Éjszaka a nappali fény búcsút int a világnak.
Kimerülten, a napi munka után
veszi a kalapját, s nyugovóra tér.
Helyét átveszi testvére az éji sötétség,
ki jöttével fekete fátylat borít a
szunnyadni készülő vidékre.
Lassan kiürülnek az utcák, a terek,
s kis idő múlva eltűnnek a
napközben itt megforduló emberek.
Már senki sem igyekszik dolga után sietve,
mint teszik ezt napközben oly sokan.
Megszűnik a sűrű forgalom az utakon.
Busz, villamos, troli és más járművek
már pihennek a garázsban valahol.
Elvétve találni már csak az utcán néhány tétova járókelőt.
Itt egy andalgó szerelmes pár,
ott egy sietős doktor
rohan,
Sürgős esethez hívták.
Amott a sarkon az épület, a kocsma,
Ahol még ég a világ.
Előtte néhány részeg alak látszik.
Egyikük fedetlen fővel hadonászik
kalapját messzire elvitte a szél.
Mire hajnali hármat üt az óra
kihalt járdákra esik
a sápadt holdfény.
Az utcák lehunyják szemüket, és aludni térnek.
Némák lesznek, s kiürülnek.
Bennük már csupán egyedül a szél jár
fáradhatatlanul, s továbbra is itt kószál.
Mindenütt csend honol.
Fenn az égen mosolyog a félhold,
de érzi, hogy ideje hamarosan lejár, s
nincs már más itt neki tenni, mint innen elmenni.
A távolban most feltűnik egy régi ismerős:
a hűs hajnal ő, régi hűséges barát.
Szapora léptekel közeledik, még egy-két perc és ideér.
Kiszorítja helyéből a megfáradt sötétséget.
Helyet csinál újra a már jólismert jövevénynek.
Alig múlik majd el még egy óra,
és vége az éjnek és a sötétségnek.
Vele párban ismét jő az újabb reggel,
kézen fogva együtt közelednek,
kérész hatalmat átvenni, s egy egész napig uralkodni.
És ez így megy állandóan
Véges-végig
Újra meg újra
Mint a hinta
Körbe-körbe
Mindörökre
Mígnem az Úr azt nem mondja egyszer,
hogy most van vége, és nincs tovább,
ÁLLJ!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
3 Responses
„Mígnem az Úr azt nem mondja egyszer,
hogy most van vége, és nincs tovább,
ÁLLJ! ”
Nagyon hajaz a falevél című versemre, mely szintén az elmúlással zárul. Vasárnap reggel, mikor a 8-as istentiszteletre megyek, olyan csendesek és kihaltak az utcák, miközben a nap már felkelt és mivel én a világosságot szeretem, élvezem ezt a reggeli csendet. A sötét nem az én világom, magam az ágyamba szépen bekuckolom és várom, hogy a hajnal ébresszen.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita!
Köszönöm , hogy elolvastad és hozzászóltál. Igen, magam is úgy gondolom, hogy a „Falevél” című verssel eszmei rokonságban van ez a vers.A sötétséggel kapcsolatban írtakhoz annyit fűznék hozzá, hogy a sötétnek, az éjszakának is megvan a maga szépsége, csupán nem könnyű ezt észrevenni, de ha sikerült belőle csak egy részt elkapni ebből kiindulva képesek lehetünk ezt a fajta szépséget is megérteni és értékelni.. Ezzel együtt természetesen jogod van nem szeretni!
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Igen, szép tud lenni például a csillagos ég a nyári éjszakán, a tüzijáték, mely akkor tud igazán fényleni, amikor már sötétedik. Én csak úton nem szeretek este, sötétben járni, és mivel nagyon keveset, azt is rossz minőségben alszom, így korán kelek – pl. ma is 5-kor, miközben 3-tól már nyüglődtem – estére elfáradok, és leginkább az ágyba vágyom, akkor is, ha csak néhány percre tudok elaludni, majd többszöri elalvással és ébredéssel telik az éjszakai. Nem akkor írok, nem akkor olvasok. A napfelkeltét látom, amikor nem takarja el azt a felhő és napközben vagyok aktív, koncentrált, ilyenkor tudok megtenni mindent, amit az adott napra terveztek.
Szeretettel: Rita