Elárvult, sebzett szívemet, mikor nagyon fájt az élet, elköltöztettem,
Egy homokos partot a tenger mellett ő neki lakni kerestem.
Néha ellátogattam hozzá, megnézni, hogy megy sora,
Múlt-e a fájdalma, s sebei be vannak-e már gyógyulva.
De minduntalan csak szótlanul dobbant, szinte dacosan,
A sebekből még szivárgott a fájdalom, cseppenként, lassan.
Egyszer aztán, hónapok múltán, mikor közeledtem újra,
Furcsa mintákat véltem csillanni a part menti homokba.
Apró kavicsokból mintákat tett ki valaki, s kisebb tornyokat,
Szívem egy deszka hátán önfeledten szelte a habokat.
A partról neki egy másik szív kurjongatva kiáltott,
Úgy tűnt, jóban vannak, az enyém nagyban figurázott.
Gondoltam, nem lesz baj belőle, mégsem magányos,
S örültem neki, hogy támasza lett egymásnak a páros.
Ott hagytam hát őket, végre jól érezte magát a szívem,
Gondoltam visszanézek később, talán magamhoz is veszem.
Pár hónap elteltével újra oda merészkedtem hozzá,
De ami fogadott, ott álltam, változva sóbálvánnyá.
Szemétkupacok álltak a part mentén halomba téve,
Itt-ott megfeketedett, eltorzult maradványok néztek az égre.
Mintha tűz perzselte volna azokat torz alakúvá,
Elfogott a rémület, vajon szívem vált-e hamuvá.
Tovább mentem, majd magam mögött zajt hallottam,
S egy éles dolog fúródott a hátamba, megálltam.
Őrült, eszét vesztett szívem fenyegetett egy bottal,
Tűnjek innen el azonnal, vagy különben felnyársal.
Óvatosan megfordultam, hogy a szemébe nézhessek,
Én vagyok az szívem, érted jöttem, hogy végre szeresselek.
Lassan eresztette le fegyverét, éreztem, ahogy megtörik,
S a fájdalom hullámokban éri el, szinte darabokra törik.
Szigszalagot vettem elő, és egy kis enyvet, jól bekentem,
Összeraktam minden darabját, és míg sírt, csak öleltem.
Halkan beszéltem is hozzá, milliószor is elnézést kértem,
Hogy így magára hagytam, s a fájdalomtól meg se védtem.
Azt hittem, így majd nem éri bánat, s meggyógyulhat,
De tudom, most már, nekem kell szeretnem önmagamat.
Sebeimet azóta figyelmesen bekötöm, de szívem itt él bennem,
S távolra magamtól többé nem zavarom el sohasem.
Mert én vagyok, ki feltétlen szereti, ahogy megérdemli,
S nem adom bárkinek oda, csak annak, aki kiérdemeli.
2026.01.14.
Author: Szabó Szabina
Komlón születtem, ott jártam általános iskolába, a középiskolát Pécsett végeztem az akkori Kero idegenforgalmi szakán. Itt Okj-s szakmákat szereztem. Veszprémben, a Pannon egyetemen szereztem diplomát turizmus – vendéglátás szakon. Németül és angolul is beszélek, igyekszem a tudásom szinten tartani. Két gyermekes családanya vagyok, aki nagyon szeret olvasni, kreatívkodni és írni. Ezek mellett szeretek díszíteni, önkénteskedni, sütni, gyerekekkel foglalkozni. Gyermekkorom óta a versek azok, amikben ki tudom fejezni az érzéseimet, gondolataimat. Eleinte az iskolai órák, az első szerelmek ihlettek meg, később búcsúbeszédeket is írtam, és mondtam fel. Iskolai ünnepélyeken szavaltam verseket, már korán tudtam, hogy ezekhez vonzódom. Jelenleg a versek mellett meséket is írok a helyi Sétáló egyik állomására. Szeretem a kihívásokat is. Több történetbe is bele kezdtem az évek során, a célom az, hogy ezeket véglegesítsem, legalábbis folytassam. Szeretek új dolgokat kipróbálni, ezért helyben részt vettem, majd magam is szakköröket tartottam a falunkban, így megismerkedhettem a nemezeléssel, papírfonással és a hímzéssel is, valamint picit a makraméval. Nagyon szeretek kézzel készített, egyedi ajándékokat készíteni. A célom: saját könyvek kiadása, akár vers, akár mese, akár történet legyen.
