A telek

Egyedüli és kései gyermek lévén anyám túlságosan féltett, mondhatni még a széltől is óvott. Ennek negatív vonásait magamon akkor éreztem először, amikor már az utcai játszópajtásaimmal a közös játék közben kiderült, hogy ők sokkal merészebbek és sokkal többre képesek, mint én. Ha fára kellett felmászni, vagy keritésen kellett átmászni én bizony csak esetlenkedtem, és írígyen néztem a nálam sokkal bátrabb és ügyesebb társaimat. Később inkább én is szerettem volna olyan lenni, mint ők, és az anyai féltéssel ellenkezve igyekeztem az e téren mutatott hiányosságaimat bepótolni. 

Az utca közepén, ahol laktunk, volt egy lakatlan dupla telek. Az erdészé volt ez a telek, aki nyugdíjas éveire gondolván megvette azzal a céllal, hogy majd épít rá egy szép házat, és nyugdíjba menetele után itt fogja leélni hátralévő éveit. Nekünk gyerekeknek kiváló terület volt itt, a telek előtt játszani, futballozni, nem kellett attól tartani, hogy labdánkkal, majd berúgjuk az itt álló ház ablakát.  

Az erdész még elég fiatal volt ahhoz, hogy komolyabban foglalkozzék az építkezés megkezdésével. Magát a telek gondozását is elhanyagolta, és csak időnként látogatott ki ide, de akkor is csak kis időre. Ennek következtében aztán a telek fái, növényei, elvadultak, elhatalmasodtak, valóságos kis vadont alakult ki a kerten belül. Futballozás közben gyakran megesett, hogy a labda beesett a kerítésen túlra. Ilyen esetben az elkövető feladata volt, hogy átmászva a kerítésen, megkeresse a labdát, majd visszamásszon a labdával együtt. Amikor velem történt ilyen eset, ilyenkor, én az ügyetlen, gyáva gyerek írigykedve néztem a többiek ügyességét és vágyakozva gondoltam arra, hogy bárcsak én is ilyen lehetnék, mint ők. Engem emiatt általában felmentettek e köteleség alól, és valaki más hozta vissza a kertből a labdát. 

Estefelé, amikor már elfáradtunk az egésznap tartó játékban, a telek előtti fűben ülve beszélgettünk. Nyáron, június közepén- végén cseresznyeérés idején, a telken is szépen piroslottak a duzzadó cseresznye szemek a buja kert két cseresznyefáján, mert noha az itteni növényzet elvadult, de a vadon közepette megmaradt néhány gyümölcsfa, így két cseresznyefa is. 

A szép nagy cseresznyék nagyon csábítóak voltak, mintha csak magukat kínálták volna az éhes gyerekszájaknak. Este sötétedés után hamar felvetődött a gondolat, hogy meg kellene kóstolni a cseresznyéket annál is inkább, mivel azoknak végül is nincs gazdája. Nem kellene hagyni, hogy a kívánatos gyümölcs ebek hamincadjára kerüljön. Nosza nem kellett sok ahhoz, hogy a gondolatot tettek kövessék, és egymás után másztak át a többiek a kerítése, majd másztak fel a két cseresznyefára , hogy ott belakmározzanak. Én az ügyetlen kint maradtam, először csak tehetetlenül néztem azokat a társaimat, akik már javában a fán kapaszkodva élvezték az alkalmi szüret gyümölcsét. Egy idő után magam is megpróbáltam átmászni a kerítésen. Még szerencse, hogy sötét volt, mert ha valaki nappal látta volna ezt az én mászásra tett próbálkozásomat, hát szégyenemben a föld alá is elbújtam volna. Ennek ellenére, többszöri nekirugaszkodás után valahogy mégis sikerült a dolog. Ezután már csak a fára kellett felmásznom. Ez valamivel ügyesebben és gyorsabban ment, mert ebben több gyakorlatom volt. Alig értem fel az egyik fa felső ágaihoz, és szakítottam le az első cseresznyét, amikor a fa alatt egy zseblámpa gyulladt fel és ennek éles fénye végigpásztázta a két fát. Na, lett erre ijedelem az illetéktelen behatolók között. Ijedtükben , hirtelen elhatározás által vezérelt merész tettre szánták el magukat. Nem számolva az esetleges sérülésekkel, onnan ahol voltak leugrottak a fáról és talajt érve elkezdtek rohanni a kerítés felé. Odaérve, egy ugrással a kerítés tetején voltak, a következő ugrás már a földön találta őket. És én is hasonlóan, magam sem értem, hogy sikerülhetett ez nekem, de ugyanúgy leugrottam a fáról, átmásztam egy ugrással a kerítésen és futottam, hogy el ne kapjanak. 

Az aki felgyújtotta a zseblámpáját, a szomszédos ház tulajdonosa, János bácsi volt, aki azzal a szándékkal tette mindezt, hogy elfogja a cseresznyetolvajokat, mert azt feltételezte, ha az erdész a következő látogatásakor észreveszi, hogy megdézsmálták a cseresznye termést,  majd őt fogja lopással gyanúsitani. 

János bácsi meglepődhetett a cseresznyetolvajok gyors és sikeres akciójától, de nem szerette volna, ha nem sikerül elkapni őket, azaz bennünket, és maga is gyorsan átmászva a kerítésen tovább folytatta az utcán az üldözést szorosan a nyomunkban. Igen ám, de mi túljártunk az eszén, mert többféle irányban menekültünk, és ő bosszúsan tapasztalta, hogy legfeljebb egy gyereket tud elkapni, és talán mérgében, talán mert belátta, hogy kudarcot vallott, feladta s az üldözést és kelletlenül, elégedetlenül tért haza. 

Így végződött hát ez a kaland, pontosabban van a történetnek folytatása is. 

János bácsi türelmetlenül várta az erdész következő látogatását a telken. Amikor az néhány nappal az eset után megjelent azonnal megkereste: 

   — Ferikém, egy fontos, sajnálatos dologról szeretnék beszélni veled — kezdte mondadóját. 

    — Fontos és sajnálatos? Nocsak, miről van szó? Hallgatlak Jánosom — húzta fel szemét az erdész és beszélgető partnere felé fordult. 

     — Szóval, a napokban történt valami, ami téged is érint, sőt elsősorban téged érint — kezdte János szomszéd, kerülgetve a lényeget —, de legalább annyira engem is, sőt engem nagyon kényelmetlenül érint. Na de nem akarom az időt húzni. A cseresznyéről van szó, a telkeden lévő két cseresznyefa terméséről. 

Az erdész ezeket a szavakat hallván érdeklődéssel fordult egész testével a másik felé, és türelmetlenül várta a folytatást. Mivel a szomszéd már ha nehezen is, de elkezdte előadni, ami a begyét nyomta, ezt követően már könyebben vágott bele a folytatásba, egyenest a téma közepébe: 

      — Nos, a napokban történt, hogy este már jó sötét volt, amikora telked irányából gyanús zajokat hallottam. Kíváncsian tovább füleltem, és közelebb mentem a kerítéshez. Láttam ám, hogy valakik, többen voltak a két cseresznyefa körül mozgolódnak. Hú, az áldóját, gondoltam magamban. Tolvajok járnak a telken, lopják a cseresznyét. Na, ennek fele sem tréfa! Még a végén engem fogsz majd a lopással gyanúsítani. Ezt meg kell akadályozni. 

Ennél a pontnál az erdész közbevágott, de János szomszéd meglepetésére nem dühös hanem mosolygós arccal kérdezte tőle: 

         — Na és te erre mit tettél? 

         — Köteleségemnek éreztem kideríteni mi is történik, hogy még a gyanúját is elkerüljem, hogy én lopom a cseresznyét. Ezért aztán kerítettem gyorsan egy zseblámpát, és átugrottam a kerítést. Amikor már belül voltam, odamentem nagy óvatosan a cseresznyefák alá és a lámpa erős fénysugarát ráirányítottam a fára, mert a tolvajok már a fa tetején szedték a finom szemeket — adta elő a szomszéd. 

Majd ezután János szomszéd részletesen elmesélte a további folytatást. Mire a végére ért az erdész már csaknem hahotázottt. Látva azonban, hogy János szomszéd rossz néven veszi reakcióját, komolyságot erőltetve magára csak ennyit jegyzett meg, János szomszédnak címezve: 

— Ó, János ugyan nem kellett volna szétugrasztani a csintalan bandát, nem tartok én igényt a termésre. Akkor meg már inkább az utcabeli gyerekek lakmározzanak belőle, mint az ugyancsak éhes madarak — majd miután befejezte mondandóját, de utána rögtön el kellet fordulnia mert különben hangos nevetésbe tört volna ki. 

Szegény János szomszéd meg eléggé morcosan búcsúzott el a kedves szomszédtól. Még hazafelé is azon mérgelődött, hogy ezek a bitang gyerekek miatt még kerítést is kellett másznia nem is akárhogyan, egy ugrással fel, egy ugrással le és mindezt a semmiért. Ahogy ezen zsörtölődött nem is vette észre, hogy hangosan perel a láthatatlan ellenséggel, a cseresznyetolvaj fiúkkal.  

       — Na tessék! Nem is értem, miért kellet nekem ezt csinálni? Mit kaptam érte? Kinevettek, gúnyosan hahotázott rajtam az erdész. Holott az ő cseresznyéjét igyekeztem megvédeni, ezektől a csibészektől. Még a nyakamat is kitörhettem volna — zúgolódott hosszasan hazafelé mentében, és azt sem vette észre, hogy néhány előző napi cseresznyetolvaj egy fa takarásában figyeli őt, és kezüket szájukra tapasztva némán hahotáznak, sőt némelyikük még a hasát is fogja úgy hajlong nagy jókedvében. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.