Alábbi novellám az Irodalmi Rádió alkotóközösségének Az én nyaram című antológiájában jelent meg.
Erika a városi park padján ült, barátnőjét várta egy kis csevejre. ’Lassan fél hat és még mindig milyen világos van’ – gondolta. Hátát lazán a pad támlájának döntötte és hagyta, hogy a fák között átszűrődő napfény az arcát simogassa. Kellemesen érezte magát.
Körbetekintett. Ágnest kereste, de néhány andalgó páron kívül senkit sem látott a sétányon. Szeme megállt az út végi épület kéményén. Egy gólyafészekben három kisgólya álldogált. Perceken át figyelte, miként etetik őket a szüleik. ’Szép család’ – állapította meg.
– Szia, Era! – köszönt rá ekkor Ági. Észrevette, hogy a nő összerezzent a hangjára. – Elnézést, ha megzavartam az elmélkedésedet. Láttam, valamiben nagyon elmélyedtél.
– Szia! – hangzott a válasz, majd bizonytalanul hozzátette: – Nem zavartál meg semmit.
– Na, most már igazán kíváncsi lettem… – erősködött Ágnes. Észrevette, hogy Era makacs hallgatásba burkolózott, ezért folytatta: – Majd én kitalálom! Biztosan nem a munkán agyaltál. Tíz éve csoportvezető vagy a vállalatnál, a kisujjadból kirázol mindent, ott nem lehet gond. No problem… Akkor pedig majd kiugranál a bőrödből, ha az előléptetésedről lenne szó. Egyébként pedig már hónapok óta nem említetted a céget. Nem… Nem ez a baj.
– Hagyd már abba! Egyáltalán nem érdekes… – vágott közbe Erika, de Ági nem tágított.
– Ha nem a hivatal, akkor a magánélet. Eltaláltam – jött rá a barátnő. – Jaj, ne már! Megint az egyedüllét…
– Mondtam, hogy nem számít. Ötvenhárom évesen meg főleg nem… – próbálta lezárni a témát Era. – Veled mi van?
– Ne terelj! Nézz rám! – szólt rá Ágnes. Hirtelen Era elé perdült, szigorúan felemelte a mutatóujját, majd komikusan kioktató hangra váltott: – Lépj már túl az önsajnálaton! Mindened megvan, ami kell: szép vagy és okos. Miért ne élhetnél te is a mának? Carpe diem!
Erika egy mosollyal jutalmazta a jelenetet.
– Ági, most komolyan… Nem félsz, hogy egyedül maradsz? – kérdezte Era.
– Nem aggódom emiatt. Már megszoktam – válaszolta a barátnő. – Persze nem zavarnám el az igazit, ha egyszer találkoznék vele. És te félsz a magánytól?
– Mindig azt gondoltam, jól megvagyok társ nélkül – mondta Era. – Az idő múlásával azonban egyre inkább érzem, hogy nem így van. Jó lenne megosztani a napjaimat valakivel, akivel közös hullámhosszon vagyunk és az alap értékrendünk is megegyezik! Nem tudom, az én koromban teljesülhet-e a kívánságom. Elméletben igen, de nagyon rossz tapasztalataim vannak.
– Én már abban sem vagyok biztos, hogy létezik olyan férfi, akivel összhangban tudnék élni – közölte Ági. – Ismerősök között, közösségi programokon és a társkereső fórumokon eddig nem találkoztam vele. Reális kompromisszumon alapuló kapcsolatom már több is volt, de előbb-utóbb mindegyik kudarcba fulladt.
– Érdekelne esetleg a múlt hétvégi kalandom? – kérdezte Era.
– Naná! – reagált a barátnő, majd hozzátette: – Biztosan tanulságos.
– Szombaton elmentem a strandra. Megismerkedtem egy fiatalabb férfival. Jól esett, amikor bekente a hátamat naptejjel… Élveztük a társalgást, a napozást, az úszást, majd elindultunk ebédelni. Útközben hirtelen, minden előjel nélkül ránk zúdult egy nyári zápor. Visszaszaladtam a holmimért, ő pedig segítség helyett közölte: ’A falatozóban találkozunk’. ’Rendeltél?’ – kérdeztem tőle, amikor bőrig ázva megérkeztem a büfébe. Odalépett hozzám és bizalmasan a fülembe súgta: ’Igen, de le vagyok égve. Ki tudnál segíteni?’ Adtam neki egy ötezrest. Kikapta a kezemből és rögtön elrohant vele fizetni. Én meg összekapartam a maradék büszkeségemet és elhagytam a helyiséget…
– Hát ez nem semmi! C’est la vie, ilyen az élet – mondta Ági. – Igazából nem leptél meg. Jól tetted, hogy otthagytad, bár én pénzt nem adtam volna neki… Képzeld, megint jelentkezett egy hosszú emaillel az exem.
– Válaszoltál? – kíváncsiskodott Era.
– Röviden annyit írtam neki: hagyjon békén – mesélte Ági.
– Az én levelezésembe a legutóbb érkezett email egy meghívó volt a harmincöt éves gimis osztálytalálkozóra. Egy hónap múlva lesz – újságolta Erika. – De nem megyek el.
– Miért? – tudakolta a barátnő.
– Több okom is van – hangzott a válasz. – Eddig csak a második osztálytalálkozón vettem részt, és borzasztóan érzetem magam. Olyan volt, mintha visszarepültem volna sulis koromba. Egy-két hajdani diáktársamtól ideges lettem és előjöttek az egykori gátlásaim is. Alig tudtam elmakogni néhány mondatot, amikor magamról kellett beszélni. Gyermek nélküliként pedig zavart a régi barátok csemetéikről szóló meseestje. Egyébként ők többször is megpróbáltak bevonni a beszélgetésbe, ennek ellenére sajnos nekem csak a kívülálló szerepe jutott. Most nem szeretném még egyszer átélni ugyanezt.
– Nem fogod – jelentette ki Ági. – Azóta eltelt huszonöt év. A gyerekek felnőttek és az évek során talán mindenki képes volt túllépni az ovis „haragszom rád” viselkedésen. Jó páran kíváncsiak lehetnek a te történetedre is. Szerintem ők nagyon örülnének, ha láthatnának téged. Ne becsüld alá magad! Te értékes vagy egyedülállón is. És igen, tudsz miről mesélni. Szereted a munkádat és neked is van családod. Ott az édesanyád, a testvéredék és a gyerekeik, meg az unokáik. Te vagy a kicsik mókás barátnője, vagy ha úgy alakul, a jóságos tündér nagynénije. Nincs szégyellnivalód. Szerintem menj el a találkozóra!
– Ez csak nézőpont kérdése – szögezte le Era, majd hozzátette: – Még meggondolom…
A nap már lemenőben volt, amikor a két nő befejezte a társalgást. Hazafelé az úton a meghíváson járt Erika esze. Alaposan mérlegelte a részvétele mellett és ellene szóló érveket. Egyrészt kíváncsi volt a régi osztálytársaira, másrészt tartott attól, ennyi év után miként viszonyulnak hozzá a többiek. Végül úgy döntött, elfogadja az invitálást.
Gyorsan eltelt az egy hónap. Erika a városi parkon át igyekezett az osztálytalálkozóra. Ahogy mindig, most is felnézett a sétány végén magasodó épület kéményére. ’Üres a fészek!’ – állapította meg ijedten. ’Mi történt? Július vége van… Még nem indulhatott el a gólyacsalád délre’ – tanakodott magában. Ebben a pillanatban rászállt a fészekre egy fiatal gólya. Hamarosan megérkezett a két testvére is. ’Hát megvagytok. Mekkorát nőttetek! Látom, már megtanultatok kirepülni’ – örült a madarak láttán. ’Jobb lesz, ha a bámészkodás helyett inkább sietek, mert a végén még elkések’ – figyelmeztette magát Era és szapora léptekkel haladt tovább a régi iskolája felé.
A rendezvény az osztály hajdani tantermében kezdődött. Az egykori diákok figyelmesen hallgatták egymást. Erika tekintete gyakran találkozott Gáboréval. ’Talán csak véletlen’ – gondolta a szemkontaktusról. Amikor meghallotta a nevét, felállt és összeszedetten elmondta a saját történetét. Felsőoktatási tanulmányairól, munkájáról, legközelebbi hozzátartozóiról és szabadidős elfoglaltságairól beszélt. ’Hálistennek ezen is túl vagyok’ – nyugtázta. Hamarosan Gábor került sorra. Tényszerűen ismertette élete legfontosabb eseményeit. Éveken át hivatásos katona volt, egy baleset miatt leszerelt, majd matematikatanárként dolgozott tovább. Felesége elvált tőle, két felnőtt fiúk van és egy lányunokájuk. Egykori nejével és gyerekeivel jó a kapcsolata. Egyedül él. Erika figyelmesen hallgatta a férfit. ’Szegény. Neki sem volt könnyű sorsa’ – érezte át Gábor helyzetét. A tantermi beszélgetés után az osztály átvonult vacsorázni az egyik közeli étterembe.
Az este jó hangulatban zajlott. Az étel ízletes volt és a bor is kitűnő. Sorra elhangzottak a régi poénok, valamint a közösséggel kapcsolatos emlékek is. Erika és Gábor egymás mellett ültek. Jól érezték magukat, a többiekhez hasonlóan ők is vidámak voltak. Eleinte ritkán, később gyakrabban kommentálták a másiknak az osztálytársaik által felidézett eseményeket. Végül már csak egymással beszélgettek és nem is figyeltek a körülöttük kialakult jókedvű nosztalgiázásra.
– Ugye tudod, hogy sok közös vonás lehet bennünk? – kérdezte Gábor.
– Alig ismerjük egymást – válaszolta Era, majd folytatta – De én is így gondolom. Például mindketten a munkának élünk, háttérbe szorítjuk a magánéletünket és már túl vagyunk néhány csalódáson.
– Igen – értett egyet a férfi. – Mi lehet még? Kirándulni szeretsz?
– Persze – hangzott a válasz. – kedvelem a nyugodt természetjárást és a városnézést is. A veszélyes helyeket inkább elkerülöm. Te már biztosan voltál igazán fenyegető szituációban… Mesélsz róla?
– Csak annyit, hogy évekkel ezelőtt részt vettem egy békefenntartó misszióban – jelentette ki Gábor annyira határozottan, hogy Erika nem feszegette tovább a témát. – Igazán veszélyben akkor voltam, amikor saját magammal kellett megküzdenem. A balesetem után fogalmam sem volt, hová tartozom és egyáltalán van-e még dolgom a világban. Aztán jött a tanítás, ami új küldetést jelentett a számomra. Neked mi az életcélod?
– Mostanában nem gondolkodtam erről. Rendszeresen figyelek a parkban egy gólyacsaládot. Róluk jutott eszembe, ha tehetném, másképpen alakítanám az életemet. De szerintem már késő ezzel foglalkozni… – mondta Era.
– Soha nem késő. Nézz csak rám! Én vagyok a példa, hogy mindig lehet újrakezdeni – jelentette ki Gábor, majd megkérdezte: – Mit szólnál hozzá, ha kirándulnánk valahová? Természetesen csak, mint barátok.
– Szívesen mennék. Természetesen csak, mint barát – válaszolt Erika.
– Rendben – szólt a férfi. – Holnap hívlak ez ügyben. Most pedig táncolunk?
Era ekkor vette észre, hogy a vacsora átalakult zenés-táncos összejövetellé. Hagyta, hogy beszélgetőtársa megfogja a kezét és a parkettre vezesse. Jól érezték magukat a következő néhány órában. Hajnalban Gábor hazakísérte Erikát, majd visszatért a saját szállására. Másnap valóban egyeztettek a közös kirándulásról. A következő hétvégén egy közeli városba utaztak. Megnézték a látnivalókat és még egy rövid túrára is sort kerítettek. Ezután egyre gyakrabban találkoztak. A közöttük lévő baráti kötelék szép lassan romantikus kapcsolattá kezdett átalakulni.
Augusztus végén Erika és Gábor a városi park egyik padján üldögéltek. Jól látták, amint a sétány végén álló épület felett köröz a gólyacsalád. Egyszer csak délre fordultak és elrepültek. A férfi és a nő a látóhatárig kísérték őket tekintetükkel. ’Átmenetileg üres lesz a fészek, de amikor újjáéled a természet, visszatérnek a madarak. Szerencsére én nem vagyok vándor és egyetlen otthonom lehet egyetlen igazi társsal’ – gondolta életében először Era. Felálltak és egymás kezét fogva elindultak a nő lakása felé.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.