A torony körül csókák jajongtak. Hangjuk ijedten csapongott az üres piactér padjai fölött.
Az öreg Péter felnézett. Hiába kereste a fekete madarakat, még a torony se látszott. Csak gondolatban idézte fel a fekete kupolát, s úgy tűnt neki, a csókákat is ott látja keringeni. Pedig csak a lassan szitáló hópelyheket látta.
Tekintete lassan tovább csúszott a zenit felé. Úgy tűnt, mintha a ködből váltak volna ki az apró, fehér csillagok.
Fújt egyet, majd köpött.
A hajnali város némán, lustán terült el a köd takarója mögött. Csak képzeletében idézte a piactér körüli házakat.
Lassan megmozdult. Kérges, nagy kezével lesöpörte a havat a padról. Elkezdte kirakni az áruját. Lassan, akkurátusan.
Még nem érkezett meg a faluból senki rajta kívül. Nem törődött vele. Valójában, a falubeliek nem érdekelték. Nem mintha haragban lett volna a faluval, csak éppen nem érdeklődött irántuk. Amióta a felesége meghalt, valahogy elidegenedett az emberektől.
A falubeliek elfogadták az öreg Péter különválását, s fokozatosan megszokták, hogy az öreg ott van, s csak hallgat. Talán már azon csodálkoztak volna, ha beszélni kezd. Neki meg jól esett ez, hogy nem törődnek vele, hogy nem zavarják magányát.
Gyermeke nem volt, s talán ezért mutatott néha-néha mégis egy kis érdeklődést a gyerekek, a fiatalok iránt. A fiatalságot szerette, s köztük még néha a nyelve is megoldódott. Nem beszélt ugyan sokat, csak pár szót, de ezekben a szavakban mély tapasztalat rejtőzött. S a fiatalok is szerették ezt a hallgatag öregembert…
Most egyedül állt a piacon. Hajnali háromkor érkezett be a városba, most már úgy öt lehetett. Már csak itt-ott szállingózott egy-egy hópehely.
A templom mögött felzúgott egy motor, s a piacra kigördült egy kombi*. Vidáman csattant az ajtó, s a fiatalasszonyok hangja szétzavarta a csendet.
Megkezdődött a piac, egyre többen érkeztek meg a faluból, s lassan előkerültek az első vevők is.
Más volt ez a zsibongó hangzavar, nagyon más, mint a hajnali csend. Az öreg Péter nem szerette ezt a lármát. Szívesen elment volna haza, de valamiből élnie is kellett, így hát ott maradt árulni.
Dél felé kisütött a nap. A ködgomolyagok ijedten menekültek az árnyékba, de ott sem maradtak sokáig, felszívódtak a kémények füstjébe.
A hó sziporkázott a padok alatt, ahol még nem taposták össze, s a piactér úgy nézett ki, mintha gyémántporral hintette volna be egy tündér.
Az elárusítók itt-ott már csomagoltak, készülődtek haza, s a piactér egyre üresebb lett.
Délután háromra már csak az öreg Péter volt a piacon. Lassan csomagolt. Nem sok áru kelt el, de elég keresete volt. Vállára vetette a zsákot, s lassú léptekkel indult a templom felé. A régi buszállomáson hagyta a kocsit, most oda indult.
A piactér kihalt. Csak a napsugarak játszottak bújócskát a padok között, vidáman csúszkáltak a hókristályokon, itt-ott megbotlottak az árnyékokban, aztán tovább folytatták játékukat. Nem sokáig. Az ég újból beborult, s a hókristályok visszaestek közömbös, időtlen pihenésükbe.
Lassan sötétedett. A torony körül rajzó csókák újból kiáltoztak. Panaszkodtak a toronynak a tél kegyetlenségéről, az üres begyről, s panaszkodtak egy kicsit még azért is, hogy csak hallják saját hangjukat.
A toronyban ekkor nagyot szólt a harang. Hangja felzúgott a kupola alatt, majd lassan elterült a város fölött, bekopogtatott az ablakokon, benézett a bokrok alá, behúzódzkodott minden sarokba, ahová elért, s minden szívet megsimogatott, s az emberek ekkor úgy érezték, mintha valaki ott állna mellettük, valaki, aki nyugtató szavakat suttog a fülükbe. S az emberek megpihentek kissé a mindennapi rohanástól, kissé homályosabban érezték a gondjaikat, s valahogy meglassúdtak.
A parkban s a városháza előtti fákon verebek zsibongtak. Esti értekezletüket tartották, s talán azt hitték, hogy a csillogó neonlámpákat az ember azért szerelte fel, hogy ők nagyobb biztonságban érezhessék magukat.
A piacon lassú léptek alatt csikorgott a hó. Egy ember vágott keresztül a piacon. Lerövidítette útját. Távozása után már semmi sem zavarta fel a lusta, hideg csendet.
A toronyban a harangkötél mellett kis bagoly tollászkodott. Ásított, majd pattintott egyet a csőrével. Csak az imént ébredt fel, s nem sietett elindulni éjszakai vadászútjára. A toronyban melegebb volt, mint odakint, habár ide is be-benézett a szél, kicsit huhogott a tartógerendák között, majd hirtelen sivítással kiszökött a szabadba, hol inkább talált zenélésre alkalmasabb tárgyakat.
A kis bagoly hunyorogva nézte az éjszaka sötétjét. Aztán már nem volt sehol. Csak a párkányról aláhulló pár hópehely jelezte, hogy valahol már vadászik.
Csend volt. Hosszú, lusta, álmos csend. Valahol a torony aljában egerek neszeztek, néha egy-egy darabot harapva a valamikor még oly népszerű passiójátékokhoz szükséges kellékekből. Ez a kis neszezés azonban nem hallatszott a kupolában.
A csend elhúzódott. Az égen lassan vonultak a szürke felhőtömegek. Valahol fölöttük némán ontotta jeges fényét a hold, míg körülötte lassan szitált a csillagok fehér fénye.
Faluszéli kis házában nyugodtan aludt az öreg Péter. Ajka körül gyenge mosoly játszadozott. Talán arról álmodott, amikor még gyerek volt, talán lakodalmát, s csinos, friss menyasszonyát álmodta vissza… Nem lehetett tudni.
Valahol kutyák ugattak; adták tovább a legújabb kutyahíreket, majd ők is elhallgattak. A tél fagyot bocsátott a földre, s ilyenkor még nekik sem volt kedvük továbbhordani kutyapletykáikat.
A Csend testvére, az Álom, megsimogatta a falut, végigsimított a tájon, s lassan a város ablakszemeit is oltogatni kezdte.
A torony sarkában ott ült a kis bagoly. Ásított. Az éjjeli vadászat jó volt. Két veréb melegítette belülről, s úgy érezte, hogy ez teljesen rendjén van. Megelégedetten nézte a torony poros sötétjét, majd, mint egy igazi filozófus, lassú mozdulattal megvakarta a csőre tövét. Újból ásított, kissé felfújta tollruháját, s elkacsázott a tartógerenda végére.
A felhőréteg felszakadozott, s résein átszüremlett a hajnal első szürke előfutára. A toronyban a kis bagoly aludt. Az emberek a falun és a városban talán valamiről álmodtak, hisz az álom szelleme pihent a tájon. A verebek se zajongtak már jó ideje. Mindenhol csak aludtak az élőlények, s álmukban várták az elkövetkező napot.
Csend volt.
Hajnalodott.
- kombi – A valamikori Jugoszláviában szerbhorvátul így hívták a mikrobuszt.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.