A boszorkány és a szűz király

A boszorkány és a szűz király

Az ágyúdurrogás fülsiketítő zaja rémülettel töltötte el az álmából magához térő, ébredező királyt. A résnyire nyitott ablakon füst és lőporillat szűrődött be. Odakintről értelmetlen szavak halmazát tartalmazó éktelen ordibálás hallatszott.

– Őrség! Mi történik itt? – kiáltott az ajtó felé érces hangon az uralkodó maga.

Az ország fensége földig érő hálóingjében botladozva, óvatosan közelített az ablakhoz. A nap épp felkelőben volt, ahogy a nép is. Dühös parasztok hada sorakozott a vár kapuja előtt, ágyúk és kézzel készített harci tákolmányok vették körül a várat ameddig csak a szem ellátott. A királyi hálószoba ajtaja kicsapódott.

– Uram Királyom! – borult féltérdre a királyi hadsereg parancsnoka az uralkodó előtt.

– A parasztság hadat üzent nekünk! Felkelt a nép. Éhínség és gyalázat által vezetett nép ez! Fékevesztett fenevadak!

Az uralkodó fekhelyének faragott fenyőfa oszlopába kapaszkodva rogyott az ágyra. Elméjét a másodperc töredéke alatt lepte el a tehetetlenség és a gyávaság érzésének keserű elegye.

– Össze kell hívni a tanácsot. – nyögte ki végül két, mélyen a mellkasából fakadó sóhaj közt.

– Igenis Felség! Az urak már odalent várják érkezésed!

A parancsnok kezét szívéhez emelve, szemét lesütve távozott. Az ifjú király egyedül maradt a fejében kavargó ezernyi kérdőjellel és az ablakon beszűrődő ocsmány szitkozódással.

– Lándzsára a király fejével! Pusztuljon a zsarnok király! – hallatszott a dühös tömeg üvöltése.

Nem várhatott tovább. Szekrényéhez lépett, megmarkolta a kovácsolt vasból készült kilincset, majd egy pillanatra megállt. Torkában dobogó szíve és a kilincs hideg tapintása egyszerre kezdte el marni tudatát. Ott állt, megélve a rettegés pillanatát, miközben a gondolat, hogy fiatalon és szüzen fog meghalni egyre mélyebb sebeket ejtett gyáva lelkén. Az ajtó szinte magától nyílt ki a hidegverejtékben úszó király előtt és a szekrény aljában bujkáló harci dísz először került kiemelésre a rengeteg ragyogó királyi kelme közül. Az utolsó simításokat végezte reggeli toalettjén, amikor halk kopogásra lett figyelmes. Az ajtón egy aprócska teremtés lépett be. Maurice volt az. A király egyetlen és pótolhatatlan bizalmasa és írnoka.

– Maurice! Hallod ezt? Végünk! – a király hangja vibrált a rettegéstől.

Maurice apró termetű volt, ám kicsiny testébe több bölcsesség szorult, mint a király összes tanácsosába együttvéve.

– Utolért a baj, de én végtelenül gyengének és gyávának érzem magam! Én még soha… sohasem harcoltam! – hebegte.

– Uram királyom! – mosolygott rá Maurice magabiztosan. – Tudod, hogy mi az egyetlen, amit te még soha…? Mindketten tudjuk. Hogyan is lehetnél bátor, hogyan is értenéd a harcból fakadó szenvedélyt, ha nem ismered a világi örömöket.

A király arckifejezése egyszeriben megváltozott. A félelem, ami eddig uralta, alábbhagyott, helyette a kíváncsiság korai ráncai foglalták el helyüket a homlokán. Mit is tehetett volna? Fiatal király lévén nem volt még jegyese. A királyi szülők elhunyta után magára maradt, és bár a levegőben volt a házasodás szele, nem állt még készen egy ilyen nagy horderejű politikai lépésre. Ahogy a szerelemre és a háborúra sem.

– Te vagy az egyetlen hű barátom Maurice! Mondd, mit tegyek?

Maurice kész tervvel érkezett a király hálószobájába, ismerve nagy hatalmú barátja titkait, vágyait és félelmeit.

– Ha felkészülten, kész férfiként akarsz elindulni a csatába, meg kell válnod a legkevésbé férfias kincsedtől. – ijesztett rá az uraságra Maurice.

– Mégis hogyan? A parasztfelkelés hangját nem lehet nem hallani. A hadseregem élére kell állnom, vagy elbukunk. Elbukik minden, amiért atyám harcolt. – válla megereszkedett a kimondott szavak terhe alatt, hangja sírásban csuklott el.

Maurice szelíden az ágyhoz kísérte királyát, leültette és így szólt:

– Ha hiszed Uram, ha nem, a bátorságod és a magabiztosságod egy boszorkány kezében, akarom mondani ölében van. Ő az, aki ismeri a szenvedély eredetét, a szerelem erejét és a bátorság hatalmát. Menj el hozzá. A lovad készen áll, de észrevétlen kell távoznod.

A királyi vár füstfelhőben úszott. A reggeli nap sugarai hiába igyekeztek áttörni a füst sűrű szürke falát, nem jutottak be a királyi udvarba. Kihasználva az agyúlövések és tűz okozta rossz látási viszonyokat, a király észrevétlen maradt szökésében. Egy teljes nap és egy teljes éjszaka lovagolt célja felé. Meg akarta keresni a boszorkányt, hogy tőle bátorságot és szenvedélyt kapjon a harchoz. A lelkében gyáván pislogó nyúl helyét át kellett, hogy vegye a még szunnyadó, ébredését váró oroszlán. Étlen és szomjan érte el az erdőszéli lápot, ahol a boszorkány lakott. Mikor meglátta az öregasszony romokban álló viskóját, össze ugrott üresen korgó gyomra. Fáradt volt és éhes. Nem szokott a nélkülözéshez. Harci dísze mindenütt szorította, csizmájából folyt a testén összegyűlt izzadtság.

– Te szegény szerencsétlen. – szólalt meg egy nyekergő hang a háta mögül.

Ahogy lovával megfordult, egy összeaszadt vénasszonyt pillantott meg foltos, mocskos és minden bizonnyal bűzös gúnyában. Cipő híján rongyosra ázott lábbal taposta a lápot.

– Maurice küldött! Urad és királyod vagyok! Segíts… kérlek! – a hatalmas úr mondandójában elbizonytalanodva folytatta. – A vár! A nép! A felkelés! Nem vagyok elég erős. – sütötte le szemét szégyenében.

– Először is, szállj le a magas lóról és gyere be! – szólt a vénecske asszony.

A király szörnyülködve lépett be a kunyhó nyikorgó mohafedte ajtaján, ám ami odabent várta, több volt, mint meglepő. A roskadozó faház ajtaja mögött egy takaros és igencsak rendes lakóhely leledzett. A kandallóban halk sercegéssel égett a tűz, friss fa illatát árasztva. Az asztal megterítve, az ágy csalogatóan puha kelmékkel és párnákkal felvértezve. A borzasztó állapotban lévő boszorkány valahogy nem illett a képbe.

– Egyél, igyál! – noszogatta az ifjú királyt a néne, miközben szép lassan elkezdte levetni rongyait.

Nem kellett kétszer mondani. Az uralkodó olyan mohón esett neki az asztalra készített elemózsiának, mint ha még sosem evett volna hasonlót. Az előtte sorakozó finomságoknak nem tudott ellenállni. Szárnyas, disznó, zöldség, gyümölcs, ropogós kenyér és persze jó bor. A nagy lakmározás közben észre sem vette, hogy a rusnya teremtés, akihez érkezett levetkezte szutykos ruhájának minden darabját. Miután az utolsó korty bort is elfogyasztotta, annak kellemesen szédítő mámorában megpillantotta a boszorkányt. Lélegzete elállt, és zavarában nyelt volna egyet, de a nyál nem jutott tovább a torka felénél. Az ott keletkezett gombóc a hangját is elakasztotta.

– Beszéljünk! – szólalt meg csilingelő hangon az a gyönyörű fiatal, vöröshajú és meztelen lány, aki most a boszorkány helyén állt. – Bátorságért jöttél és szenvedélyért, amit harcba vinnél magaddal. A bátorság és a szenvedély, amit annyira áhítasz itt van nálam, az ágyékomban. Fel tudlak ruházni eme erényekkel, ám ne lepődj meg, ha alább hagy majd a harci kedved.

– Ki vagy te?  – kérdezte az uralkodó értetlenkedve, ám a bor mámora és az előtte álló fehér bőrű asszony teljesen elvette az eszét.

Az ifjú király soha életében nem látott még meztelen nőt, hát még ilyen gyönyörűt. Nem várta meg a lány válaszát, felállt az asztaltól és kiszabadítva magát harci díszéből egyenesen az előtte álló szépség felé iramodott. A súlyos páncél csilingelő hanggal landolt a kunyhó különböző pontjain, ahogy menet közben dobálta le magáról. Ifjú férfiúi testében visszafolythatatlan vágy kerekedett. Talán a bor tehetett róla, vagy a vörös démon látványa, hogy szűzies félénkségét harci páncéljával együtt maga mögött hagyta. Az éjszaka tüzes volt és heves, akár a vár alatt őrjöngő nép. A király többször is harcba indult kétes hírű szeretőjével, mit sem törődve annak boszorkányi mivoltával. Tűzvörös hajában fuldokolva, körmeit mélyen a nő hátába vésve vetkőzte le szüzességét, mígnem a hajnal érkeztével új király született. Egy szenvedélyében kiteljesedett, bátorságában megerősödött, öntudatára ébredt, igazi férfi.

Mire a reggeli napfény csóvái elérték a lápi kunyhót, a vörös hajat újra kendő fedte, a bársonyos fehér bőrt ellepték a ráncok és bibircsókok, a pisze orr visszanyerte kampós ívét. Bátorság kellett ahhoz, hogy a király szembenézzen az éjszaka történtekkel. Viszolygott a gondolattól, hogy egy kacifántos banyának köszönhetően vált férfivá, ám ha egy ilyen förtelemmel képtelen szembenézni, hogy lesz képes a serege élére állni és megküzdeni a lázongó néppel? A reggeli már tálalva volt. Szalonna és friss kenyér várta a gondosan megterített asztalon. Az aranyszín bögrében habos tej, mellette díszes tálban alma, szőlő és lédús szilva várta, hogy útravalója legyen az új pompában ragyogó uralkodónak. Nekilátott. Szótlanul falatozott a bőséges reggeliből, ám kételyeit nem bírta sokáig magában tartani.

– Mondd, mit tettél velem anyóka? – kérdezte meg felbátorodva a király, miközben bőszen küzdött a szalonna héjával.

A boszorkány épp friss fát rakott a tűzre. Háttal állt a királynak s úgy tett, mint ha nem hallotta volna kérdését.

– Hallod-e, te vén teremtés? Válaszolj! – fordította komolyra a szót a király.

Az anyóka ekkor meggörbült, púpos hátát alig mozdítva felállt a kályha mellől, rút orcáját a király felé fordította és nyekergő hangon így szólt:

– Megkaptad amiért jöttél. Bátor vagy és szenvedélyes. A harcodat már meg tudod vívni.

Az anyóka kendője arcába csúszott, csontos vén kezével utánanyúlt, hogy feljebb húzza, ám ebben a mozdulatban egy huncut kis hajtincs szabadságát lelte. A kendő alól megmenekülve megcsillant tüzes vörössége. Az ifjú király szeme kikerekedett, ám felfedezését nem verte nagy dobra. Elfogyasztotta az utolsó falat szalonnát, felhörpintette az illatos tejet, majd szó nélkül hátra hagyta a rozoga kunyhót és mindent, ami benne történt.

Egy nap és egy éjszaka lovagolt, mire megérkezett a várhoz. A porban és füstben úszó vár látványára összeszorult uralkodói szíve. Szerencsétlen embereket látott, akik jó királyra vágynak és biztonságra. Tehetetlenül lövöldöző parasztokat, akik mit sem értenek a harchoz. A vár alatt futó kitaposott ösvény szabadon járható volt. Lovát óvatos léptekre intve észrevétlen maradt és bejutott a falak mögé.

– Maurice! Maurice! – kiáltozott a vár folyosóin bolyongva, hű barátját keresve.

Az apró termetű írnok a vár egyik termében várta uralkodóját.

– Maurice! Végre megvagy! Nem fogod elhinni, mi történt!

A király hosszú mesélésbe kezdett. Elmondta hogyan találkozott a boszorkánnyal, miféle házban lakott és miként vált belőle igazi férfi, miután a vén kéjenc banya gúnyáját levetkezve gyönyörűséges kisasszonnyá változott. Maurice elmosolyodott barátja meséjén, de nem volt képes véka alá rejteni csalódottságát.

– Mi lett a boszorkánnyal, miután vele háltál? Tán nem volt ínyedre szépsége és bája? – kérdezte.

– Gyönyörű volt, – válaszolt a király, és lesütötte szemét. – de reggel visszaváltozott. Mégsem hozhatok haza egy vén boszorkányt! – tette hozzá fölényesen és elrohant.

Odakint, a vár falai körül szűntelenül égtek a lángok. A jólétéért küzdő nép fáradhatatlan volt. Hiába tartott napok óta az ostrom, erejük kitartott, sőt, egyre csak nőtt. Száz és száz újonnan érkezett lázadó csatlakozott a felkeléshez, a vár vaskapujának órai meg voltak számlálva. Az ifjú király szobája ablakából nézte, ahogy katonái állják az ostrom sarát. Gondolataiban elveszve bámult maga elé. Ahogy a kunyhóban történteket apránként visszaidézte, fájdalmas felismerések érkeztek hozzá. „Ne lepődj meg, ha alább hagy majd harci kedved.”, mormolta a lány szavait. Mint ha a szenvedély és a bátorság értelmét vesztette volna. Hiába az ablak alatt zajló harcok, szívében a megértés, elméjében a bölcsesség szikrái jelentek meg. Szekrényéhez lépve megmarkolta a hideg vas kilincset, ám ezúttal elszánt, határozott mozdulattal nyitotta ki ajtaját. Kiemelte koronázási ruháját, s méltóságteljes mozdulatokkal öltötte magára szobájának fenséges tükre előtt. A vár kincstárába ritkán lépett be őrök nélkül, ezen a napon mégis megtette. Mikor a koronához ért, egy pillanatra megállt és féltérdre ereszkedett.

– Édesapám nevében! – mondta, majd a magasba emelte a királyi ékszert és a fejére helyezte.

Mikor az udvarra ért, hatalmas üdvrivalgás vette kezdetét. A katonák megkönnyebbült sóhajjal fogadták érkezését, hálával a szemükben rogytak térdre.

– Nyissátok ki a kaput! – a király hangja most először volt igazán hallható.

A kapu kinyílt és ő teljes királyi pompájában jelent meg alattvalói előtt. Ereje és bátorsága sugárzó aurát kölcsönzött személyének, hatására a lázongó tömeg elhallgatott. Végre megpihent a napokon át tartó zsivaj. Katonái felsegítették a kapu előtt álló ágyú tetejére, hogy népéhez szólhasson. Senki sem bántotta. Tekintélyt parancsoló megjelenése meglepte a lázadó apródokat, akik készen lettek volna felakasztani semmirekellő királyukat. Tett egy határozott lépést előre, majd így szólt:

– Királyotok szól hozzátok! Meghallottam keserű szavaitok! Érzem éhségetek, látom kínotok! Eddig tehetetlen voltam és mit sem tudtam az ország bajáról, de most készen állok kiállni értetek! Megtanultam leckéim, megértettem küldetésem. Ezentúl a béke és a rend királya leszek, s népem nem fog nélkülözni többé!

A tömeg hallgatott akár a sír. A csend egyszerre volt ijesztő és sokat mondó. A király, aki eddig gyenge volt és haszontalan, most először érezte hatalmát. Ám nem a harcban, s nem is a gyilkolásban. Igazságossága tette hatalmassá. Akkor egy háttérben álló jobbágy így kiáltott a tömeg felé:

– Éljen a király! – s a tömeg úgy ismételgette utána, akár egy imát.

Vége volt. A harcok békével értek véget, a király visszavonult, de szíve nem talált megnyugvásra. Bátorságáról már bizonyságot tett, ám a benne ordító szenvedéllyel nem tudott mit kezdeni. Felnyergeltette lovát, és útnak indult. Bármit megadott volna, hogy még egyszer újra láthassa azt a vörös tincset. Az átlovagolt egy nap és egy éjszaka ezúttal meg sem kottyant a bátor királynak. Amikor a kunyhóhoz ért, ereiben pezsgett a tettvágy. Az anyóka a kunyhó előtt görnyedt és a gyógynövényeit szárítgatta. Süket fülével meg sem hallotta a lópatkók fröcsögő közeledtét. A király egy közeli fához kötötte lovát és azonnal a boszorkányhoz lépett. Szó nélkül karon ragadta, arcába nézett és lerántotta fejéről lyukas, dohos kendőt. Az ősz haj azon nyomban vörös fürtökké változott, ráncai kisimultak, kampós orra visszanyerte bájos ívét.

– Tudtam! – szólalt meg kedves hangon az uralkodó és elmosolyodott.

A boszorkány szótlan maradt. Arcát a nap felé fordítva hagyta, hogy a király szép lassan kihámozza ócska göncéből. Lekerült a sál, nyomában fellélegzett a ránctalan nyak puha bőre. A vénség teljes testét fedő zsákruha lehullott, alatta nyoma sem volt a púpnak, teljes szépségében jelent meg a fiatalság és a nőiesség példaképe. A király szinte elalélt a látványtól. Finom takaróba bugyolálta, lágy csókot lehelt vérvörös ajkára, s lovára ültetve hazavágtatott vele. A vár kapuja tárva nyitva várta a király érkezését. Falai közt béke és nyugalom honolt.

– Országom végre békére lelt. Neked köszönhetem! Te ébresztettél rá arra, hogy emberséggel és bölcsességgel hatalmasabb király lehetek, mint azt valaha hittem. – mondta a király s végig simította szerelme arcát.

Ahogy a folyosóra értek, hangos kiáltásra lettek figyelmesek.

– Barátom! Uram! Hát megjöttél! – kiáltott utána Maurice és a király elébe érve kishíján megállt benne a vér. – Nővérem!

Sírt. Rég nem látott nővérét az öröm megállíthatatlanul potyogó könnyeivel üdvözölte. Még gyermekkorában sújtott le rá átokkal egy féltékeny boszorkány. Elrabolta, fogva tartotta, elátkozta, mindezt csupán kimondhatatlan szépsége miatt. Az átok megtörésének feltétele az igaz, szűzi szerelem volt, s Maurice egész életében azon ügyködött, hogy megtalálja nővére megmentőjét. Már gyerekkorában beügyeskedte magát a királyi udvarba. Meggyőzte a királyi párt, hogy hű szolgája lesz az ifjú hercegnek, s írnokává tetette magát. Az írnokból bizalma lett, a bizalmasból barát. Elszántan őrizte az ifjú herceg szüzességét, barátjaként kifinomult ármánykodással tartotta távol tőle a körülötte legyeskedő leányokat, hercegnőket, mígnem eljött az idő. A nép felkelése kapóra jött. Az ifjú király gyermeteg lelkét felnövésre buzdítva küldte el szenvedélyért és bátorságért elátkozott nővéréhez, aki megtalálta az utat az ifjú király szíve felé. Így lett vége a boszorkány és a szűz király történetének. Az országban a béke és a jólét korszaka vette kezdetét, a király pedig szerelmes boldogságban uralkodott a világ legszebb királynéjával az oldalán.