A barátfüle

(Anyám emlékére)

 

Neveltetésem első korai szakaszában szüleim részéről anyám személye meghatározóbb volt, mint apámé. Ez természeténél fogva adódott már abból az egyszerű okból kifolyólag is, hogy ő volt az, aki velem volt, vigyázott rám egész nap során. Apám egyedüli pénzkeresőként a családban, reggelenként elment munkába, és csak este tért haza.

Születésemkor anyám már tízévi házassággal a háta mögött 37 évesen nem mondhatta el magáról, hogy fiatal kismamának számít. Az ő kora, és az én késői születésem, már eleve meghatározták, hogy nevelésem során, annak minden szakaszában, a féltés, sőt a túlzott féltés volt a meghatározó tényező.

Anyám minduntalan arra törekedett, hogy engem minden téren kíméljen. Szeretett volna minden akadályt elhárítani, ami utamba került és szerette volna, hogy gondtalanul éljem az életem. Valósággal leste szavaim, ha valamilyen kívánságom volt, azt megpróbálta rögtön teljesíteni.

A család ellátása, étkeztetése a kor szokásának megfelelően a feleség feladata volt, az ebédet, vacsorát ő készítette el. Anyám is minden nap friss ételt főzött. E téren is próbált kedvemre tenni azzal, hogy rendszeresen tőlem kérdezte meg mit szeretnék aznap enni. Szerettem a főztjét, és több kedvencem is volt közöttük, egyet pedig kiemelkedően szerettem. Ez az étel az általunk csak barátfülének nevezett lekváros derelye volt.. Ezt az egyszerű, de finom ételt rendkívül jól tudta elkészíteni. Előfordult többször, hogy leültem vele szemben, és figyeltem mozdulatait. Szerettem nézni, ahogy csinálja.

Először az alapanyagot, a tésztát kellett elkészítenie. Ehhez egy gyúródeszkát használt, amire ráöntötte a külön, ehhez szükséges mennyiségben kimért lisztet, majd abból a tűzhányókéhoz hasonlatos krátert formált. Ebbe jöttek a tojások, majd még egy kevés vizet adott hozzá. Mindezt egy egységes masszává kellett összedolgozni. Ezután fogta a sodrófát, és a gömböc formát felvett tésztát kinyújtotta laposra, megfelezte azt, majd az egyik felére kanálnyi lekvárkupacokat helyezett el. Ezt követően a tészta másik felét ráhajtotta a töltött felére, és az alatta a lekvártól kidudorodó részek mellett körben lenyomogatta ujjával a tésztát. Ezáltal sok kis rombuszforma alakult ki a tésztalap felületén. Befejezésképpen pedig egy ügyes kis szerszámmal, a derelyevágóval az egymással érintkező rombuszokat egymástól elválasztva kivágta őket a tésztalapból.

A folyamat végén a rombusz formára felvágott még nyers tésztát megfőzte. Főzés után zsírban pirított zsemlemorzsában forgatta meg az egyes darabokat. Végső aktusként, tálalás előtt az ekkor már aranyló ruhát öltött derelyéket cukorral szórta meg. Ekkor jött el az én időm, hogy felfaljam a finom, még gőzölgő derelyéket. Nagyon szerettem ezt a találóan barátfülének elkeresztelt ételt, és igen nagy mennyiséget tudtam megenni belőlük. Ilyenkor elégedetten nézte, hogy nem hiába dolgozott, lám mennyire ízlik nekem munkája gyümölcse. Látva, hogy milyen sebesen, és jóízűen eszem, elmosolyintotta magát. Mosolyogni, pláne nevetni nem túl gyakran láttam őt, ezért ezek a ritka alkalmak, melyek mind valami eseményhez kötődtek, akkor örömteliek voltak, később , emlékezetessé váltak, és azok maradtak ma is számomra.

Amióta csak az eszem tudom anyám mindig valamilyen betegséggel küszködött.

Már gyerekként láttam, hogy milyen sokszor kellett orvoshoz járnia különböző bajaival, de ennek sok eredménye nem mutatkozott. Leginkább a szívével voltak problémák. A szedett orvosságok ellenére gyakran előfordult, hogy nem érezte magát jól. Ilyenkor sóhajtások közepette, szívére hideg vizes borogatást tett.  Még egy ideig így próbált harcolni a rosszulléttel, bízva a valójában hatástalan borogatás erejében. Többnyire azonban javulás nem következett be, és le kellett feküdnie a hálószobában. A rosszullét azután ahogy jött, úgy el is múlt, mert alakja újból megjelent, immár kisimult vonásokkal az arcán.

Egyik alkalommal, úgy tízéves lehettem akkoriban, reggel iskolába készülődtem, apám már nem volt otthon, elment munkába. Anyám ekkor ismét rosszul érezte magát. Habár nem érezte magát jól, de nekem még nem szólt semmit. Én azonban már láttam rajta, hogy fokozatosan egyre rosszabbul lesz. Fogtam tehát az ilyen esetekben használt pólyát. A fürdőszobában benedvesítettem, és sietve tértem vissza vele annak tudatában, hogy hamarosan szükség lesz majd rá. Nem is tévedtem, visszaérve már egy széken ülve találtam rá. Jobb kezével a szívét dörzsölgette. Gyorsan feléje nyújtottam a benedvesített pólyát, amit ő hálás tekintettel vett el tőlem, és fájó szívére helyezte. Néhány perc így telt el várakozásban, de ezúttal nem enyhült a fájdalma, sőt inkább erősödött. Láttam arcán, hogy valóban fájhat neki, de emellett félelmet is felfedezni véltem rajta. Engem is elfogott a félelem: mi lesz velünk, ha még rosszabbul lesz? Nem hagyhatom itt, valamit tenni kellene.

Gyors gondolkodás után úgy határoztam átmegyek segítséget kérni a szomszéd házból. Ehhez viszont néhány percre mégis magára kell hagynom őt. Közöltem vele, hogy megyek segítségért, addig tartson ki! Reakcióként láttam, hogy összerezzen, fejével intett, hogy menjek, szegény akkor már beszélni nem tudott. Látva állapotát, úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Odaérve elhadartam, hogy anyámnak kellene a segítség. Nagy szerencsénkre a szomszédéknál már volt vezetékes telefon, ami abban az időben, az 1950-es évek második felében még faluhelyen nagy ritkaságnak számított, így ők gyorsan ki tudták hívni a mentőket. Én azonban a hívás eredményét már nem vártam meg, hanem rohantam vissza anyámhoz. Mire visszaértem a földön elterülve találtam meg őt. Nagyon megijedtem, szívem hangosan kezdett kalapálni a mellkasomban. Azt láttam, hogy lélegzik, de az eszméletét elvesztette. Szerettem volna felgyorsítani az időt. Megpróbáltam felültetni, de gyenge voltam hozzá, ezért a további próbálkozásokkal felhagytam. Időközben a szomszéd házból is átjöttek, így több ember társaságában vártuk, hogy megérkezzen a mentőautó. Számomra nagyon hosszúnak tűntek a várakozás percei, de egyszer mégis megjött a várva várt segítség. Kint a házunk előtt ekkor már egy kisebbfajta tömeg várta a mentő érkezését. Anyámat hordágyra fektették és miután behelyezték az autóba el is hajtottak vele egy budapesti kórházba.

Miután elvitték őt, már nyugodtabban lehetett gondolkodni. Az első kérdés, ami felmerült, az volt, hogy most velem mi lesz? Apám dolgozott, még nem tudott hazajönni, és másnap sem maradhat mellettem. Neki munkába kell menni, ő az egyetlen kereső a családban, nem maradhatunk pénz nélkül. Az egyik szomszéd felajánlotta, hogy estig, ameddig apám nem jön meg átmehetek hozzájuk, ha kell mindkettőnknek vacsorát is adnak. Így is lett, némi ruhával felszerelkezve átmentem hozzájuk, ők adtak ebédet is délben. Este mikor apám végre hazajött akkor értesült a történtekről. Őt is megvacsoráztatták annál a szomszédnál, ahol én is voltam, majd vacsora után hazatértünk.

Másnap reggel apám indított az iskolába, mielőtt elment volna dolgozni. A történtek ellenére ugyanis már ismét iskolába mentem.  Amikor kora délután véget ért a tanítás , indultam volna ismét az előző napi szomszédékhoz. Ekkor a kijáratnál egy meglepetés várt. Anyám egyik idősebb nővére várt itt, aki értem jött, hogy magukhoz vegyen arra az időre, míg anyám a kórházban fekszik. Napközben telefonon beszéltek apámmal, és abban állapodtak meg, hogy nekem jobb lesz, de mindenkinek is jobb lesz, ha arra az időre, míg anyám a kórházban marad én náluk leszek.

Így kerültem egy pár napra nagynéném, Bözsi néni családjához, aki félnótás lányával Böskével, és annak zabigyerekével Karcsival élt együtt. Ugyanebben a házban, de tőlük külön élt családjával Lali, Bözsi néni kisebbik fia. Máig sem tudom honnan is tudta meg Bözsi néni, hogy anyám, vagyis az ő testvére kórházba került? Az is rejtély volt számomra, hogy miért éppen ő vett magához, a legszegényebb a testvérek közül, amikor még másik három testvér, Matild, Etelka és Mariska is ezt megtehette volna? A lakásuk, ahogyan kinézett, a bútoraik és azok a körülmények, amelyek között Bözsi néniék éltek arról árulkodtak, hogy bizony ők elég szegények lehetnek. Dicséretükre el kell mondanom, hogy igyekeztek, hogy én ne legyek szűkében semminek, és ne érezzem anyám hiányát. Ezt nemcsak anyagi téren, hanem érzelmi síkon is  megpróbálták számomra megadni.

Bözsi néni igyekezett tényleg anyám lenni anyám helyett. Mielőtt az első náluk töltött vacsorára sor került volna, drága nagynéném kedveskedni akart, és megkérdezte, hogy mit csináljon vacsorára. Én meg, ha már ott volt a lehetőség előttem, hogy választhatok, nem akartam elszalasztani a kínálkozó alkalmat, ezért aztán a kedvenc ételemet, barátfülét, azaz lekváros derelyét kértem vacsorára.

Amikor elérkezett a vacsoraidő, már igencsak éhes voltam, szánt szándékkal aznap délután nem uzsonnáztam, pedig többször is kínáltak, de én határozottan visszautasítottam. Mindezt azért tettem, hogy vacsorára jó éhes legyek, és így kedvenc ételemet még nagyobb élvezettel fogyaszthassam el. Végre asztalhoz ülhettünk. Tányéromat jól megpúpozták derelyével, de már szedéskor láttam, hogy valami hibádzik a barátfüléknél. Mi is volt ez a valami, ami ezt az érzést keltette bennem? Nos, erről akkor tudtam megbizonyosodni, amikor a sok derelye már előttem mosolygott rám a tányéromból. Igen, ekkor rögtön észrevettem a különbséget anyám és Bözsi néni derelyéje között. Persze, ez nyilvánvaló volt, ezeken a derelyéken nem volt porcukor . No, sebaj, gondoltam ettől függetlenül az íz biztosan a megszokott lesz. Ezúttal, bár a szokásosnál sokkal jobban éhes voltam, de nem estem neki olyan mohón a barátfüléknek, mint azt otthon szoktam tenni.

Számba vettem az első falatot, és akkor valami ismeretlen ízt éreztem a számban, valami nem túl kellemes íz járta át az ízlelő bimbóimat. Valahogy legyűrtem az első barátfülét, de ha arra gondoltam, hogy ezt a derelyehegyet el kell pusztítanom, kissé elbátortalanodtam. Ehhez képest a porcukor hiánya semmiség volt. Azt már el is felejtettem, de ezt a furcsa kellemetlen ízt még most is a számban éreztem. Majd a második finomabb lesz gondoltam reménykedve, de sajnos ugyanazt a valami furcsa, egyáltalán nem étvágygerjesztő íz köszönt rám vissza. Ekkor lényegesen lassítottam az evés tempóján. Próbáltam húzni az időt. Vizet kértem, majd ezt kezdtem kortyolgatni, csak ne kelljen egy harmadikat is megennem belőlük. Nagyon kínos volt a helyzet, mivel végül is az én kedvemért főzött nagynéném barátfülét, mert ez volt az én konkrét kérésem. Amikor Bözsi néni látta, hogy nem nagyon fogy az étel, biztatni kezdett valahogy ezekkel a szavakkal:

– Egyél csak Antikám, használd ki az alkalmat, hogy végre kedvenc ételedet eheted! Igyekeztem is jó sokat csinálni belőle, hogy anyukád hiányát valamiképpen ezzel a finom vacsorával pótolhassam!

Na, ezekre a szavakra, már kivert a víz is arra gondolván, vajon hogy itt lesz mód arra, hogy tudom csak mímelni az evést, és hogy nem állhatok fel az asztaltól, úgy, hogy a tányéromon lévő étel nagy részét érintetlenül hagyom. Végül az mentett meg, hogy Bözsi néni kiment a szobából egy percre, ezalatt én fogtam a tányérom és annak egész tartalmát a szeméttartóba öntöttem egy elegáns mozdulattal. Mire nagynéném visszajött én már az immár üres tányérom előtt ültem lesütött szemekkel. Nem mertem ugyanis felnézni, mert magamon éreztem kétkedő tekintetét, mintha azt kérdezné:-Hát ez meg hogy lehet, hogy egy perc alatt mindent befaltad?

Lefekvésig még volt két óra. Ennek egy részében elmaradt iskolai feladataimat készítettem el, utána pedig még olvasgattam egy keveset, és csak ekkor kellett ágyba bújni. Mivel lényegében szinte semmit sem ettem vacsorára, ekkorra már igen éhes lettem, a gyomrom olyan hangosan korgott, hogy attól féltem, hogy meghallják.

Másnap, mikor este leültünk a vacsorához kíváncsian vártam mit fogunk enni. Na, lett is meglepetés: ezúttal ismét barátfüle volt a tálon. Nem tudom milyen lehetett az arcom, de valószínűleg valami olyan fintor jelenhetett meg rajta, amit Bözsi néni nem hagyott szó nélkül:

– Antikám, remélem örülsz neki, hogy ma is a kedvenc ételedet eheted vacsorára. Egyébként is olyan sok maradt belőle, hogy nem lett volna szívem kidobni. Meglátod, felmelegítve talán még jobban is fog esni.

Szavaira kényszeredett mosollyal, röviden válaszoltam:

– Igen, ahogy Bözsi néni is mondja, ma még jobban fog ízleni, mint tegnap este.

Ezt követően azonban nem volt kibúvó, enni kellett. Villámat úgy emeltem az első derelyére, mintha kivont karddal rohamra indultam volna megátalkodott ősi ellenségem ellen, és dühösen sújtottam le reá. Az ezt követő folytatásból viszont semmire sem emlékeztem. Félig öntudatlan állapotban csak ettem és ettem, még most sem tudom, hogy tudtam ezt megtenni? Bözsi néni ezúttal megdicsért, hogy milyen jól ettem.

Természetesen jogos lehetne a kérdésfeltevés, hogy miért nem mertem udvariasan visszautasítani a barátfülét, akár már az első alkalomnál is, ha egyáltalán nem ízlett? Ha ezt megtettem volna a kényes helyzetektől mind megkíméltem volna magam. Utólagos válaszom erre: mindössze tíz éves félénk gyerek voltam. Továbbá, azért sem mertem megtenni, mert kifejezetten az én kedvemért csinálták, és nem tartottam volna elfogadhatónak a visszautasítást.

Másnap már hallottam híreket anyámról. állapotáról. Szerencsére nem volt olyan súlyos az állapota, mint azt gondoltuk az elején. Minden esetre alaposan kivizsgálták, és jelezték neki, hogy kedvező eredmény esetén másnap hazaengedik. A jó hírnek roppantul megörültem, ezúttal nem csupán az iránta érzett szeretetből. Más is közrejátszott ebben. Ez a más valami, a hírnek az a kedvező hatása volt, amely felcsillantotta számomra, hogy szenvedésem hamarosan véget érhet, és talán-talán elkerülhetem, hogy harmadszorra is barátfülét kelljen vacsoráznom.

Reggel elmentem iskolába, de aznap a tanító néni magyarázata annyira nem tudta figyelmemet lekötni. Ehelyett, ahogy teltek az órák vártam a híreket anyámról. Reménykedtem, hogy az ígéret, hogy ma hazaengedik valóra fog válni. Azok a fránya hírek azonban csak nem jöttek. Ekkor arra gondoltam, talán azért nem hallok anyám hazatéréséről, mert meglepetést akarnak okozni nekem. Lehet, hogy  már otthon is van, csak titkolják előttem.

Közben vége lett az aznapi tanításnak, de hír még ekkor sem érkezett. Még ekkor sem vesztettem el minden reményemet. Dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, amikor megérkeztem Bözsi néniékhez. Bent csend honolt. Először a Karcsi gyerekkel találkoztam, de még mielőtt megszólalt volna, arcán láttam, hogy anyám még nem jött meg. Valóban néhány perc múlva már megtudtam, hogy másnapra tolódott ki ennek időpontja. Délután megcsináltam az iskolai feladatokat, ezzel elég sok idő eltelt. Ahogy az óra mutatója egyre jobban haladt előre, egyre idegesebb lettem, egyre gyakrabban néztem rá az óra számlapjára, amikor egyszer csak megálltam, és  feddőleg így szóltam saját magamhoz:

– Na, ami sok, az sok! Ebből elég volt. Ezt fejezd be! Ennyire nem félhetsz a vacsorától. Hidd el a barátfülének már annyi, nincs több belőle.

Ezekkel a gondolatokkal sikerült magam ideig-óráig megnyugtatni. Amikor azonban eljött a vacsora ideje, és asztalhoz kellett ülni, szívem a torkomban dobogott. Sem ezt megelőzően, sem közvetlen tálalás előtt nem mertem babonából megkérdezni, hogy mit fogunk enni. Mintha a többiek is megérezték volna milyen fontos lesz számomra az elkövetkező néhány pillanat, mindenki hallgatott.

A szobára néma csend borult, túlságosan is néma, amolyan vihar előtti csend! És akkor Böske behozta a nagy tálat, ami akkor még fedővel a tetején őrizte titkát, nem tudtuk mi lehet benne? Szólni szerettem volna:

Várjatok! Még ne! Várjatok még azzal a fedővel! – de szám nem engedelmeskedett, néma maradt.

A következő pillanatban Böske rám való tekintet nélkül, engem nem kímélve egy mozdulattal felemelte a fedőt. Ez volt az igazság pillanata! A látvány valósággal letaglózott. Egy pillanatra megdermedtem, és kimeredt szemekkel néztem az ezúttal megporcukrozott derelyéket, melyeket úgy láttam, mintha szájat növesztve nagyot hahotázva mulattak volna rajtam. A jelenetnek a porcukor takaró valami kivételes, ünnepi jelleget kölcsönzött, melynek még örvendezni is kellett volna. A csendet ezúttal is Bözsi néni szavai törték meg:

– Antikám, sajnos ez az utolsó alkalom, amikor barátfülét kínálhatók neked. Az igazat megvallva ma már mást szerettem volna adni, de úgy gondoltam, hogy otthon ritkábban nyílik alkalmad arra, hogy kedvenc ételedből egyél. Egyébként is, még mindig maradt abból, amit két nappal ezelőtt főztem, ezért úgy döntöttem maradjunk ennél. És mivel ez egyben a búcsú is a barátfülétől, ez utolsó alkalomra kerítettem egy kis porcukrot is. Jól megszórtam vele a derelyéket, így talán sikerült méltó körülmények közepette elbúcsúzni e fenséges ételtől. Nagyon remélem,  hogy így utólag felmelegítve is ízleni fog neked! – fejezte be szónoklatnak is beillő mondandóját.

Ezután Bözsi néni elhallgatott, mindenkinek jó étvágyat kívánva engem tüntetett ki azzal, hogy elsőként nekem szedett belőle. Csak ezt követően következtek a többiek. Őket is sorban kiszolgálta, majd helyet foglalt.

Ekkor kezdetét vette az „utolsó vacsora”, ami számomra jelképes „kínpadra vonásom” nagyjelenetét hozta el. Annyival azért mégis könnyebb volt számomra ismét helyt állni a kínos feladat teljesítését illetően, hogy tudtam ez lesz az utolsó. Ez a gondolat erőt adott ahhoz, hogy én is elkezdjem az evést. A harmadszorra felmelegített derelyék ekkor már kellő keménységű állapotúak voltak. A felmelegítés a derelyék állagán már nem sokat javított és elfogyasztásuk a fogak számára komoly munkát jelentett. Különösen a rombusz alak csúcsai dacoltak a fogakkal szemben. Az egyes derelye darabok e részei  derelyék e részei már szinte üveg keménységűek voltak, akár harci lándzsa éles vasának is beillettek volna. Amikor már bent, a szájüregben voltak, annak belső falát felsértve fájó sebeket is okoztak. A küzdelem a derelyékkel hősies helytállással ért véget. A Szó szerint „számos sebből vérezve”, de túléltem az embert próbáló vacsorát.

Másnap iskolába még innen, Bözsi néniéktől mentem, de délután már haza mehettem, mivel anyámat kiengedték a kórházból.

Ezúttal sem nagyon a tanító néni magyarázatát figyeltem, az iskolában. Gondolataim már otthonom, és anyám körül kalandoztak, bár a derelyék által hátrahagyott emlékek sem múltak el még teljesen.

Egyidejűleg voltam ideges, és izgatott melyet a viszontlátásra, és visszatérésre való várakozás keltett bennem. Ez egy kellemes érzés volt ellentétben azzal az idegességgel, melyet az egyáltalán nem kívánt derelyés vacsora előtti várakozás miatt éreztem.

Késő délután volt, mire Bözsi néniéktől elbúcsúztam, és útnak indulhattam Böske társaságában, akit azért adtak mellém kísérőnek, hogy biztonságos legyen az utam hazafelé. Hosszúnak tűnt az út hazáig, de végül eljött a pillanat, hogy kinyílt a bejárati ajtó, és annak másik oldalán anyám várt rám kitárt karokkal.

Boldogan öleltük meg egymást, majd, az első percek alatt érzett öröm hatását átélve, ezt követően nem győztem felelni a sok kérdésére. Ez már Böskét untatta, ezért elengedtük őt, hogy hazatérjen. Én meg részletesen elmeséltem anyámnak mi történt velem az iskolában, és Bözsi néniéknél. Egy dologról viszont gondosan hallgattam. Nem akartam, hogy megtudja milyen kellemetlen élményeket okoztak nekem a vacsorák, ráadásul éppen kedvenc ételem a barátfüle kapcsán.

A nagy mesélés közepette gyorsan telt az idő, nem is vettük észre, hogy elérkezett a vacsoraidő. Anyám bevonult a konyhába előkészíteni a vacsorát, én meg ezalatt könyveimet rendezgettem. Mielőtt azonban bement volna a konyhába sejtelmesen megkért, hogy várjak a nappaliban türelmesen, de a konyhába ne lépjek be. Amikor kész lett a vacsorával, szólított, hogy most már bemehetek. Egyszerre voltam izgatott és kíváncsi, vajon miért kellett elkerülnöm a konyhát?  Ennek okáról, persze volt elképzelésem: biztosan valami meglepetés fog várni bent.

Beléptem a konyhába, közben szememmel a meglepetést kerestem, de nem találtam semmi különös dolgot az asztalon. Leültem. A nagy tál a fedővel az asztal közepén állt, a tányérok, is már helyükön voltak. Helyet foglaltam. Ekkor anyám megszólalt:

– Meglepetés! És abban a pillanatban felemelte a tálról a fedőt, és én megpillanthattam a tál tartalmát, a vacsorát.

Noha szegény anyám ugyan még kissé gyengének érezte magát, de a világ minden kincséért sem mondott volna le arról, hogy mindkettőnk hazatérése alkalmából ez estére ne különleges vacsorát készítsen. Magában az gondolta, hogy, gyengeség ide vagy oda, neki természetes kötelessége e napon , hogy egyetlen fiacskájának vacsorára kedvenc ételével, barátfülével kedveskedjen. A vastag porcukor takaró alatt lapuló barátfülék pedig kihívóan néztek rám, áldozatukra, hiszen joggal gondolhattam, hogy ezen az estén a szerepek felcserélődnek, és minden bizonnyal a derelyék lesznek azok, akik engem ma itt vacsorára el fognak fogyasztani!