekszik valahol a leszakadt lábak és fejek közt.  Nagyot szólt az a nyomorult akna. Lövöldözésre már nem is lett volna szükség. Jobb lett volna, ha engem is azonnal darabokra tép. Lelki szemeim előtt látom a bázist alkotó sátrakat. Ott kell, hogy legyen a doki. Ő tudja. Mindig tudja hová kell nyúlni. Vén szakállas. Több amputációt csinált életében, mint rántottát. Újra elmosolyodom. Vagy valami hasonló. Nem nagyon merem széthúzni a szám, mert azonnal reped. Elég nekem egy szivárgó seb. Lassan közeledem a bázishoz. Fényeket látok. Az időt már nem nagyon tudom követni, talán fél órája lehetek négykézláb. Hasra ereszkedem. Megpróbálkozom a kúszással. A seb tele megy kosszal, de legalább haladok. Könnyeimmel küzdök, azt hiszem életem legmeghatározóbb óráját élem. A testem már rég feladná, de a szívemet hajtja valami megmagyarázhatatlan erő. Egyszerre sírok és nevetek, a fejemben felváltva jelennek meg a gyermekkorom emlékei és a jelen helyzet megoldását jelentő ötletek. A következő ki tudja hány percet ebben a rettenetes állapotban töltöm agyhasadásos tünetekkel és kivérzésben lévő sebbel. Itt döglök meg. Elfogadtam. Csak ne tartson sokáig. Lépteket hallok. Valaki közeledik. Kiáltanék, de szétfagyott torkomból csak pára távozik. Integetek. Semmi. A katona megáll a sátor mögötti fánál, fütyörészve végzi el gőzölgő kisdolgát. Nem hiszem el. Az egyik fetrengve vérzik el az avarban, a másik fütyörészve pisál. Hol az igazság? Bár fene tudja. Mindketten épp leengedjük valamelyik nedvünket. Talán könnyebb lenne, ha én is fütyörésznék közben. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak. A nap felkelőben van, ki tudom használni a beszűrődő fénycsóvákat. Óvatosan odakúszok az egyikhez, de akkor már a katona felfigyel a zajra. Előkapja pisztolyát és már majdnem agyon is lő, mikor végre felismer. Anyám! Megmenekültem!

A következő napokat a bázison töltöttem. Az öreg szakállas naponta benézett hozzám, miután könyékig kotorászva a beleim közt sikerült megtalálnia a golyót. Összevarrt, legurított a torkomon egy liter Jack-et és annyit mondott. „Meglátjuk.” Volt mit csinálnom, hogy után gyártsam azt a rengeteg vesztett vért. Kinek mi jut eszébe a háborúról? Nekem a legsötétebb óra. Farkasszemet néztem a halállal.

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena