Emlékfa

Langymeleg, márciusi napon érkeztem új otthonomba. A férfi, aki a faiskolából hozott el, letett egy térkővel borított teraszra, és nekitámasztott a kerti asztalnak. Körbenéztem. Ébredező kertet láttam, néhol hóvirág elmúlását, máshol tulipánok álmos pislogását.

Megérkezett a tavasz. A cinegék, csuszkák, rigók már dalolták egymásnak szerelmes éneküket, a savanykás termőföldből párolgott a kissé még hűvös eső illata.

A férfi bekopogott a teraszajtón, kesztyűjéről föld ragadt az üvegre.

Nyílt az ajtó. Beesett vállú, fiatal nő lépett ki, szeme duzzadt és vörös, kezében cafatos zsebkendőt szorongatott. Arcát megviselte a hangulata. Papucsba bújt, és felém csoszogott.

– Nincs kedvem – mondta a férfinak, de azért körbejárt, és megfogdosta az ágaimat.

– Emlékül – felelte a férfi.

– Inkább elfelejteném – suttogta a nő, és kézfejével letörölte a könnyeit.

– Sosem fogjuk. Ültessük el a fát! Később majd hintázhatnak rajta a gyerekek. – Magához vonta, és belecsókolt a nő kócos, barna hajába.

– Nem akarok több gyereket! – A nő hangja kemény volt, tekintete elszánt.

– Adj időt magadnak! Még egy hónap sem telt el. – Rám mutatott. Kihúztam magam. – A fa segíthet.

– Miben? Visszaadja a lányomat?

A férfi levette a kesztyűjét, és megsimogatta a nő arcát. Mosolygott rá, de láttam a szemében a fájdalmat. Talán nem is a sajátját, inkább a nőét tükrözte vissza.

– Hozom az ásót.

A nő megvonta a vállát, aztán közelebb lépett hozzám.

– Remélem, csodatévő vagy. – Megsimogatta gyenge törzsemet. Éreztem az érintésében a keserűséget, a szívfájdalmat. Felébredt bennem a vágy, hogy megvédjem, és társa legyek a bánatban.

A kiskert közepére ültettek el, a nő utasításokat osztott gödörmélységről, trágyázásról, oltásról, vízhőmérsékletről. A férfi hamar végzett, gondosan temetni kezdett. A nő először csak nézett minket. Aztán letérdelt mellém, és kézzel szórta gyökereimre a takarómat. Földholdas körmével megkaparta az oltás helyét, majd megtörölte az arcát. Megint könnyezett. Koszcsík húzódott a szeme alatt, de nem törölte le. Aki ültet, mindig magán viseli a nyomokat.

***

Nagyot nyújtózom, gyökereimmel mozgolódom az óvó, fűnőtte földben. Az áprilisi nap cirógat, felé tolom rügyező ágaimat.

Anna kilép a házból. Haját hátrafogta, arcán ott csillognak a reggeli arcmosás vízcseppjei. Megnyitja a kerti csapot, a slagot felém rántja. Szomjasan kortyolom a hűs vizet, gyökereim egyetlen cseppet sem hagynak veszni.

– Ma vagy itt egy hónapja – mondja Anna, és megsimogatja az ágaimat locsolás közben. Majd elzárja a vizet, mellém húz egy széket, és leül.

– Felhívott az ügyintézőnk. Az örökbefogadási szervezettől. – Elcsuklik a hangja. Bárcsak átvehetnék a fájdalmából!

– Kérdezte, újra fogadóképesek vagyunk-e. Semmi „hogy vagy”. Nyilván csak ennyi a dolga, otthont keres a gyerekeknek. – A homlokát dörzsölgeti. Szemét sötét karikák árnyékolják.

– Nemet mondtam. Azt hiszem, a kelleténél undokabb voltam. – Rám néz, mintha feloldozást várna.

– De hát hogyan is vághatnék bele újra? Mi a garancia, hogy nem veszik el megint a babát? Én azt még egyszer nem bírnám ki. – Megfogja az egyik ágamat, ujjai közé csippenti a rügyemet, és simogatja.

– Milyen gyönyörű vagy, ahogy új életet teremtesz. Bárcsak én is képes lennék erre! Bárcsak egy nőnek is annyira természetes lenne, hogy élet fakadjon benne, ahogy egy növénynek! De én egy selejt vagyok. Nem fogan bennem semmi, csak a bánat.

Fortyogok. Hogy mondhatsz ilyet? Még hogy selejt! Egy csoda vagy!

Hirtelen felzokog, erősen markolja a székét, bütykei belefehérednek.

– Hogy tehették ezt velem?! Annyi évig vártunk babára! Erre odaadják, hogy aztán csodálatos, boldog öt hét múlva felhívjanak, hogy a szülőanya meggondolta magát.

A törzsembe gyűjtött folyadék lecsorog a földbe, sós nedvvel öntözve a talajt.

– Nem láthattam többé, érted? Eljöttek, és elvették. Egyszerűen elvitték a kislányomat! – Akkorát csap a kiskert kerítésére, hogy megreped a deszka. Vastag fadarab sérti fel a tenyerét, sűrű vére a földre csöpög, és beszivárog a gyökereimhez. Fohászkodom egy kiadós esőért. Kérlek, felhő, sirasd el Anna bánatát, mosd le vérét és könnyeit gyöngy cseppjeiddel, hűsítsd fájó emlékektől forró homlokát!

– Az én gyermekem volt! Annak a nőnek nem is kellett! A rohadt életbe!

Anna hirtelen abbahagyja a zokogást. Néhány pillanatig teljes csendben mered a kerítésből kiálló fafullánkra.

– Ádám azt mondta, adjak időt. – Véres tenyérrel rámarkol a fadarabra. Ne tedd!

– Eleget adtam! – Kirántja a kerítésből. Segítség!

– Nekem már nincs miért élnem! – Maga felé fordítja a fegyvert. Állj! Ne!

Minden érzékemmel befelé figyelek. Gyerünk! Meg kell mentenem!

Fájdalmas reccsenéssel törik le az ágam. Az egyetlen, amelyik már rendesen megerősödött. Éppen Anna ölébe esik. Annyira megrémül, hogy kiesik a kezéből a hegyes deszka.

– Istenem… – suttogja. Összegörnyed, sírni és kiabálni kezd. Közben a törzsemet fogja, belém kapaszkodik.

Elered az eső. Megremegek. Letört ágam csonkjában szétárad Anna fájdalma, de nem küzdök ellene. Aki életet kap, kiteszi magát az elmúlás fájdalmának.

***

Igazgatom az ágaimat, gyönyörködöm magamban. Az évek múlásával telt göcsörtidomaim, karcsú ágkarjaim fejlődtek. Idő kellett hozzá, hogy gyökereimmel úgy megkapaszkodjak, hogy már ne rettegjek minden vihartól, de mára már erős, kérges törzsemet a májusi szellő meg sem mozdítja.

Nyílik az ajtó. Szöszke fejecske kukucskál ki rajta. Izgatottság fut végig rajtam, megrázom az ágaimat, integetek. Gyere, kispajtásom!

Áron papucs nélkül ugrik ki a teraszra, mezítelen talpa alatt csattog a térkő.

– Anyu! – kiabál. – Van már cserkó! Szedhetek?

Odarohan hozzám, átöleli a törzsem. Megpuszil, simogat. Zsibbadok, átjár a szeretet és a hála bódító elegye.

– Szia, szép fa! – duruzsolja, és nyúl az alsó ágon zöldellő termésemért.

Várj még! Szeretném figyelmeztetni, de persze nem hallgat rám. Akkor sem hallgatott, amikor megtanult járni, és óva intettem, vigyázzon a rám borított szalmánál. Vagy amikor következő nyáron letört rólam egy ágat, hogy azzal kergesse a méheket. Vagy amikor egy óvodás barátjával fel akartak rám mászni, de még nem voltam elég erős. Bezzeg, amikor Húsvét napján tojást keresett ágaim elágazásánál, óvatos volt, nehogy egyetlen csokoládé is kárba vesszen.

– Áron, az a cseresznye még zöld! Adj időt a fácskának! – Anna kilép az ajtón, haja kecses loknikban hull a vállára, arca ragyog, ahogy a fiára néz. Tekintetében ott bujkál a hat évvel ezelőtti fájdalma, de már csak én látom. Mélyre temette, amikor a következő tavasszal kiderült, hogy állapotos. Emlékszem, kijött hozzám, és megköszönte, hogy csodát hoztam az életébe. Nem én hoztam, te magad teremtetted! Örömömben hófehér, puha virágot hullattam az ölébe. A hajába tűzte, és átölelt.

Később ezt a virágot ragasztotta a képre, ami a kandallópárkányon áll. Egy kislányt ábrázol, akit sosem szűnik meg szeretni, és akinek elvesztése után végül megtapasztalhatta, milyen csodálatos dolog életet teremteni.

A kép mellett ott fekszik letört ágam. Anna néha megérinti, amikor elmegy mellette.

A csonk helyén nem nőtt semmi. Nem múlt el nyomtalanul az első tavasz, amit Annával töltöttem. Magamban őrzöm akkori gyötrődését; szívünk együtt hasadt meg, majd együtt is forrt össze. Anna tenyerén ott a heg, amit a deszkakerítés okozott, de nem takarja el. Aki egész valóját megrengető fájdalmat él át, örökre magán viseli a nyomát.