Tíz kilós súlyok zuhannak az égből, haláli némasággal, s úgy húznak el mellettem, mintha mozivásznon látnám mozgásukat. Hang – nincs. És érdekes módon, valami okból kifolyólag a zuhanásuk mellém érve vízszintes száguldásba csap át. Valahol óriási kazánban forrhat valami, hisz alólam sűrű sötétlila füst gomolyog. De ott marad, messze a mélyben, s csak néha-néha csap feljebb a füst, mintha egy óriás próbálkozna magasra ugorva lerántani maga mellé. Körülöttem tejfehér-csillogó minden; alul, a füst körül mélyfekete, mintha a legnagyobb mélység vagy távolság lenne ott, ahol még a szupernóvák fénye is elveszik.
Hirtelen csillámló szivárványszínek közt suhanok. Villogó sziporkák pattannak el sercegve a fülem mellett. Kinyújtom utána a kezem; de kipattan belőle, megperdül a levegőben, majd millió szikrává szakad, s e szivárványszínekben játszó tűzijáték himbálózva enyészik el a távolban. Másik után nyúlok, mely sisteregve száguld felém, kezem ökölberándul, pillanatra kihuny a fény, majd térbe rögzített röntgenképként feketéllnek elő a csontok, s a szikra minden további nélkül kibújik közöttük, mint legyek az ablakok díszrácsai közt. Fájdalom nincs, s az izzófekete csontok lassan visszaolvadnak vörös majd barnás színváltozatot véve, a kézbe. Állok, s a kezem nézem. Kővé dermedve feszül az ököl, s ujjaimat a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudom széttárni.
Fehéren vakító táj rohan visszafelé az ablaküveg mögött. Hószikrák villognak, s a végtelen fehérségben fekete gyászos foltok lapulnak. Varjak. Gubbasztanak, mintha a végítéletet várnák, mely elől úgysem lehet elmenekülni, bármennyire is kívánná az ember. Alattam hangosan bőg a motor, s a busz lassan hullámzó ringása olyan, mint tengeren a hajó. Távolban egy-egy tanya szürke fái látszanak, homályosan, ködszerűen; felmerülnek, lassan forognak a tájjal, majd elmerülnek a végtelen fehérségben. Vállamat bunda nyomja, arcom a prém finom simogatását érzi; olyan ez, mintha egy hangosan doromboló, meleg macskatest feküdne rajtam, mintegy sálként ölelve nyakam. A busz szinte üres. Elmosódott alakok ülnek itt-ott a másik oldalon. Mintha végtelen messze lennének térben és időben. Elérhetném őket, ha kinyújtanám utánuk a kezem, de ennek még a gondolatától is idegenkedem. A sofőr nem látszik. Mintha magától tudná a hatalmas gépkocsi, merre fusson, a kormánykerék lassú, magabiztos mozdulatokkal fordul jobbra-balra, s habár az elülső üveget teljesen tejfehér hó fedi, biztosan gurul az úton. A táj is furcsa. Éjjel van? Nappal? Hova utazom? Hát nem mindegy? A fontos, hogy valahova megyünk. Az út a fontos, nem a cél.
Csendes, éteri zene szűrődik valahonnan. Nem határozható meg az iránya, csak van. Kitölti a teret, ami lehet egy város tere, egy szűk kis szoba, a konyha sarka a tűzhely mellett, vagy maga a világegyetem. Körülöttem van, simogat, betakar, s hogy mekkora a tér, nem érdekel. Talán elveszne ez a gyönyörű, sosem hallott muzsika, ha tudnám a forrását. De így jobb. Csukott szemem mögül figyelem a zenét. Mindegy, hogy nyitva van-e a szemem, hisz úgysem látnék semmit. Még a feketeséget, a sötétet sem. Szemhéjamon keresztül látom a látóhatár valós távolát: a szem felületét. Azon túl a semmi következik. Valójában teljesen mindegy, hogy szemeim halott tágranyílt merevséggel bámulják-e a semmit, vagy csak a bezárult szemhéjak mögül érzékelem azt. Csak a zene maradjon. Jóleső, meleg. És simogat.
Repülök. Valahova ugrottam, valahova sietek, valakitől menekülök. Óriási sebességgel közeledik a vízfelület. Az ágat elhibáztam. Most a víz rohan felém. Sekély hegyi patak. Már szinte hallom a csontok végső reccsenését a sziklás aljzaton, amit néhol csak a siető hullámocskák takarnak el tizedmilliméternyi vastagságú vízréteggel. S belemerülök a vízbe. Átfúrom a kövek vastag rétegét, mint buldózer előtt, úgy tornyosulnak körülöttem a sokszínű, kristályos ásványok, majd mögöttem ismét elrendeződnek a régi, évezredes rend szerint.
Sötét csőben emelkedem felfelé. Valahol nagyon messze a magasban egy halvány csillag pislákol. Egyre növekvőben. Tudom, hogy víz alatt vagyok, de mintha kopoltyúkon lélegeznék, teljesen nyugodtan szívom a „levegőt”. Furcsa, de nem zavaró. Lassítok az emelkedésen. Valójában nem is mozdultam, csak gondolataim hatására áll meg a távoli, közeledő csillag. Gyerünk tovább. A csillagból lassan egy kis, ragyogó égfolt lesz. A vízből kiemelkedve érzem, hogy kútban vagyok. Nem tapintom, de érzem a nedves, moszatos, régi téglákat tenyeremen. S most tovább emelkedek a levegőben úszva. Talán önmagam keresem?
Sötét van. Bársonyos, puha, csendes-hűvös sötét. Nincs semmi, csak én vagyok. És látom a sötétséget, érzem a semmit. Rajtam kívül van, de bennem is, titokzatos sugarai, erőterei át- meg átszőnek, s beszélgetek a semmivel. Valami titokzatos módon, hang, fény, tapintás nélkül, külső érzékszerveim süketek, hidegek, halottak. A test nem létezik, a tér sem, csak én vagyok.
Fény robban a szememben, pilláim, mint riadt madarak szárnyai verdesnek, lassan kibontakozik előttem a plafon, s a szomszéd szobában lassan, öregesen hetet kongat az óra.
Reggel van.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
Egy válasz
„Varjak. Gubbasztanak, mintha a végítéletet várnák, mely elől úgysem lehet elmenekülni, bármennyire is kívánná az ember. ”
Ezt tökéletesen fedi a valóságot. Jó, hogy egyébként minden csupán egy rossz álom volt. Szépet én is ritkán álmodok. Ilyenkor jó, a felébredés.
Szeretettel: Rita